“A gyerek szerint kutya kötelességünk fizetni a számláit míg be nem tölti a 30-at”

Juli huszonhat éves. Főállásban dolgozik egy multinál, marketingasszisztensként. Szabadidejében nyelvet tanul, sportolni és szórakozni jár, havonta beugrik egy bevásárlóközpontba, mert ott mostanában „elképesztően jó áron lehet venni mindent”. Olykor meglátogatja Ausztriában élő két barátnőjét. Közel olyan jól keres, mint Márti, az édesanyja, aki a párjával él. Juli a nagymamától örökölt lakásban lakik, most épp egyedül. Az említett lakást Márti akár ki is adhatná, de ez nyilván fel sem merül senkiben. A számlákat is Márti fizeti, közben a párjával közösen fenntartott lakás rezsijébe is beszáll. Heti rendszerességgel beugrik a lányához, olyankor biztos, ami biztos alapon feltölti a hűtőt.

Időnként előkerül közöttük a ki fizet mit, avagy mit is jelent az önállóság problémaköre. Ilyenkor Juli azzal hárít, hogy ő most kezdi a felnőttéletet, rengeteg kiadása van. Különben is egy szülőnek kutya kötelessége támogatni a gyerekét.

A BKV-bérletét hajlandó kifizetni, de a telefonszámlára és főként a rezsire már tényleg nem futja. Márti szerint ezekhez a beszélgetésekhez az adja Juli magabiztosságát, hogy a kortársai közül a többség ugyanezen az állásponton van. Ő ilyenkor egy ideig türelmesen érvel, aztán feladja. Szereti a lányát, jóban is vannak, nem akar balhét. Érzi, hogy valami nagyon nem oké, de nem tudja, hogy pontosan mit is kellene csinálnia. Pedig megoldások éppenséggel akadnának. Mondok egy-két kézenfekvőt. 

Kifizethetné Juli a saját rezsije legalább felét, a másik felének megfelelő összeget félretehetné. (Előtakarékosság, ilyenek.) Érezhetné mindeközben úgy, hogy roppant szerencsés, hiszen a havi minimum százhúszat egy tűrhető albérletre nehezen tudná kiköhögni. (Ki tudná amúgy, de akkor végképp nem lenne miből bulizni, újabb és újabb garnitúra ruhát vásárolni a megunt régi cuccok helyett.) Vagy kifizethetné a teljes rezsit. Hogy az anyja végre tudjon költeni magára, félretenni idős korára. Elvégre már felnevelte a gyerekét. Így Juli nemcsak papíron lenne nagykorú, hanem a gyakorlatban is.

Márti részére is lennének ötleteim. Szólhatna a lányának, hogy a gyerekkornak vége, eddig tartott a korlátlan pénzügyi segítség. Kitűzhetne egy határidőt, amikorra Julinak meg kell oldania azt a bonyolult problémát, hogy megtanulja beosztani a pénzét. Feltehetné magának a kérdést:

Vajon azzal segít-e a lányának többet, ha tovább fizeti a számláit, vagy azzal, hogy ha szelíden jelzi, hogy ideje végre felnőni?

Mellesleg, ezt a kérdést felteszi, ismerem, vívódik is eleget, csak épp tehetetlen. Nem nagyon érti, hol csúszott félre minden, hiszen amúgy normális értékrendet adott át. Azt viszont tudja, hogy más szülők is küzdenek ugyanezzel. Színtiszta kortünet, nyugtatja magát.

„Tudom, hogy gáz, de nehéz az átállás!”

„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mi nem érzékeljük, hogy egyre jobban kitolódik a teljes önállóság” – mondja Dóri (25), aki Julihoz hasonlóan szintén egyedül él édesanyja lakásában. A fiatal lány évek óta dolgozik, jelenleg átlag százötvenezer forintot keres egy belvárosi üzlet eladójaként. „Talán azért alakult így, mert megszoktuk, hogy megvan mindenünk, és piszok nehéz a hirtelen átállás.

Amíg gimisek voltunk, a szüleink állták a különórákat, a sportolást, a zsebpénzt a bulikra, az utazási költségeinket, na és a ruhákat. Mindez pedig totál természetes volt nekünk. Elképzelni is nehéz, hogy ezekről lemondjunk. Bevallom, egy darabig én sem értettem, hogy miért is kellene. Csak mert már dolgozom? Vagy mert elmúltam húszéves? Ha a teljes rezsinket és kajánkat nekünk kellene fizetnünk, irtó szorosra kellene húzni a nadrágszíjat.

