„Nem beszélgetek a szüleimmel, úgysem értik meg, mi a problémám” – a kamaszok drámáit komolyan kell venni

Képzeld magad elé, hogy ülsz a kanapén, és hallod, ahogy a 16 éves kamaszod telefonál a barátnőjével. Nem akarsz hallgatózni, mégis odakúszik a tudatodba a beszélgetés, amiből kiderül, hogy Kriszti szakítani akar Vilmossal, akivel alig egy hónapja jöttek össze, de fél, mert Vilmos öngyilkossággal fenyegetőzött, amikor szóba hozta a szakítást Kriszti. Belép a harmadik fél a történetbe még, mert Krisztinek már más a szerelme, és ezen is úgy egy órát el kell telefonálni, majd amikor lerakják, a lányod felhívja Vilmost, hogy mi újság vele, és vigasztalja még két órát a telefonban, a beszédfoszlányokból úgy tűnik, az öngyilkosságról is próbálja lebeszélni.

Szülőként pedig csak nézel elkerekedett szemekkel, hogy mekkora dráma zajlik a kamaszok között egy olyan kapcsolat miatt, ami felnőtt szemmel nézve még nem is volt kapcsolat, és jelentéktelen az egész ügy, mit kell ezen ennyit rugózni. Legyintesz magadban, hogy micsoda tinihiszti, és ez is biztos csak a hormonok játéka, nem kell komolyan venni, pedig a kamaszok számára, a saját perspektívájukból ezek olyan mindent betöltő problémák, mintha mi válnánk el épp 20 év házasság után.

A kamaszok élete kész Barátok közt

A történetből persze nem lesz öngyilkosság, de a lényeg nem is ez, hanem hogy mennyire szomorú, hogy idáig eljut gondolatban a kamasz. Márpedig eljutnak sokan közülük, szakítás sem kell hozzá, elég egy rosszul sikerült nap az iskolában, vagy ha a szülei kinevetik otthon a problémáit, esetleg a szerelme nem válaszol a cseten időben. Labilisak, és erre nem szabad legyinteni, mert szülőként az a feladatunk, hogy támogassuk őket – még akkor is, ha szerintünk a bolhából csinálnak elefántot sok esetben. Mert számukra az a bolha tényleg elefánt. A fenti történetben például mindenkinek szüksége lett volna támaszra:

1. A gyerekednek azért, mert nem tudja, mihez kezdjen egy öngyilkossággal fenyegetőző társával, nincs hozzá meg az érzelmi eszköztára, hogy ezt a helyzetet megoldja. Magára veszi a felelősséget, és tehetetlennek érzi magát, ezért ha odamegy hozzád, a szülőhöz, hogy tanácsot kérjen, akkor nem elhessegetni kell, hanem beszélgetni vele.

2. Vilmosnak egyértelműen segítség kell a szülőktől, bár tény, hogy nem túl gyakori, hogy a kamasz pont a szüleinek meséljen az öngyilkos gondolatairól, de a levertség jó eséllyel látszik rajta, a szülőnek kell utánanyúlni, és ha nem akar beszélgetni, akkor kedves tettekkel megvigasztalni. Például főzni neki egy jó teát, elkészíteni a kedvenc ételét vacsorára, vagy csak megölelni, ha hagyja magát.

3. Krisztinek is szüksége van a szülei támogatására, mert óriási lelki teher lehet számára az, hogy fél döntést hozni a saját életéről (lásd: szakítás) a saját boldogsága érdekében, mert a feje felett lóg a veszély, hogy a döntése akár egy másik ember életébe kerülhet. Meg amúgy sem szeret bántani másokat, a szülők ilyenkor is mellette kell álljanak, nem szabad azt mondani neki, hogy „ugyan már, egy hónapja vagytok együtt, ez nem is számít még kapcsolatnak”, mert számára halálosan komoly az a belső konfliktus, melynek során megtanulhatja, hogyan kell a saját boldogságát előtérbe helyezni úgy, hogy azzal nem gázol át másokon. A szülő ebben tud segíteni, és kell is, hogy a tanácsaival készenlétben álljon a gyereke mellett.

„Majd azt én jobban tudom!”

