A kamaszok elvárásai a szülők felé

A kamaszkor egy sor olyan változást hoz az egész család életében, hogy alig győzzük kapkodni a fejünket. Gyászoljuk a gyerekkort, idegeskedünk a szemtelenségen, kétségbeesetten keressük a megoldásokat, hogy közel kerüljünk a kamaszokhoz, és persze mindennap megfogalmazunk velük szemben egy sor különböző elvárást, hogy szerintünk hogyan kellene viselkedniük ahhoz, hogy békésen együtt tudjunk élni. Vagy legalább egymás mellett, egy légtérben. Mindez azonban csak a szülőkről szól, a mi szemszögünk, pedig a kamasz is ugyanolyan fontos szereplő a történetben, neki is lennének igényei, elvárásai, jogai, csak kicsit nehezebben kommunikálja ezeket a szülei felé. Most egy olyan hét pontból álló tízparancsolat következik, amit egy kamasz csapat rakott össze (minimális felnőtt segítséggel). Szülőként a felháborodás helyett érdemes inkább eltűnődni azon, hogy milyen általános problémákat, konfliktusokat vet fel ez a lista, amik szinte minden kamasz családjában előfordulnak.

„Ne szólj rám, ha enni akarok!”

Meglepő módon az első helyen landolt az a pont, hogy a szülők hagyják békében enni a kamaszokat. Az egyik 17 éves srác azt mesélte, hogy náluk olyan komoly balhék szoktak lenni a kajálás körül, hogy az apja már azzal fenyegetőzik, hogy lakatot fog tenni a hűtőre. Hozzátette azt is, hogy megérti, tudja, hogy sokat eszik, de nem tehet róla, ha egyszer egyfolytában éhes.

És valóban: a kamaszoknál jól megfigyelhető, hogy mennyire megugrik 15 éves koruk körül az étvágyuk, ami aztán ki is tart jó sok évig. Anyagilag nem annyira vidám, de hát ez van, már akkor sejtettük, hogy a gyerekvállalás nem olcsó dolog, amikor megláttuk a babakocsik árát tizenvalahány évvel ezelőtt, miért is csökkenne a sok költség pont kamaszkorban?

„Hallgass meg, ha véleményem van!”

A kamaszkorban az az egyik legnagyobb nehézség gyereknek és szülőknek egyaránt, hogy a kamasz még nem felnőtt, de már nem gyerek – ebből fakad a problémák nagy része. Önálló gondolatai vannak, tűnődik az élet értelmén, véleménye van vallásról, politikáról, közéletről, családról, iskoláról… olykor úgy tűnik, mintha azt gondolná, hogy mindenről jobban tud mindent, mint a szülei, emiatt aztán máris jöhet egy jó kis vita, amiben elhangzik a szülő szájából, hogy „Te ezt nem tudhatod!”, ettől pedig felrobban a kamasz feje, mert mi az, hogy őt lenézik a szülei és nem hallgatják meg? Jellemző konfliktus, amit a kamaszok szerint nagyon egyszerű lenne megoldani: ne legyintsenek a szülők, ha elmondják a véleményüket egy témában, hanem kezeljék őket értelmes emberként, akinek vannak épkézláb gondolatai. Jogos elvárás, erősen ajánlott megfogadni ezt a tanácsot minden szülőnek.

A kamaszokkal meg kell őrizni a békét, amennyire lehet (Kép: Getty Images)

„Ne kezelj kisiskolásként!”

Most az online oktatás alatt túl sok időt töltöttek a kamaszok a szülőkkel, valószínűleg ez hozta elő a harmadik panaszt, miszerint állandóan az iskolai feladatokkal zaklatják főleg az anyák a tizenéves gyerekeiket. Ezt ők kikérik maguknak, 16-17 évesen érzik annyira az önállóságot, hogy sértő számukra, ha minden második percben megkérdezik tőlük, hogy mi a feladat, kész van-e a házi, és egyáltalán, a feltételezés is bántó, hogy ne csinálnák meg a dolgukat. Ez persze csak háborgás, mert olykor valóban nem foglalkoznak kicsit sem az iskolával, és rájuk kell szólni, de nem olyan módon, mint amikor másodikos korukban leültünk melléjük leckét csinálni, hanem inkább az egyenrangú félként kezelést hiányolják a kamaszok ebben az esetben. Nehéz megtalálni az arany középutat a tanulás kérdésében, de az biztos, hogy egy kicsivel több önállóság egy kamasznak sem fog megártani, valamikor rá kell ébrednie, hogy saját magáért tanul, nem pedig azért, hogy elkerülje otthon anya és apa haragját.

