Évszázadok óta csodáljuk a szakállas nőket

A nők viszonylag ritkán viselnek szakállat. Elsősorban nem azért, mert nem illik vagy mert valamiféle nemzetközi egyezmény tiltja, hanem azért, mert általában nem nő nekik olyan. Vagy legalábbis annyi biztos nem, hogy azt szakállnak lehessen nevezni. Így alakult, ez van, az emberiségnek együtt kell élnie a ténnyel; végül is volt rá kb. 300 ezer évünk, hogy hozzászokjunk. Máskülönben meg számos olyan férfi is van, aki ilyen-olyan okokból nem növeszt szakállat, szóval tényleg nincs is ezzel semmi gond. Ahogy természetesen azzal sincs az égadta világon semmi probléma, ha egy nő fittyet hány a biológiai és társadalmi konvenciókra, és dús, hosszú szakállat növeszt magának. A férfias jellegű, vagy akár még azt is bőven meghaladó arcszőrzet, illetve a sűrű, erős testszőrzet megjelenését a nők esetében valamiféle hormonzavar, többnyire hirzutizmus vagy a még súlyosabb  hipertrichózis okozza; utóbbi egyébként a férfiaknál is ugyanúgy előfordulhat, míg az előbbi inkább a nőkre a jellemző. Persze az ilyen extrém szőrnövekedés rendkívül ritka, körülbelül a nők 5-15 százalékát érintheti kisebb-nagyobb mértékben.

Habár egészen az első világháború idejéig nem volt elvárás a nőkkel szemben, hogy rendszeresen szőrtelenítsék magukat (amiről ebben a cikkünkben írtunk hosszabban), egy szakállas nő azért így jókora feltűnést tudott kelteni, és korántsem csak negatív értelemben. A történelem első ismert szakállas hölgyét – már ha nem számítjuk az időnként a hatalmat szimbolizáló szakállal ábrázolt, nyilvános szerepléseik alkalmával pedig akár műszakállat is öltő ókori uralkodónőket – például egyenesen szentté avatták, kultusza pedig a 14. századtól egészen a 19. század végéig virágzott Európában.

Szent Kümmernisz (más néven Wilgefortis) a történt szerint egy középkori luzitán uralkodó lánya volt, akit atyja feleségül akart adni egy muszlim uralkodóhoz, azonban a mélyen katolikus hercegnő nem óhajtott egy pogány felesége lenni, így szüzességi fogadalmat tett, és az úrhoz fohászkodott, hogy csúfítsa el őt. Kérése meghallgatásra talált: hogy állhatatos maradjon, Isten egy szakállas férfi külsejével ajándékozta meg. A házasság tehát szóba sem jöhetett, ezen viszont az öreg király annyira feldühödött, hogy keresztre feszítette a saját lányát. A mártírhalált halt Szent Kümmerniszt, az erőszakos férjüktől szabadulni akaró nők védőszentjét többnyire így is szokás ábrázolni: egy keresztre feszített, Jézus-szerű, ám női ruhát viselő figuraként, ami első pillantásra kissé zavarba ejtő látványt nyújt.

A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy Kümmernisz alakja – mondjuk így – a legendák homályába vész: elképzelhető, hogy a híveket egy 11. századi Jézus-ábrázolás zavarta össze, amely egy hosszú, tunikaszerű, akár szoknyának is beillő ruhában ábrázolja a megváltót. A 16. század legsikeresebb szakállas nője, a törpenövésű Helena Antonia ugyanakkor valóban létező személy volt, bár életéről nem tudunk túl sokat: csak annyi bizonyos, hogy a Habsburg királynék között igazi sikknek számított, ha rövidebb-hosszabb ideig a környezetükben tudhatták, mint valami különösen értékes dísztárgyat. Ő volt Habsburg Mária magyar királyné udvari törpéje, Habsburg Margit spanyol királyné kegyencnője, valamint Habsburg Konstancia lengyel királyné egyik udvarhölgye, ami egészen irigylésre méltó karrier.