Ritka forgatókönyv azonban, hogy a kamasz tényleg a szülőkhöz fordulna tanácsért. Egyrészt egy természetes folyamat része az elzárkózás, hiszen ebben az életkorban a szociális újjászületés történik épp vele, ami azt is jelenti, hogy a barátok szerepe felértékelődik, így ha problémája van, rögtön inkább hozzájuk fordul, nem anyához és apához. Másrészt viszont azért is távolodik el a szülőtől és nem megy oda tanácsot kérni, mert gyakran azzal a hozzáállással találkozik, hogy a szülei egyáltalán nem veszik komolyan. Egy 16 éves kamasz mesélt erről: „Nem beszélgetek a szüleimmel, úgysem értik meg, mi a problémám, annyi lenne csak a vége, hogy ilyen »majd azt én jobban tudom!« hozzáállással osztanák az észt, vagy leszidnának, hogy már megint mit műveltem. Kinek kell ez? Nem fogom magam ilyen helyzetbe hozni.”

A kamasz még hozzátette, hogy a szüleivel való beszélgetés veszélyes terep, mert szerinte ha bármit elárul magáról, a lelki életéről, vagy csak arról, milyen napja volt, akkor máris támadási felületet ad a szüleinek. És ez a kamasz a saját bevallása szerint még nincs is igazán rosszban a szüleivel, ahogy ő fogalmaz, elvannak egymás mellett, még le is ül velük ebédelni hétvégén, de igyekszik minden személyes gondolatát megtartani magának inkább, mert jobb a békesség.

Tényleg csak tinihiszti?

Megkérdeztem Villányi Gergő pszichológiai tanácsadót, vázolva a fenti helyzetet, hogy mégis mi a jó megoldás, mennyire kell komolyan venni, amikor a kamaszok problémáival szembesülünk?

„A serdülőkor egy nagyon intenzív szakasz a legtöbb fiatal életében, és itt ugyan tűnhet úgy, hogy apróságon, kis jelentőségű dolgon drámáznak, hisztiznek, úgy gondolom, az ő szemszögükből ezek fontos, jelentőségteljes vagy megrázó élmények – mondta el a szakember. – Egy szakítás gyászfolyamatot indít be, de olyan üzenetet is küldhet, hogy elveszett a bizalom, hogy nincs helyem a másik mellett, nem lehet szeretni, elfogadni engem. Ezek bármelyike komoly fájdalmat okoz, hát még, ha több is átszövi a helyzetet. A szülők szempontjából úgy gondolom, nehéz megélni azt, hogy a gyerekük szenved, az pedig rettentően ijesztő helyzet, ha szóba kerül az öngyilkosság.

Felnőtt szemmel persze, hogy több életbölcsesség és tapasztalat birtokában nem tűnik ez akkora problémának, és külső szemlélőként az érzelmek sem terhelnek minket annyira, de a gyereknek ez a logikai, intellektuális bölcsesség akkor vajmi keveset segít, és még kevesebbet ér. Idővel úgyis lecseng a legnagyobb dráma is, és akkor már jöhetnek észérvek, ok-okozatok, és az átélt helyzet tanulságai is.

Ha elbagatellizálunk, lekicsinyítünk, érvénytelennek minősítünk egy fájdalmat, egy krízist, az annyit üzen, hogy legközelebb biztosan ne minket keressen meg egy ilyen problémával a gyerek. Természetesen a szülő is elmondhatja az aggódását, az ijedtségét, a féltést, amit érez, ahogy azt a tehetetlenséget is, amit átél, amikor nem tud segíteni – de ettől még a serdülő világa ilyen érzelmi viharokkal, hatalmas hullámvölgyekkel tagolt élmények sorozata időnként, ami együtt jár az útkereséssel, önmaguk felfedezésével, újradefiniálásával, a határok kitolásával és sok olyasmivel, amin a szülők már rég túl vannak. Azonban érdemes emlékezni arra, hogy a tapasztalatukat ők is hasonló közegben és élményekkel szerezték, és a fejlődésüket szolgálta az adott korban.”

Ha csak egyet fogadnánk meg a szakember tanácsai közül, máris sokkal jobb kapcsolatunk lehetne a kamasz gyerekünkkel: hívjuk elő az emlékeinket a saját kamaszkorunkról, saját drámáinkról, és hogy mennyire mélyen éltük meg ezeket a felnőtt szemmel nézve aprónak tűnő problémákat. Amint ezt sikerül szem előtt tartani, rögtön mélyebb megértéssel fordulunk a kamaszok felé.

Ismerd meg jobban a kamaszokat!

• Kitálalnak a kamaszok a szülőkről
• Hagyd azt a puskát, ha szerelmes a kamasz lányod!
• Házi tízparancsolat a kamasz gyerekemnek