Olyan óriási nagy klisé ez a válasz, hogy a fal adja a másikat. Ha bármi problémád van, elsírnád a barátnőd vállán a bánatodat, munkahelyi gondok gyötörnek, depressziós vagy, pánikrohamaid vannak, rendszertelen a menstruációd, meghalt a nagymamád, belepisilt a macska a kádba, dühös vagy, frusztrált vagy, elromlott a Netflix… mindegy, miért érzed épp rosszul magad, az általános, mindent vivő, abszolút übertanács az, hogy pasizz be, attól mindjárt eltűnik minden gond az életedből.
Pedig a bepasizás semmire sem megoldás. Nem is szabad, hogy az legyen.
Ha már csak azért akarsz pasit magad mellé, mert nyűg az élet, és azt várod a férfitól, hogy majd ő megoldja helyetted, majd ő boldoggá tesz, majd tőle télen is nyílnak a virágok, és a kutyaszar is csillámlik az utcán, akkor hatalmasat hibázol. Nem lehet egyetlen férfira rakni olyan nagy felelősséget, hogy boldoggá tegyen, és váltsa is meg a világot közben. A bepasizásnak nem holmi tűzoltásnak kellene lennie, nem a depresszió ellenszere, hanem pont akkor van itt az ideje, amikor belül azt érzed, hogy szeretnél szerelmesnek lenni.
Az is lehet, hogy ez naivitás, és mostanában, amikor olyan könnyen röppen fel a nethuszárok ajkairól az ítélet, hogy minden nőnek csak egy jó dugás hiányzik, tényleg úgy használják a bepasizást, mintha ez lenne az új boldogságpirula. Hopp, beveszek egy pasit, és rögtön rózsaszín minden. Holnap meg jöhet egy újabb pasi, mert az előzőt túl hamar elfogyasztottam. De szerintem ez nem így működik, vagy ha igen, akkor rettenetesen kifordult világban élünk.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Már eleve azt feltételezi az illető ezzel a „pasizz be!” dumával, hogy teljes és egész élet csak úgy létezik, ha párkapcsolatban élünk.
Ha nincs melletted pasi, akkor persze, hogy rossz kedved van, hiszen önmagad társaságában lenni olyan borzasztó, nincs benne semmi szórakozás, és még a kávét is magadnak kell főzni, igazán lelombozó. Pedig létezik ám olyan nő, aki nem feltétlenül akar mindenáron férfit maga mellé. Tudom, abszolút megdöbbentő és eretnek dolog, de ez van, vagyunk páran, akik nem abban látják a végső megoldást, hogy legyen egy pasi, akivel lehet elmenni olaszba’ és aki mellettünk ül a moziban.
Vannak ilyen idealisták, akik tényleg olyan párkapcsolatot szeretnének például, ami értékes és fontos és van jelentősége. Nemcsak úgy van egy pasi, akinek néha bele lehet ülni az ölébe, hanem olyan férfira vágynának, akivel valóban boldogan vannak együtt.
Nem azért, mert antidepresszáns hatása van, hanem mert szeretik egymást.
Nagyon furcsa elképzelés, tudom, de egy pillanatra talán sikerül beleélni magad az ő helyzetükbe. Számukra a bepasizás a nagy szerelem keresése, nem pedig olyan hétvégi tevékenység, mint hogy elmennek kocogni. És köszönik szépen, igazából teljesen jól érzik magukat a bőrükben egyedül, nincsenek rácsüngve a pasikérdésre, nem ragaszkodnak hozzá foggal-körömmel, hogy legyen férfi az életükben, de azért nyitottak a szerelemre.
Az az érdekes, hogy régen ez volt a természetes, hogy a párkapcsolat erről szólt, nem pedig arról, hogy pszichológus helyett kell egy pasi, akire rárakhatjuk a rosszkedvünket. Hova lett ez a hozzáállás? Mikor lett a bepasizás a mindent elsöprő megoldás az életre, a világmindenségre meg mindenre? Nem megoldás semmire, csak egy pótcselekvés, ami mondjuk jobb, mint a drog, de rosszabb, mint a futás. Ha már annyira tanácsolni akarnál valamit a barátnődnek, aki maga alatt van, akkor inkább add neki oda egy pszichológus telefonszámát, vagy vidd el a balettbe ugrálni, azzal tényleg javíthatsz a hangulatán.