Hasonlóan rejtélyes figura a Magdalena Ventura néven ismert szakállas hölgy, akit Jusepe de Ribera komor színekkel megfestett, már-már naturalista megközelítésű képéről ismerünk. Az 1631-ben készült festmény egy barázdált arcú, szuggesztív tekintetű, méltóságteljes megjelenésű középkorú asszonyt látunk, aki épp újszülött gyermekét szoptatja, miközben a férje – egy jóval idősebbnek és esetlenebbnek tűnő alak – diszkréten a háttérbe húzódik. Az idilli családi portré egyetlen furcsasága, hogy a nő ószövetségi asszociációkat keltő, szép, ápolt szakállat visel, és a homloka a tetején férfiasan kopaszodik.

Magdalena asszony életéről a festményen látható kőtömbök, pontosabban az azokon olvasható, latin nyelvű szöveg tájékoztat. Eszerint 37 éves koráig teljesen hétköznapi életet élt: férjhez ment és szült három gyereket, akik közül egy sem élte meg a kamaszkort. Aztán egy nap szőrösödni kezdett az arca, és bár vélhetően egy ideig küzdött ellene, végül feladta a harcot, és hagyta elburjánzani a szakállát. Innentől kezdve valóságos hírességgé vált otthonában, Nápolyban, és valószínűleg nem is keresett rosszul ezzel. A képen – ami egyébként a nápolyi alkirály megrendelésére készült – körülbelül 53 éves korában állt modellt, és mint említettük, friss szülőként, úgyhogy duplán is érvényes a kőtömbök tetejére kapitális betűkkel kiírt felirat: EN MAGNVM NATVRAE MIRACVLVM, vagyis a Természet Nagy Csodája.

A feltűnő arcszőrzetet viselő hölgyek nagy korszaka aztán a 19. századdal köszöntött be, ugyanis ekkoriban jöttek divatba a háromlábú törpéket, kutyaembereket és hasonló emberi kuriózumokat vásári látványosságként mutogató ún. freak show-k, amelyeknek éppoly elengedhetetlen, sőt létfontosságú szereplője volt a szakállas nő, mint az operáknak a drámai koloratúrszoprán. Az éra legismertebb és legtöbbet fotózott amerikai szakállas nőit, azaz a III. Napóleon stílusú szakállat viselő Josephine Clofulliát, valamint a műfaj koronázatlan királynőjét, Annie Jonest természetesen a freak show-pápa, P. T. Barnum foglalkoztatta (vagy ha úgy jobban tetszik: zsákmányolta ki gátlástalanul), és ők – mármint a lehetőségekhez képest – meglepően normális és kiegyensúlyozott életet éltek, férjhez mentek, gyerekeik születettek, és különösebb anyagi gondjaik nem voltak.

Sokkal méltatlanabb sors jutott viszont a majomnőként vagy a világ legrondább nőjeként marketingelt Julia Pastranának, akinek nem csak az arcát fedte sűrű, sötét szőrzet, hanem az egész testét, ráadásul valamilyen genetikai rendellenesség miatt az orra és a füle is nagyobb volt az átlagosnál, az ajkai pedig jelentősen megvastagodtak. A Mexikóban született, őslakos származású lányt a saját családja adta el egy cirkuszosnak, majd Amerikába került, ahol egy  J.W. Beach nevű mutatványos menedzselte, de 1854-ben, kb. 20 éves korában megszökött egy másik impresszárióval, Theodore Lenttel, akihez hozzá is ment. Táncolt, énekelt, és állítólag könnyen az ujjai köré tudta csavarni a közönséget, azonban a nézők elsősorban nem az előadóművészi képességeire voltak kíváncsiak, hanem a szőrzetére. Rövid karrierje alatt számtalan orvosi vizsgálatnak vetették alá (tulajdonképpen ez is a show része volt), amelyek során a doktorok olyan szürreális megállapításokra jutottak, hogy a nő bizonyára egy ember és egy orángután frigyéből született, vagy hogy valamiféle ősi, emberhez hasonló faj képviselője lehet.

1860 márciusában épp egy oroszországi turnén vett részt, amikor megszületett a kisfia: a gyerek, aki örökölte anyja rendellenességeit, mindössze három napig élt. Pastrana pár nappal később, szülés utáni komplikációk következtében szintén elhunyt. Mindössze 25 éves volt. Halála után a holttestét kitömték, akár egy értékes vadásztrófeát, és a szintén kipreparált újszülött gyereke társaságában mutogatták múzeumokban, cirkuszokban és vidámparkokban, Oroszországtól Norvégián át az Egyesült Államokig, több mint száz éven (!) keresztül. Csak 2013-ban (igen, 2013-ban) temették el tisztességgel a mexikói Sinaloa de Leyvában, nem messze a szülőhelyétől.    

