A szőrtelenítés története

Habár joggal gondolhatnánk, hogy a szőrtelenítés egyidős a civilizációval, valószínűleg sokkal régebbre visszanyúló gyakorlatról van szó. Némely  vélemények szerint ugyanis  őseink már a kőkorszak idején is vagdosták időnként a szőrzeteiket különféle kezdetleges szerszámokkal (állati fogakkal, kagylókkal vagy élesre csiszolt kövekkel), igaz, ez nem a testszőrzetet, hanem főként a hajat, illetve a férfiak esetében a szakállat érintette, és elsősorban nem esztétikai, hanem gyakorlati okai voltak, tudniillik a derékig érő frizura – noha amúgy remekül néz ki – a vadászathoz, a közelharchoz és az egyéb erőszakos kőkorszaki tevékenységekhez nem különösebben praktikus.

A szépészeti jellegű szőrtelenítés megjelenéséig azonban még pár ezer évet várni kellett.

Alighanem az ókori egyiptomiak lehettek az elsők, akik a teljes és tökéletes csupaszságot tartották kívánatosnak, és ezért még komoly áldozatokat is hajlandóak voltak hozni. Például cukorból, vízből, méhviaszból és citrusfélékből kikevert gyantával távolítottak el magukról minden felesleges szőrszálat, beleértve a hajukat is (utóbbit persze nem gyantával, hanem ilyen-olyan pengékkel vagy esetleg csipeszekkel), ami meglehetősen fájdalmas művelet lehetett; bár magát a kozmetikusi munkát minden bizonnyal a rabszolgák végezték, hisz a szőrtelenítés többnyire az előkelőségek – azon belül is inkább az előkelő hölgyek – hobbija volt.

Aztán, valamikor a dinasztikus kor idején a korábban még jókora szakállakkal parádézó egyiptomi férfiakat is elkapta a szőrtelenítési láz, és – ha megengedhették maguknak a saját, privát borbélyt – akár naponta is leborotváltatták magukat szó szerint tetőtől talpig. A túlzottan hivalkodó szőr – pláne az intimebb testtájakon – ekkoriban gyakorlatilag egyet jelentett a civilizálatlansággal, valamint a szegénységgel. Sőt, az antik világ első nagy történetírójától, Hérodotosztól tudjuk, hogy az egyiptomi papok még ennél is tovább mentek, és rituális szőrtelenítéseik során még a szemöldöküktől és a szempilláiktól is megszabadultak.

Óegyiptomi tükrök és szőrtelenítésre használt eszközök (Fotó: DEA / G. DAGLI ORTI/De Agostini via Getty Images)

Később a görögök, majd a rómaiak ugyancsak a simára borotvált-gyantázott bőrre esküdtek, noha korántsem voltak olyan szélsőséges és megalkuvást nem ismerő szőrtelenítők, mint az egyiptomiak; az egész testes csupaszítás inkább a nőkre volt a jellemző, míg a férfiak – legalábbis a rómaiak biztosan – legalább az intim testtájaikon hagyták elburjánzani a szőrt. A görög férfiak ráadásul még terebélyes, bölcsességet és tekintélyt sugárzó szakállakat is viseltek, egészen a mindig gondosan borotvált Nagy Sándor feltűnéséig, vagyis a hellenizmus korának hajnaláig, amikor az arcszőrzet, ha nem is ment ki teljesen a divatból, de mindenesetre sokat veszített a népszerűségéből.

Európában a középkorral aztán a szőrtelenítés egy új, izgalmas korszaka köszöntött be! Ez persze nem igaz, csak viccelünk: noha a középkor – ahogy azt már többször is megállapítottuk – korántsem volt olyan sötét és bigott, mint azt a felvilágosodás óta szokás gondolni, azért az kétségtelen, hogy a testszőrzet eltávolítása még az előkelőbb hölgyek körében sem tartozott a prioritások közé (a férfiak körében meg nyilván fel sem merült). Ami egyébként érthető, hisz a teljes testet eltakaró, fantasztikus ruhaköltemények miatt az egésznek nem is volt különösebb jelentősége. Egyedül talán csak a prostituáltak borotválkoztak többé-kevésbé (inkább kevésbé) rendszeresen, és ők is inkább csak a tetvek miatt.

