Az ükanyám is nagydarab volt, mitől lenne a gyerekem pálcikaember?

Honnan hozhatják az ovisok, a kis négy-ötévesek azt, hogy a többi gyerek testére csúfolódó megjegyzéseket tegyenek? Régebben, tíz évvel ezelőtt, amikor még a nagy gyerekem volt ovis, szó sem volt erről, csak általános iskolában kezdődtek a bántó beszólogatások egymás külsejére. Most meg egyre több felől hallom, és a saját ovis gyerekemnél is átélem, hogy zaklatják a gyerekek azokat, akik egy kicsit is eltérnek a mai normáktól.

A gyerekemet például azért találták meg, mert nagy. Ez van, az egész család nagy, az apja alulról veri a két métert, én jobb napjaimon elérem a 180 centit, üknagyanyám is nagydarab volt, mi ilyen masszív család vagyunk, mitől is lenne kicsi a gyerekünk. Nem folyunk szét a hájtól, hanem inkább úgy mondanám, hogy van bennünk anyag rendesen. Sváb felmenőkkel nincs mit csodálkozni ezen, azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy örüljenek neki, így legalább nem borít le minket a lábunkról egy széllökés, és ha betegek vagyunk, akkor van miből leadni. Az oviban valóban fél fejjel magasabb a gyerekem a kortársainál, és nem egy pálcikaember – hozzáteszem: a vékonyakat, szeplősöket, alacsonyakat is csúfolják –, és ezt nehezen emésztik meg a társai. Csak azt nem értem, miért.

Mikor kezdődött ez, hogy már oviban a testképproblémákkal kell foglalkozni?

Hazajön a gyerek, hogy nem érti, miért csúfolják. Ötévesen neki még eszébe sem jutna azzal törődni, hogy mennyire lapos a hasa, mekkora méret a feneke, egyszerűen nincs a testével kapcsolatban semmilyen negatív gondolata. Miért is lenne, hiszen jól szolgálja őt a teste, neki az a fontos, hogy elvigye a lába az oviba, meg tudja ölelni a karjával anyát, és lásson minden újdonságot a két szép szemével.

Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)

A teste és a lelke összhangban van, esze ágában sincs magán keresni a külső hibákat, és utálkozni a tükör előtt. Szépnek látja magát úgy, ahogy van. És ez így van jól, ezt kéne megőrizni a gyerekeknél, a feltétlen önszeretetet, hogy lehetőleg minél több megmaradjon belőle felnőttkorukra is. Ezt rombolja le szépen, szisztematikusan a csúfolódás, amit alig győzünk otthon valahogy korrigálni.

Szokták mondani, hogy a gyerekek milyen gonoszak tudnak lenni egymással, de szerintem ez nem belőlük fakad. Az ovis gyerek még abban a korban van, hogy leginkább a szülei viselkedését másolja, és ha azt látja, hogy a szülők például mindenkit megszólnak a külső hibák miatt, utálják a saját testüket, netán egészen odáig elmennek, hogy otthon a gyerek testét kritizálják, gúnyolódnak a pocakján, vagy folyton kiemelik, hogy milyen jó, hogy ilyen vékony, akkor az hatással lesz rá. Lehet, hogy épp olyan hatással, hogy a belső feszültségét kitölti a társain az oviban, és a sokszor hallott kritikákat visszhangozza a többieknek csúfolódás formájában.

Leginkább mi, szülők tehetnénk az ellen, hogy már oviban megszégyenítik egymást a gyerekek.

Bár tény, hogy ez eléggé utópia, amikor tömegesen utálkozunk a saját testünk felett, és arról beszélgetünk a hétvégi ebéd közben, hogy valamelyik huszadik celeb mennyire meghízott.

Nem féltem a gyerekemet, mert itt vagyok neki, és támogatom, igyekszem ellensúlyozni az ovis – és majd az iskolai – csúfolódásokat. Elmagyarázom százszor is, hogy nincs azzal baj, hogy nagyobb, mint a társai, sőt így szép a világ, hogy mindenki más. Az egyiknek alacsony és vékony szülei vannak, az nyilván nem lesz nagydarab, és aki ilyen óriás családba születik, mint a mienk, az ne várja el magától, hogy picike nádszál legyen. Fontos lenne, hogy ezt a leckét minden gyerek megtanulja otthon a saját szüleitől, akkor talán a következő nemzedék nem tesképzavarosan nőne fel, hanem úgy, hogy barátságban van a saját testével.