„Malacka nem bír felugrani a szekrényre!” – emlékszel még, miért csúfoltak gyerekkorodban?

A mostani szülők nagy többsége a 80-as és 90-es években volt gyerek, még jól emlékszünk azokra az időkre, amikor nem a neten kaptuk a csúfolódást, hanem az osztályteremben és a játszótereken. De valójában teljesen mindegy, milyen platformon gúnyolódnak rajtunk, az eredmény ugyanolyan lesújtó marad, sőt, akár egész életünkben kísérthet.

Az én önbizalmamat – vagyis a hiányát – például rendesen megalapozta a sok gyerekkori csúfolódás. Kaptam azért, mert a nevem béna, de azért is, mert egy fejjel magasabb és ducibb voltam a többieknél. A napjaim részévé vált a csúfolódás, mindig volt egy-két hangadó gyerek, aki után aztán mentek a többiek, mint a kis birkák, akiknek muszáj bégetni. Azt gondoltam akkor, hogy gonoszak, és direkt azért csinálják, hogy nekem rossz legyen, de felnőttként persze már látom, hogy ez azért nem ilyen egyszerű kérdés. A csúfolás miatt azonban anyaként sokkal hamarabb ugrom arra, ha a gyerekeimet bántjaák a többiek, mintha kioldódnának a régi emlékek a felszín alatt, és hajlamos vagyok ezért olykor túlreagálni egy olyan helyzetet, amit lehet, hogy egy legyintéssel kellene elintézni. Nem bírom, ha az ovis gyerekemet – aki szintén egy fejjel nagyobb a társainál – csúfolják a méretei miatt, vagy azért, mert kék sapkát vesz fel, pedig kislány. Azzal pedig egyenesen alig tudok mit kezdeni, ha a kamasz gyerekeim a neten kapnak zaklatásokat, ami sajnos nem is olyan ritka a mai világban.

A tesitanár és a malackázás

Nemrég egy közösségi oldalon futott körbe a kérdés, hogy mennyire emlékszünk a gyerekkori csúfolódásra, és szinte mindenki beszállt a saját történetével, úgy tűnik, mintha senkit sem kerülne el a gúnyolódás jelensége gyerekkorban. Marcsi életére is nagy hatással volt a csúfolódás, esetében még a testnevelés tanár is beállt a gyerekek közé, ha Marcsi volt a célkeresztben. Azt mondja, felnőttként évekig tartott, amíg túltette magát a sok bántáson.

„A 80-as években voltam általános iskolás, ez az időszak volt a legszörnyűbb csúfolódás szempontjából. Oviban és középiskolában nincsenek ilyen emlékeim, ott normálisabbak voltak a gyerekek, mintha hétéves koruktól kezdtek volna el ráébredni, hogy a csúfolásnak milyen ereje van. Engem először azzal piszkáltak, hogy rövid volt a hajam. Még első osztály előtt levágta az anyukám, mert úgy gondolta, ezzel is védekezhetünk a tetvek ellen. Akkoriban sokkal gyakrabban lett tetves az egész iskola, nem voltak még ennyire hatékony megelőző szerek, mint manapság. Valamiért anyunak ez be volt csípődve, utálta a tetveket, ezért extra rövid volt mindenkinek a haja a családban, amikor elkezdtük az iskolát. Az osztálytársaim azonban abban a hitben éltek, hogy a lányoknak csak hosszú hajuk lehet, akinek rövid, az biztos fiú, úgyhogy nagyjából az első osztály első napjától kezdve fiúnak csúfoltak.

A súlyom miatt is megtaláltak pár évvel később, csak mert nem voltam pálcika – kövér sem egyébként -, és a Máriából onnantól Malacka lettem, ami az épp fejlődő nőiességemnek rendkívül rosszat tett. Mi lett volna, ha még szemüveges is lettem volna mindehhez?

Anyuék nem foglalkoztak sokat a dologgal, hiába panaszkodtam otthon, csak annyit mondtak rá mindig, hogy nem kell odafigyelni, menjek arrébb, ha bántanak. Pedig gyakran nem is tudtam volna arrébb menni akkor sem, ha akartam volna, mert a tesiórán is nyíltan történt a zaklatás, és még a tanár is a gyerekekkel együtt fújta a nótát, hogy »Malacka nem bír felugrani a szekrényre!« Felnőttként kezdtem el pszichológushoz járni, vele bogoztuk ki, mennyi kárt okozott ez a lelkemben, és jöttem rá, hogy nem kell magamat a gyerekkori csúfolás alapján kategorizálni, ahogy addig tettem.”

A fiúk nem sírnak?

A túlsúly általában mint központi elem tért vissza a mesélők között, úgy tűnik, leginkább ezt a másságot nem bírják a gyerekek elviselni. Mert bár aki kilóg kicsit az átlagból – akár csak egy ártatlan szemüveggel is -, az céltáblává válhat, de ha több kiló vagy gyerekként, mint a kortársak, akkor aztán szinte biztos, hogy nem úszod meg szárazon. Zoli is a nagyobb gyerekek közé tartozott, kapott is hideget-meleget a társaitól rendesen.