A huszadik század elejére végre a szakállas nők is kezükbe vették a sorsukat. Franciaország legünnepeltebb szőrös hölgye, Clémentine Delait például eredetileg csupasz arcúként kezdte a pályafutását, ugyanis rendszeresen borotválkozott. Aztán az anekdota szerint valamikor a századfordulón a férjével egy vásáron megtekintettek egy mutatványos szakállas nőt, akinek gyér szőrzetétől Madame Delait egyáltalán nem volt elragadtatva. Úgy vélte: ő maga sokkal pompásabb szakállat tudna növeszteni, ha akarna. Fogadtak is a férjével 500 frankban, a nő pedig aktív szakállnövesztésbe kezdett. Ez olyan jól sikerült, hogy hamarosan valódi látványossággá vált otthonában, a Thaon-les-Vosges nevű kelet-franciaországi kisvárosban, ahol egy pékséget és egy kávézót üzemeltettek a férjével. A nő görög filozófusokat idéző szakálla természetesen az üzlet forgalmára is rendkívül jó hatással volt: hamarosan át is nevezték Le Café de La Femme à Barbe-ra, vagyis a Szakállas nő kávézójára. Clémentine Delait emellett fotókat és képeslapokat árult a saját arcképével, valamint rendszeresen turnézott Európában, és Párizstól Londonig mindenhol tekintélyes tömegeket vonzott. Szakállára rendkívül büszke volt, és igen nagy gondot fordított az ápolására: minden egyes nap alaposan megfésülte, heti három alkalommal pedig borbélyhoz is eljárt, hogy egy speciális samponnal megmossák, és ollóval kissé megigazítsák legfőbb ékességét. Ilyenkor mindig nagyon ügyelt rá, hogy nehogy túl sokat vágjanak belőle.  

Mindenképpen említést érdemel még a leghíresebb magyar szakállas nő, Barcsy Szidónia bárónő. Aki valójában persze nem volt igazi bárónő, cserébe viszont egész szép sikereket ért el az Újvilágban: elszegényedett nemesasszonynak mondta magát, aki egy időben egy törpenövésű fiatalember társaságában lépett fel, akiről azt állította, hogy a fia (az ilyesféle misztifikációk egyébként elég gyakoriak voltak a freak show-k világában). Baroness Sidonia de Barcsy  valójában Szegeden született 1866-ban, apja szegény házaló gyújtóárus volt. Később, hogy felnövekedett, a szegedi utcák köz­ismert alakja lelt, már akkor is tekintélyes körszakáll tulajdonosa volt. Szegeden, bár ennek innen-onnan harminc esztendeje lesz már, még sokan emlékeznek a szakállas Szidóniára, a kinek az akkori rendőrfőkapitány nem engedte meg, hogy pénzért mutogassa magát. Szidónia a belügy­miniszterhez folyamodott, a kitől meg is kapta az engedelmet és Szegeden, a Széchenyi-tér egyik üres boltjában csodáltatta a szakállát. Nemsokára fele­ségül vette egy Barcsi nevű szegedi pincér, a kivel elment világgá, szerencsét próbálni. Budapesten és Becsben a kiállításokon szerepelt Szidónia, alighanem szép pénzt keresett, mert apjának, míg élt, mindig küldött pénzt. Régóta nem érkezett róla hír, csak most Amerikából. Úgy látszik, idő­közben a szakállas hölgy ottfelejtette valahol a pincért, csak a nevét tartotta meg, bárósítva, míg aztán most újra férjhez ment – legalábbis így írta az Ujsag 1913-ban, annak apropóján, hogy a szakállas álbáróné férjhez ment egy Valentine F. Fischer nevű úrhoz New Yorkban.

Kapcsolódó cikkeink:

• „A közönség ízlését soha nem lehet eléggé alábecsülni” – P.T. Barnum csodálatos élete
• A négylábú lány, a kutyaarcú fiú: a freak show főszereplőinek története

kiemelt kép: Joe Kohen/FilmMagic