A locsolkodás szép, kedves hagyomány. Mindig is így volt, ezen a napon a nőket köszöntjük. Na, most miért húzódozol, csak egy kicsit teszek a hajadra ebből a kölniből. Hány puszit kapok, ha meglocsollak? Remélem, nem csak piros tojás jár a locsolónak! – mondatok, amelyeket felnőttként örülök, hogy soha többé nem kell hallanom, mert úgy döntöttem, engem aztán többet idegen és félidegen emberek nem fognak kéretlenül meglocsolni, a gyerekeim pedig elég, ha csak hallomásból ismerik ezt a hagyományt.
A népszerűségi verseny
Nem utáltam ám mindig a húsvéti locsolást, emlékszem, kislányként hatalmas móka volt, mikor apukám húsvét reggelén viccből lefröcskölt a szódásszifonnal. Egyike volt az aznapi családi, közös szokásoknak, vicces volt és ártatlan, mint egy bolondok napi csíny. Aztán jött a kisiskolás kor és beindult a locsolóipar: a tojásfestést élveztem, kincsként őriztem a legszebb darabokat és nem annyira örültem, hogy pont azokat kellene odaadnom majd másnap a locsolóknak. Akik elvileg jöttek, aztán volt, hogy végül mégsem érkeztek meg. Közbejött valami, épp az a fiú nem jött, akit vártam volna, aki viszont jött, ki nem állhattam.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy szorongok az egésztől. Másnap az iskolában a lányok azon versenyeztek, kinek hány locsolója volt.
Nem az zavart, hogy nem tartoztam a legnépszerűbbek közé, más bántott, de hogy mi, azt akkoriban még nem tudtam megfogalmazni magamnak. Ma már tudom, hogy mi volt az: a verseny, az hogy ez a családi, ártatlan szokás degradálódott, és már csak a locsolók számában mért vélt népszerűség számított az egészből. Emlékszem arra a felszabadító felismerésre, mikor kiskamaszként rájöttem, hogy a locsolkodás felsőben már nem dívik, lehet visszatérni a kellemes, családi, laza húsvéthétfőkre. De aztán megjelentek a kéretlen, kölnis, felnőtt locsolók: gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki kellemetlenül érezte már magát, mert egy szomszéd, egy munkatárs vagy akár a boltban a biztonsági őr (megtörtént eset!) se szó, se beszéd befújta valami förtelmes pacsulival, mit sem törődve azzal, hogy megkértem, ne tegye.
Egyszer olvastam valahol, hogy húsvétkor a nők gondolkodjanak előre és tartsanak maguknál egy kis kiszerelést a kedvenc parfümjükből, ezt adják át a locsolóknak, így elkerülve a fejükön keletkező illatkakofóniát.
Nekem lenne egy még praktikusabb megoldásom: mi lenne, ha senki se locsolna meg senkit kéretlenül?
Fotó: MTI / Ujvári Sándor
Kezdjük ott, hogy a legtöbben nem is ismerik pontosan a húsvéti locsolás történetét, annyit tudnak, hogy a férfiak meglocsolják a nőket, és ez mindig is így volt, úgyhogy kár is lázadozni ellene. Nos, ha fellapozzuk a néprajzi lexikont, magunk is elolvashatjuk, hogy a húsvéti locsolkodás egy ősi, katartikus rítus keresztényesített formája, legények és a leányok, azaz fiatalok közötti szokás volt.
Egészen a második világháborúig nemcsak húsvéthétfőn volt locsolkodás, amikor a fiúk locsoltak, hanem másnap, kedden is, amikor a lányok locsolták meg a fiúkat.
A húsvéti locsolás e módjai a két világháború között megszűntek, majd szép lassan átvette a helyét először csak a városokban, aztán vidéken is a kölnis locsolás, majd a szokás eredetét teljesen kiüresítve locsolt és locsol boldog-boldogtalan, a hímes tojások helyett pedig nemcsak csokitojás, hanem rendes fizetség, komoly összegek ütik a kisfiúk markát.
Kedves kötelesség
Mit is üzen tehát manapság egy kislánynak, ha locsolók érkeznek hozzá és a családhoz? Egyrészt, hogy a húsvét nem a családi együttlétről, finom ételekről, kertben talált apró ajándékokról, a tavasz ünnepléséről és nem utolsósorban Jézus megváltásáról szól, hanem a kötelességekről és arról, hogy csak azért jár neki valamiből kevesebb, mert nőnek született. Tehát csak készülődjön ügyesen, öltözzön fel szépen, süssön, főzzön, fessen tojásokat, nézze végig, hogy a locsolójának még szép kis összegek is ütik a markát, és élvezze, hogy valami büdös kölnivel telelocsolják a fejét, majd köszönje meg az egészet a fiúnak, aki jóllakottan, ajándékokkal és szép kis summával tér haza, valamint örüljön annak, hogy idén sem hervad el…
Én úgy döntöttem, hogy nem akarom ezt tanítani a gyerekeimnek, és felszabadító érzés volt felismerni, hogy egyáltalán nem vagyok köteles folytatni ezt a hagyományt.
Nem maradnak ki semmiből, ha nem állunk be a sorba, és inkább máshogy csináljuk. Ha mind a fiam, mind a lányom már gyerekkorában azt látja, hogy ilyen apróságoknak tűnő, ártatlan helyzetekben sincs helye a kényszerítésnek. Ha megtanulják, hogy nem kell részt venni valamiben, amihez nincs kedvük, csak azért, mert ez a szokás, így illik és ezt várják tőlük, azt hiszem, egészségesebben állnak majd fontosabb kérdésekhez is. Például ki mernek állni magukért akkor is, amikor nemcsak annyi lesz a kérdés, hogy kérsz-e büdös kölnit a hajadba.
Így aztán nálunk a tojásfestésben mindkét gyerekem részt vesz, húsvéthétfőn pedig a kisfiam egy pici vízzel meglocsolja a nagymamákat (idén a karantén miatt csak virtuálisan) és engem, ha ehhez van kedve, viszont ezért nem jár neki külön jutalom és fizetség. Választhat néhány csokitojást, amit egyébként is megkapott volna. Aztán pedig a húgával együtt kereshetik az elrejtett édességeket, apró játékokat a kertben, és együtt örülünk a tavasznak és a finom húsvéti ételeknek.