Fogy a magyar, szüljük halomra a gyerekeket – szól az ukáz, de hogy utána mi lesz azokkal a kölkökkel, már igazán keveseket érdekel. Leginkább csak a szülőket. Arról nem szólnak a népszaporító kampányok, hogy milyen az élet, amikor kettőnél több gyereked van, mennyire elkeserítő a közhangulat, hogyan állnak hozzád az utcán, buszon, boltokban, és úgy általában bárhol, ami nem a négy fal között van.
Vedd tudomásul, hogy kettőnél több gyerek az már túl sok gyerek!
Kabaréba illene a jelenet, ha nem kellene inkább sírni tőle, amikor kimegyek az utcára a három gyerekkel, és esetleg nem csupán a saját házunk körül körözünk, ahol a madár sem jár, hanem olyan környéken járunk, ahol többen is megfordulnak. Elég ehhez csak az oviba elindulni, két sarok múlva már forgalmas csomópontba ütközünk – nem meglepő ez Budapesten –, ahol aztán nem győznek kerülgetni minket a mérges emberek. Nemcsak beképzelem, nem a paranoiám mondatja velem, tényleg mérgesek, amiért az útjukban vannak a gyerekek. Az egyik még kicsi, ő aztán tényleg megy minden irányba, ha nem fogom a kezét, a másik kettő meg bár nagy, de szeretnének mellettünk sétálni és beszélgetni ők is. Ez mégiscsak hallatlan, ez már sorfalnak számít, amin nem bír áthatolni az ideges néni és a sietősen lépkedő anyuka, akitől ugyan empátiát várhatnék – összekacsintást, hogy mindketten anyák vagyunk –, de nem kapok mást, csak ciccegést és beszólást.
Komolyan nem értem, mi történik az emberekkel. Ha csak az elmúlt nyárra gondolok vissza, még nem volt ez, nem voltak ennyire mérgesek az emberek a gyerekektől, és nem akarták mindenáron letolni őket a járdáról. Pedig sosem éltünk a négy fal közé bezárva, nem azért történik ez most, mert eddig buborékban tartottam volna a kölkeimet, mindig jöttünk-mentünk, fesztiválokra mászkálunk, programokra járunk, tömegrendezvényeket látogatunk kicsi koruk óta. De ilyen fokú ellenszenvvel és főleg beszólogatással nem találkoztam az anyaságom tizenéve alatt, mint mostanában.
Útban vannak, sokan vannak, türelmetlenek velük a felnőttek, és zavarják az utazóközönséget.
Minap a buszon förmedt rá a gyerekeimre egy hölgy, hogy álljanak már arrébb – teljesen jó helyen álltak –, máskor pedig a boltban lökik fel őket a bevásárlókocsikkal. Mert mit tobzódnak ott, foglalják a teret a sok fontos felnőtt elől. Innen is üzenném minden ilyen türelmetlen, beszólogató, lökdösődő felnőttnek: az én három gyerekem, a mások öt-tíz gyereke, mind a következő nemzedék, egyszer felnőnek, és ha azt szeretnénk, hogy toleráns és empatikus emberekké váljanak, akkor nem így kellene viselkedni velük.
Itthon arra tanítom a gyerekeimet, hogy előzékenyek és udvariasak legyenek mindenkivel, mert azt úgy illik, aztán kimennek az utcára, és anyázással találják szembe magukat, olyan emberekkel, akiket a létezésük is zavar, és akkor is támadják őket, ha amúgy nem csinálnak semmit, csak állnak egy helyben. Azért történik ez, mert még csak gyerekek? Így állnak ma a felnőttek a gyerekekhez? Félresöpörhető egyéneknek látják őket? Ha gyerek vagy, akkor nincs szavad, nincsenek jogaid és lökdöshetnek a felnőttek kedvükre? Szép világban élünk, mondhatom. Úgyhogy csak óvatosan azzal a sok gyerek szülésével, mert nem érkeznek szegény gyerekek egy empatikus és gyerekszerető társadalomba.
Kapcsolódó cikkek:
- 7 ok, amiért nem szülök harmadik gyereket
- Nők, akik köszönik, de nem akarnak gyereket szülni
- „Úgy tudjuk megvédeni a gyermekeinket, hogy nem szüljük meg őket”