Most inkább nem definiálnám az ép ész fogalmát, mondjuk úgy, hogy sokkal jobban is ki lehetnék borulva azon, hogy egyedül lavírozok három gyerek, munka, háztartás és koronavírus között. Ha véletlenül belegondolok a helyzetbe, akkor legszívesebben lefeküdnék, fejemre húznám a szoba sarkát és szeptemberben jönnék elő legközelebb. De van egy módszerem, amivel a víz felett tartom a fejemet, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy ledobjam a láncot és kiakadjak.
Nem vagyok zen mester, szó sincs erről, csupán az élet már dobott elém pár olyan vészhelyzetet, amikor hasonlóképpen helyt kellett állnom, mint jelenleg az önkéntes karanténban. Ezek során fejlesztettem ki azt a képességet magamban, hogy amikor baj van, akkor csak és kizárólag a jelennel és a következő feladatommal törődöm, nem nézek az öt percnél távolabbi jövőbe. Mert ha azt tenném, és latolgatni kezdeném a „mi lesz ha…” kérdéseket, akkor biztos összeomlanék, aminek a gyerekek látnák a kárát.
Egy nap van. Azt a napot kell megoldani. Ez a perc létezik. Csak ezt az egy percet kell túlélni. Aztán jöhet a következő perc, majd a többi, szép sorjában. Mindig csak egy perc.
Folyamatosan visszhangzik a fejemben, amit apám mondogatott sokszor: „Azon a hídon majd akkor megyünk át.” Annyira sokféle szorongással kellene megküzdeni, hogy azt választom, inkább nem küzdök, hagyom, hogy történjen az élet, és amit hoz, azt megoldom.
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
Nem rágódom azon, mi lesz, ha a gyerekeim megbetegszenek. Nem agyalok rajta, mi lesz, ha én kórházba kerülök. Vannak persze előre elkészített válságforgatókönyveim, amiket alaposan átgondoltam, amikor kiderült, hogy bizonytalan ideig itthon kell ülni, és járvány van, de ezen kívül nem próbálom megoldani fejben azt, ami még meg sem történt. Mindig csak egy lépést teszek. Egy problémával foglalkozom. Nem azt mondom, hogy virágos jókedvem van közben, de nem is forog az életem a rettegés körül.
Ezért sikerült összerántani itthon a csapatot úgy, hogy mindenki olajozottan működik. Nincs nyafogás a tanulás miatt, nincs azon problémázás, hogy hétköznap bizony fel kell kelni időben – pedig két kamasz gyerek is van az egyenletben –, és még amiatt sem ellenkeznek, hogy kötelezően előírt mozgásprogramot kell végrehajtaniuk mindennap. Jó, a kis ovis néha lázad, de hamar meg lehet győzni, hogy a tornázás igazából jó móka. Azzal, hogy én csak egyetlen percben élek, sikerült számukra is biztos alapot adni. Megbeszéljük a híreket, feldolgozzuk a történteket, de nem vette át az életünk felett az uralmat a pánik és a szorongás.
Egy pszichológus ismerősöm mondta egyszer azt, hogy ezt a helyzetet úgy kell kezelni, mint régen a háborút az ükanyáink. Tenni kell a dolgunkat és nem előre aggódni. Ők sem ültek a sarokban szorongva, hanem felkapták a gyereket, és szaladtak az óvóhelyre, amikor kellett. Ételt szereztek a családnak, és kiseperték a lakást. Nem néztek öt percnél tovább. Nekünk is ezt kell csinálni ahhoz, hogy ép ésszel kerüljünk ki majd ebből a helyzetből. Egyszerre csak egy lépést tehetünk meg, koncentráljunk erre az egyre, és egy nagy halom szorongástól védhetjük meg magunkat.
Még több tanács a szorongás oldására:
- Lélekemelő, vidám könyvek, melyektől garantáltan jobb kedved lesz
- Segíts a kamasznak, ő is szorong a koronavírus miatt
- A meditációhoz egyáltalán nem kell órákig lótuszülésben senyvedni