1. Ha a szüleim állapota romlik
Három éve segítem szorosabban a szüleimet. Előtte is kellett foglalkozni velük, de akkor még inkább csak a szokásos dolgok voltak: hivatalos ügyeket intézni, elkísérni őket a telefonszolgáltatóhoz, meg a bankba, beüzemelni náluk a fűtést, elzárni a vizet, szerelőt hívni. Pár éve apukám még főzött, de ma már elfelejti, hogy tett-e már sót a levesbe, meg hogy elzárta a gázt, szóval nem engedjük már a konyhába. Anyukám pedig a csontritkulás miatt van nehéz helyzetben. Elesett pár éve, és nem jött helyre a válla, ezért segítek neki a mindennapi dolgokban, takarításban is. A fő félelmem az, hogy mi lesz, ha állandó ápolásra szorulnak. Mert most még rendeljük nekik az ebédet, és apukám sem keveri össze a gyógyszereit, mert anyukám még „képben van”, és kezeli ezeket a dolgokat. Minden mást megoldok én. De ha rosszabbodik a helyzet, fogalmam sincs, mit fogunk tenni. Gondozó otthonról hallani sem akarnak, nekem meg ugye muszáj dolgoznom, hiszen ott vannak a gyerekek is. Nem egyszerű, de csak kitalálunk valamit, ahogy eddig is!
2. Ha elfogy a pénzünk
Most két lehetőségünk van mindenre: vagy megcsináljuk mi, a férjemmel, vagy megfizetünk valakit – magunknál és a szüleimnél is. Ez igaz a bevásárlástól és fűnyírástól a vasaláson át a takarításig és a különféle javításokig, bármire. Sok mindenhez értünk, csak sajnos időnk nincs ennyire, és ott van még a gyerekek ellátása, iskoláztatása is. Mindig kell egy új felszerelés, egy kinőtt ruha helyett másik, és már maga az ennivaló sem olcsó. Még jó, hogy a lakáshitelünk már a vége felé jár! De sokat gondolok rá, mit csinálunk, ha bármelyikünk elveszítené a munkáját. A negyvenes éveink végén nem egyszerű új állást találni. Persze bizakodók vagyunk, hiszen megbecsülnek minket a munkahelyünkön, de jobb előre gondolkodni.
Generali – A szendvicsgeneráció megmentéséért
A szendvicsgeneráció tagjai azok a kettős présben élő 35–55 évesek, akik a gyermekvállalás kitolódása miatt sokszor még kicsi gyerekeket nevelnek, de közben rájuk hárul idős, sokszor már beteg szüleik gondozása is. Mindez egy olyan életkorban, amikor meg kell küzdeniük az életközépi válsággal, és bizony az öngondoskodásra is egyre nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk. Csak éppen saját magukra már egy morzsányi energiájuk sem marad.
3. Ha velem valami történik
Nem szoktam panaszkodni. Bírom, amit kell, hiszen egyszerre vagyok a szüleim gyereke és a gyerekeim édesanyja. Én vállaltam őket, nekem (is) kell gondoskodni róluk – ami a kicsiket illeti. A szüleim meg? El sem tudom sorolni, mennyi mindent tettek értem, és nem csak gyerekkoromban. Tíz éve még anyukám segített nekem: sokat vigyázott a gyerekekre, akár elhozta őket a bölcsődéből, óvodából, akár éjszakázott is velük, csak hogy nekünk könnyebb legyen. Természetes, hogy most rajtam a sor. Csak hát nem bírom már úgy a terhelést, mint régebben. Néha eszembe jut, vajon mihez kezdene mindenki nélkülem. Ott a két gyerek, meg a kutya, plusz a szüleim. A férjem a gyerekeket természetesen el tudná látni, bár az sem volna egyszerű, hogy reggel időben ott legyen az oviban és a suliban is, délután négyre meg már szintén. Miközben a munkaideje nyolctól ötig tart – elvileg. És akkor ez még csak a logisztika, a lelkiekről nem beszéltünk. Mert hogy egy anya feladata ez is: tartani a lelket az emberekben, sokat beszélgetni a gyerekekkel, játszani velük, vagy csak úgy lenni. Ahogy csak egy anya tud.
