A szülői értekezlet első tíz percében már érzem, hogy nem bírom, és még hátravan két óra. Tizenéve járok szülőikre, lehet, hogy ez ment az agyamra, lehet, hogy nem kellene mennem, de mégis, mindig elvisz a lábam, mert hát lássák, hogy van anyja annak a gyereknek. Nem azért nem akarok szülői értekezletekre járni, mert ne törődnék a gyerekeimmel, hanem mert a világon semmi értelme ott aszalódni órákon át egy tanteremben.
Mindenki szenved tőle: a tanár menne már haza, rég lejárt a munkaideje, a szülők hullafáradtak a napi munka után, a gyerekeknek meg anya vagy apa hiányzik otthonról. Arról nem is beszélve, hogy ahol több gyerek van, micsoda bűvészmutatvány összehangolni a sok szülői értekezletet, egyszerre kellene lenni négy helyen, és ha még mindehhez egyedülálló anya is vagy, mint én, akkor pláne zsonglőrködni kell már a szülőik előtt egy héttel, hogy mégis ki vigyázzon addig otthon a kölkökre.
Nincs értelme, mert semmi olyan nem hangzik el, amit egy háromsoros e-maillel ne lehetne elintézni.
A szülői értekezletekből a legtöbb időt az teszi ki, hogy a szülők mindenféle olyan kérdéssel bombázzák a tanárokat, amiket amúgy szemtől szemben kellene feltenniük, mert csak az ő gyereküket érinti. Az összes fontos információ nagyjából tíz percet tesz ki a két órából, amennyit ott vergődünk az iskolában.
Pont így érzem magam a szülőiken (Képünk illusztráció, forrás: iStock)
Empatikus ember vagyok, de nem akarok azért szülőire járni, hogy azt hallgassam, hogy Pisti anyukája nem tud bejutni az e-naplóba, Csabi nem szeret tollal írni, ugye írhat ceruzával, és hogy Kata szülei nem hajlandók szörpöt tenni a kulacsába és felszólítják a többieket, hogy más se vigyen cukros innivalót, mert akkor Kata hisztériázik. Nem érdekel, oldják meg, menjenek fogadóórára, beszéljék meg ott, ne az én időmmel szórakozzanak.
Könyörgöm, vezessük be a virtuális szülői értekezleteket!
Olyan világban élünk, ahol emberek külföldre képesek az interneten keresztül dolgozni, ahol a konferenciahívás már tökéletesen működik, ahol az e-mailek repkednek a földrészek között. Mindenkinek sokkal jobb lenne, ha egy pár soros e-mailben elküldenék a tanárok azt, amit el akarnak mondani, amit tudnunk kell az iskolai évről, fizetnivalókról, eseményekről.
A tanárnak szabad maradna az estéje, mert egy e-mailt kell csak megírnia, ami biztos, hogy nem két óra. A szülőknek meglenne minden fontos infó írásban, nem maradnának le semmiről, mert épp nem írták fel a szülőin, mert a Gizi anyukája pont akkor kérte kölcsön a tollat. A gyerekeket nem kellene senkire sem bízni, anyának nem kellene hetekig szervezkedni, hogy valahogy összehozza minden gyerekének a szülői értekezletét, és az egész világ sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb hely lenne, ha végre online, a virtuális térben zajlanának a szülőik.
De sajnos még nem tartunk itt.
Úgyhogy ülök a harmadik gyerekem szülői értekezletén is, és fogom a fejem a másfeledik órában, amikor a huszadik szülő is felteszi a kezét, hogy elmondja a gyerek hasfájását, ami nem tartozik rám. Lassan lecsúszom a széken, az asztal alatt nyomogatni kezdem a telefonomat és keresem azt a gifet, ami a legjobban kifejezné a szenvedéseimet.
Elküldöm Viberen a gimnazista gyerekemnek csupa nagybetűvel azt az üzenetet, hogy „kész, befejeztem, soha többé nem jövök szülőire!!444!!”, nagy mosolyt rakok mögé, mert persze tudja, hogy csak viccelek, úgyis elmegyek, úgyis végigülöm, mert nem venném a lelkemre, hogy őt érje hátrány az én hiányzásom miatt. Alá fogom írni a jelenléti ívet és jópofát vágok, még talán mosolygok is az osztályfőnökre és a szülőkre. De azt fontolgatom, hogy legközelebb egy laposüveget is viszek magammal, mert ezt józanul bírni nem lehet.