„Nálam egyértelműen a súlyommal volt az osztálytársaknak problémája. Nem voltam szétfolyós kövér, csak olyan nagydarab. Az egész családom nagyobb volt az átlagnál, ezt dobták a gének. Nekem is az általános iskola volt a legnehezebb, oviban még, középiskolában már nem érdekelt senkit, hogy kicsit különbözöm a többiektől. A nagy testemhez pedig még tartozott az is, hogy a fogaim kuszák volt, ezért nekem jöttek minden nap azzal, hogy kiharapom a pókot a sarokból, amitől frászt kaptam, mert utáltam a pókokat. Ki tudtak kergetni vele a világból. Volt olyan, hogy bezártak a vécébe, és műanyag pókokat dobáltak rám az ajtó fölött, elég kegyetlenek bírtak lenni az osztálytársaim.

Tele volt a ellenőrzőm intőkkel, folyton az igazgatóhoz küldtek, hiába magyaráztam, hogy nem én kezdtem, és nem ütöttem volna, ha nem csúfolnak. Anyámékat sem érdekelte, hogy miért verekszem, állt mindig a balhé otthon, hogy milyen agresszor vagyok, szerintem egész általános iskola alatt büntetésben voltam. Legalábbis így él az emlékeimben. Mire gimibe mentem, már nem érdekelt az egész, szerintem nem is lett hosszú távon negatív hatással az életemre. Valamikor hetedik osztályban elmúltak a piszkálások, amiben egyrészt benne volt az is, hogy érettebbé vált mindenki, másrészt pedig hozzámnőttek a többiek, már nem lógtam ki annyira a sorból.”

De miért csúfolódnak a gyerekek?

Tényleg gonoszak lennének a gyerekek, azért piszkálják egymást? És mit tehet a szülő, aki segíteni szeretne a gyerekének, ha csúfolódás éri? Megkérdeztem Sajgó Judit, gyermek klinikai szakpszichológust, hogy mi a szekálás oka és mit kezdhetünk vele.

„A gyerekek valóban elég kegyetlenek tudnak olykor lenni egymással, azonban ez nem feltétlenül gonoszságból ered. A kisebbek még csak most ismerik meg a világot, minden, ami számukra ismeretlen, az szokatlan. Egymás elfogadása és az emberek sokszínűségének megtapasztalása is egy fejlődési folyamat, amiben segíteni kell őket, elmagyarázni a hogyanokat és mikénteket.

Olykor nyilvánvaló a csúfolódás alanyának mássága, mert az külső jegyek vagy viselkedési sajátosságok miatt történik. Van azonban, hogy más okok is vezérlik a gúnyolódást. Azt tapasztaljuk hogy olykor az sem véletlen, hogy ki válik céltáblává. Azok a gyerekek, akik bizonyos okok miatt sérülékenyebbek, kevésbé képesek képviselni önmagukat, kevéssé jók a társas problémamegoldó képességeik, vagy önértékelési nehézségeik vannak, esetleg a szüleik nem tudnak számukra biztos hátteret biztosítani, azok hamarabb válnak sorozatos gúnyolódás áldozatává.

A csúfolódást fokozhatják csoportos folyamatok is, főleg nagyobb korban. Minden csoportnak vannak kimondatlan működési elvei. Egy ilyen működési elv lehet a sebezhetőbb gyerekek kirekesztése, peremhelyzetre sodrása.

Szülőként több eszközünk is van. Egyrészről nagyon fontos a gyerek partnerének lenni, megnyugtatni őt, és biztosítani arról, hogy kiállunk mellette, tudatosítani benne, hogy nincs rendjén, hogy ez megtörténik vele. A »csúfolódj te is« vagy »verd meg, aki csúfol« nem túl célravezető, mert tulajdonképpen egy általunk korábban elítélt dologgal próbáljuk megszüntetni a bántást, arról nem is beszélve, hogy ez a viselkedés további agressziót szül a gyerekek körében, beindulhat egy ördögi kör.

Ha a csúfolódás sorozatos és visszatérő, akkor elengedhetetlen a felnőtt közbelépése: akár a pedagógus bevonása, akár a gúnyolódó gyerekek szüleinek megkeresése és egy közös terv készítése, amivel a gyerekek közötti konfliktus elsimítható. Fontos, hogy a pedagógusoknak legyen szemük erre és igyekezzenek csírájában elfojtani az ilyen jellegű próbálkozásokat.”

Még több segítség, ha csúfolják a gyereket:

• 9 tipp: Így segíts a gyerekednek legyőzni az iskolai bántalmazóját
• Az ükanyám is nagydarab volt, mitől lenne a gyerekem pálcikaember?
• Amikor a gyerekedről kiderül, hogy bántalmazza a társait