Több olyan ismerősöm is van, aki harmincévesen még javában otthon él, közben nem ad bele sem a rezsibe, sem a kajába. Többen közülük régóta együtt vannak a párjukkal, de összeköltözni még nem akarnak. Valaki inkább Budapest környékéről ingázik a szüleitől, csak ne kelljen saját lábra állni. Valahol tudom, hogy az én esetemben gáz, hogy anya fizeti a rezsim nagy részét, de kicsit szerintem ő is hibás, mert nem készített fel arra, hogy beosszam a pénzemet. Nemrég került csak szóba ez az egész. Azóta mondjuk nálunk volt már egy kis átmenet, most én fizetem a telefonszámlámat és a vizet, így kezdek hozzászokni, hogy nem költhetek el szabadon minden fillért. Az ismerőseim többségében mindez fel sem nagyon merül. Igaz, a szülők is kerülik a témát.”

Ahogy Dóri felsorolta az igényeit, kíváncsi lettem, hogyan is osztja be a fizetését. Így néz ki esetében egy havi költségvetés:

Összeadom, némileg több mint egy havi fizetése… „Elismerem, hónap végén már általában anyától kérek” – mondja, majd szégyenlősen elneveti magát.

Dóri azt mondja, az ismerősei minimum kétszer mennek hetente bulizni, ők tehát még többet költenek szórakozásra, mint ő. „Fiatalok vagyunk, nem tudunk otthon ülni – összegzi röviden. – Amúgy ez az egész neveltetés kérdése. Ismerek azért olyan lányt, aki százhúszat keres, mégis összeköltözött két barátnőjével, és minden kiadását saját maga fizeti. Egy kollégámat pedig ugyan eltartják a szülei, de az egyetemi tandíját már saját maga spórolta össze.”

Mindent vagy majdnem semmit?

Ami a szülők véleményét illeti, két véglet rajzolódott ki a beszélgetések során (csak olyan szülőket teszteltem, akik számára nem okozott megélhetési gondot a felnőtt gyerekük anyagi támogatása, hiszen azoknál, akik ezt nem engedhetik meg, eleve nem kérdés a kérdés). Vannak, akik elvből nem tartják el felnőtt gyerekeiket, mások mindent kifizetnek.

Pontosan tudom, hogy mit jelent a nélkülözés a saját gyerekkoromból, és rossz lenne látni, hogy a gyerekeimnek is le kell mondaniuk olyan alapvető dolgokról, mint a szórakozás, a sport vagy az öltözködés

– mondja Gábor, akinek három gyereke közül kettő már dolgozik. „Szerencsés helyzetben vagyunk, mert az én vállalkozásom hoz annyi pénzt, hogy a fiúk bérleti díját és rezsijét gond nélkül ki tudjuk fizetni. Ez nyilván nem megy a végtelenségig, de jelenleg nem érzem úgy, hogy ezzel ártanék. Lesz egyszer saját családjuk, a megnövekedett kiadásaikat már nyilván nem fogom tudni fedezni, az már nem is az én dolgom lesz.  Amíg viszont megtehetem, szeretnék mindent megadni nekik.”

Teljesen máshogy látja ezt Judit a férjével:

Mi is megtehetnénk, hogy havonta kifizetjük a lányunk és a fiunk megélhetésének nagy részét, de nem gondoljuk, hogy ezzel jót tennénk. Már kamaszkorukban bevezettük azt a rendszert, hogy ha valamilyen nagyobb dologra vágytak, legyen az egy új laptop vagy egy heti szigetbelépő, akkor dolgoztak egy hónapot, és a fizetésük felét beáldozták. Mire elköltöztek, evidens volt, hogy a fizetésükből ki kell jönniük.

„Ez nem jelenti azt, hogy nem segítünk nekik, ha szükségük van valamire, vagy nem tankolom fel őket havonta kétszer ennivalóval. De az, hogy rendszeresen mi fizessük a számláikat, fel sem merült egyikünkben sem.” Amikor szóba kerülnek Juditék saját kiadásai és igényei, Judit hozzáteszi még, hogy hatalmas megkönnyebbülés volt a családi kasszának, amikor a gyerekeik az egyetem után azonnal a saját lábukra álltak. „Bevallom, tele voltam tervekkel, hogy mi mindenre költöm azt a havi közel százezer forintot, ami a két gyerek után felszabadult. Régóta terveztem, hogy folytatom az angolt, és a lakásunkban is ki szerettem volna lassan cserélni ezt-azt. Időnként még lelkiismeret-furdalásom van, hogy ezt a pénzt már magunkra költöm, de szerencsére a férjem is, a gyerekek is azonnal lehűtenek.”

A többi szülő szerint nem az a kérdés, hogy a gyereket önállóságra kell-e nevelni. Hanem az, hogy mikor és hogyan vonjuk meg tőlük azt, ami korábban mindannyiunk számára evidencia volt. Márpedig valószínűleg nem attól vagyunk jó szülők, ha mindent elintézünk és kifizetünk a felnőtt gyerekeink helyett, hanem attól, ha felkészítjük őket a valóságra. Még ha az egy fokkal kevésbé kipárnázott is.