4. Ha belefáradok
Igen, félek attól, hogy elfáradok. Mert azért olykor érzem, hogy mind fizikailag, mind mentálisan megvisel, hogy ennyi emberért vagyok felelős, hogy ennyien várnak rám nap mint nap, hogy szükségük van rám, hogy menni kell, hogy tenni kell. Mert anya megoldja, anya fejben tartja, anya beszerzi. Vagy épp: a lányom elhozza, megveszi, felrakja, elintézi. De mi van, ha egyszer tényleg kimerülök és nekem kéne segítség?
5. Ha a férjemnek lesz sok
Az én férjem egy aranyember. Tényleg. Szereti a családját, szeret engem, és tesz értünk, amiben csak tud. De egyrészt az ő ereje (ideje, energiája) is véges, másrészt az egyre több stressz azért az ő rosszabbik énjét is képes kihozni. Őszinte leszek: egyre több köztünk a feszültség, a vita. Tény, hogy alig lát engem, mert vagy dolgozom, vagy a gyerekekért megyek, vagy ha egyik sem, akkor szüleimnél vagyok. Kettesben elmenni valahová? Nagy ritkán tudjuk csak megoldani, pedig az mindig felüdülés mindkettőnknek. És persze egy jó alvás is nagyon hiányzik, mert a gondoktól sokszor csak forgolódom. Egy szó mint száz: vágyom egy kis szabadságra már!
Másokról gondoskodni felelősség, bírja az ember, amíg csak tudja
6. Építeni kéne a kapcsolatokat is
Olyan rég ültem be valamelyik barátnőmmel valahová! Nekik is megvan a maguk élete, családi nehézségek, vagy épp párkeresés, munka… alig tudjuk összehozni. Régen jártunk együtt színházba, voltak havi találkozóink. Ezeket nem szabadna elengedni! Az sem jó, hogy ha felhívnak, mostanában nem vagyok olyan pozitív, mint régen. Ezen is változtatnom kéne.
7. Ha bajuk esik, és én nem tudok ott lenni
Mivel több fronton kell helytállnom, néha elgondolkodom, mi volna, ha egyszerre kellene két helyen lennem. Mi van, ha telefonálnak az oviból, hogy belázasodott a fiam, miközben én a város túlsó végén vagyok anyukámnál? Mi van, ha vizsgálatra kell vinni valamelyiküket, mikor menni kéne a suliba, miközben a férjem meg a vidéki konferencián? Eddig mindent meg tudtunk oldani, de adódhatnak váratlan helyzetek.
8. Ha a szüleim nem lesznek
Akármennyi nehézség van is a szüleimmel, akármennyit aggódom miattuk, akármilyen erőfeszítéseket teszek, azért félek attól a bizonyos telefonhívástól. Nekem ők voltak mindig is a támaszaim, nemcsak akkor, amikor felneveltek, hanem bizonyos értelemben a mai napig. Jó gondoskodni valakiről, jó, hogy visszaadhatom, amit kaptam tőlük. Hogy olykor takaríthatok, főzhetek rájuk (igaz, nekem már sokszor nem is jut időm enni). És bár apám már nem igazán önmaga, anyukámmal rengeteget beszélgetek, mindennap hívjuk egymást. Ő ad nekem tanácsokat a gyereknevelésben, őt hívom először, ha gond van a munkahelyemen. Jó elmondani a napomat valakinek.
9. Ha a gyerekeim felnőnek
Hallom, hogy a kamaszok mennyire bezárkóznak, és valahogy tartok ettől a korszaktól. Olyan jó most, hogy mindig megörülnek, amikor megyek értük, hogy felnéznek rám, hogy megölelnek! Ha tinédzserek lesznek, nem fognak már ölelgetni, már nem én leszek a fontos, hanem a barátok, talán el sem mondják majd a dolgaikat. Aztán egyszer csak felnőnek, és azt veszem észre, hogy üres a ház. Nem bánnám, ha mindig az én kicsi lányom és kicsi fiam maradnának!