„Hagyd, hogy néha hibázzak!”

Az iskolai jegyekkel kapcsolatban jött elő a kamaszokból az a panasz is, hogy mennyire nehéz számukra, amikor tökéletességet várnak el tőlük a szülők. A jegyekbe a legkönnyebb belekötni, és leginkább a rossz jegyek miatt szoktak kitörni otthon az óriási balhék sok családban. Ez a probléma is ott gyökerezhet, hogy bár már azt szeretnék a kamaszok, ha kisfelnőtteknek kezelnénk őket, nem állnak készen arra, hogy az elvárásainkat is a felnőttséghez igazítsuk velük szemben. Az biztos, hogy a hibák dédelgetésével, orruk alá dörgölésével nem érünk el semmit, maximum azt, hogy még inkább nem fognak szóba állni velünk, úgyhogy inkább gyakoroljuk sűrűn az elengedést.

„Ha bezárom az ajtómat, az be van zárva!”

Egy kamasznak szüksége van arra, hogy egyedül legyen, nekünk, szülőknek pedig tisztelnünk kell a határait. Ha az ajtaja zárva van, akkor először gondoljuk át, hogy tényleg halaszthatatlan mondanivalónk van-e számára, aztán, ha igen a válasz, akkor kopogjunk és várjuk meg, amíg válaszol, hogy benyithatunk. Ilyen egyszerűen megőrizhető a törékeny béke. (Kivéve abban az esetben, ha az ellenkező nemű szerelmével zárná magára, mert akkor inkább akasszuk le a helyéről az ajtót úgy, ahogy van, nehogy idejekorán kisunokákkal ajándékozzanak meg minket.)

„Ne szólj bele a szerelmi életembe!”

Az a kicsi gyerek, aki minden barátságáról, apró drámájáról beszámolt, nincs többé, ezt pedig nem egyszerű elfogadni, pláne akkor, amikor elkezdődnek a szerelmi ügyek. Szülőként itt állunk egy rakás tapasztalattal, amivel segíteni tudnánk, hogy ne kövesse el a párkapcsolatokban ugyanazokat a hibákat, mint mi, de a kamasz nem kér belőle, sőt, megbántódik, ha tanácsot akarunk osztani neki ebben a témában. Annyit tehetünk, hogy erősen bízunk abban, hogy jó morális alapokat fektettünk le születése óta, és szabadon felhasználható kondomokkal szórjuk tele a szobáját, hogy felhívjuk szavak nélkül a figyelmét a védekezés fontosságára. Ne legyünk naivak, nem fog várni a szexuális élettel a házasságig.

„Engedd el, hogy milyen cuki voltam!”

A kamaszok megfogalmazták azt is, ami a szülők legnagyobb fájdalma valószínűleg, hogy már nem kisgyerekek és nem akarják azt hallgatni kétnaponta, hogy mennyire cukik voltak ötévesen. Amikor a szülők azon sápítoznak a kamaszok füle hallatára, hogy hova lett az a mérhetetlen cukiság, amiben fürödtek babakorukban, akkor azt hajlamosak úgy lefordítani magukban, hogy jelenlegi formájukban, a mostani személyiségükkel, gondolataikkal, lényükkel nem szerethetők és nem elfogadhatók a szülők számára. Szóval csak óvatosan a nosztalgiázással és nyilvános gyerekkorgyászolással.

„Ha bezárom az ajtómat, az be van zárva!” – Házi „tízparancsolat” szülőknek a kamaszoktól