Ugyanakkor a hölgyek az arc gondozására már annál nagyobb figyelmet fordítottak: a hajvonalat a homlok felett kiborotválták vagy csipesszel egyenként kiszedegették, és ehhez csúcsos, kúp alakú, hátközépig – vagy akár földig – lelógó fátyollal díszített főkötőket, ún. hennineket viseltek, amelyektől az arcuk is sokkal hosszúkásabbnak és – mi tagadás – lárvaszerűbbnek tűnt, pláne, hogy többnyire még a szemöldöküktől is megszabadultak. Ez a klasszikus mesebeli várúrnő chic elsősorban Burgundiában és Franciaországban hódított a késő középkorban, de Észak-Európától a Magyar Királyságig szinte mindenhol átvette a nemesség hosszabb-rövidebb időre. A teljes arcszőrtelenítés pedig – valószínűleg  – a hatalmas vörös parókáival és fehérre meszelt arcával amúgy is divatot teremtő I. Erzsébet hatására vált általánossá az európai nemesasszonyok körében.  

Hennint viselő, borotvált homlokú nő 1480 körül (Forrás: Wikipedia)

Ugorjunk egy kicsit előre az időben. Ahhoz ugyanis, hogy a lábszőrtelenítés (ismét) a mindennapi – vagy legalább heti – rutin része legyen, alapvetően két dolog kellett: modern borotvák, valamint csupasz (vagyis fedetlenül hagyott) lábszárak. Az első többé-kevésbé mai értelemben vett borotvakést 1760-ban, az ancien régime utolsó szép nyarának idején mutatta be egy Jean Jacques Perret nevű francia borbély, jó száz évvel később pedig egy amerikai üzletember, a fantasztikus nevű King Camp Gillette rukkolt elő korszakalkotó találmányával, az önborotvával (avagy a biztonsági borotvával), és többé már semmi nem volt ugyanolyan. Bár ezeket a termékeket főként a férfiak használták – természetesen az arcuk beretválására –, időnként valószínűleg a nők is rá-rákaptak. Ez az időszak tehát a totális szőrszabadság jegyében telt: aki akart, az borotvált, aki meg nem, az, nos, nem. A ruhák továbbra is jótékonyan takartak minden testrészt.

Csupasz modell egy húszas évekbeli magazinban (Forrás: outskirtsofthetwenties)

Aztán ahogy egyre rövidültek a szoknyák, úgy lett mind nagyobb szükség egy kifejezetten nőknek szóló borotvára: az elsőt – a Milady Décolleté-t – 1915-ben dobta piacra a Gilette, ezzel párhuzamosan pedig megjelentek az első szőrtelenítő krémek is, és hamarosan már nem csak a csupasz láb, hanem a csupasz hónalj, valamint a sötétebb, vastagabb szőrszálaktól mentes arc is elvárássá vált, köszönhetően részben a korabeli reklámokban, újsághirdetésekben, női magazinokban és egyéb fórumokon sulykolt új, ragyogóan szőrtelen nőideálnak.

A női szőrtelenítésre – illetve úgy általában a szőrtelenítésre – pár évtizeden belül hatalmas iparág épült, amely tulajdonképpen a mai napig virágzik: a negyvenes években bejött az elektromos borotva, a hatvanas-hetvenes években ismét divatos lett a testgyanta, valamint megjelentek az első lézeres szőrtelenítő gépek, ma meg már legalább száz (de az is lehet, hogy ezer) különböző tuti módszer közül tud választani az, akit zavar a szőr.

Bár aktuális trendek persze mindig vannak (a trendek természete már csak ilyen), manapság ismét igen liberális szőrkorszakot élünk: míg néhány éve-évtizede komoly, provokatív állásfoglalásnak vagy kiállásnak, számított, ha valaki nő létére (pláne fiatal és ismert nő létére) különféle látványos szőrökkel a testén jelent meg a nyilvánosság előtt, ma már jóval kevesebben botránkoznak meg az ilyesmin. Elvégre szőr (majdnem) mindenkin nő, és mindenki azt csinál vele, amit csak akar.

Kapcsolódó cikkeink:

• Punci-illatosító és ólomarc – Bizarr, horrorisztikus és szexista szépségtippek az elmúlt századokból
• Nem kennéd magadra: egy csaknem 2000 éves arckrém a legkorábbi ismert antik kozmetikum
• Ólom a szemfestékben, arzén a bőrfehérítőben – halálos szépségtrendek a múltból
   
   

kiemelt kép: Andrea Blanch/Getty Images