Terhesség alatt általában a szülésig látunk, na jó, talán a kisbabakorig. Készülünk a szoptatásra, éjszakázásra, a nagyon előrelátó anyukák akár még a hozzátáplálásig is ellátnak és már előre eldöntik, hogy pépesen vagy darabosan fogják etetni a gyermeket. A jellemző azonban inkább az, hogy a szülésre készülünk, na, nem mintha annyira fel lehetne készülni egyébként arra, ami az anyaság, gyereknevelés során vár ránk, hiszen a gyerekek folyamatosan váratlan helyzetek elé állítanak minket. Általában olyan szituációkba keverednek, amikről nem szólnak a szakkönyvek.

Az anyák napja megható és szép ünnep, amikor az életet köszöntjük, ám azért ne felejtsük el azt sem, hogy anyának lenni nem csupa csillámpor és felhőn ugrálás, hanem vannak bőven olyan helyzetek, amikre csak pislogunk és az „ezt nem láttam jönni” gondolat ugrik fel a fejünkben. Anyák napja alkalmából körbekérdeztünk a szerkesztőség anyukái között, hogy mi volt eddigi gyereknevelős pályafutásuk alatt az, amire egyáltalán nem számítottak az anyaságban?

Az anyaság egyébként vicces

Verus egy másfél éves gyermek anyukája, aki szerencsére humorral kezeli a váratlan helyzeteket: „Gyanítom, hogy a kanyarban lévő terrible two-időszak tartogat majd igazán bőséggel »ezt nem láttam jönni« pillanatot, ami nekem az elmúlt másfél évből magasan ver mindent az a következő sztori: Apa melóban este, fürdetés egyedül. Miközben engedem a vizet, gyorsan leöltöztetem a már közel egyéves, szépen álldogálló gyereket. Pont időben végzünk ahhoz, hogy gyorsan elzárjam a csapot, mehet is bele a babafürdető, meg a fürdőjáték, legvégén pedig a gyerek is. Még vizet sem ért úgy igazán, már látszik az arcán, hogy kakil. Mint az őrült kapom ki a vízből, aminek az lesz a vége, hogy a gyerek halálra rémül, ordítani kezd, megszakad a folyamat, a termék (egy része – amit akkor még nem tudok) a vízbe placcsan.

Nagyjából negyed óra nótázással egybekötött szárogatás után eljutunk oda, hogy a gyerek megnyugszik, készülhet az új fürdővíz. Egy ideig türelmesen áll a kád mellett, aztán vörösödni kezd a feje (folytatta, amit korábban durván félbeszakítottam, ugye), mondom magamban, olyan a világon nincs, hogy most idekakiljon. De volt. A sztori slusszpoénja az, amikor a gyerekkel a karomon rohanok wc-papírért, közben meg a kutyát próbálom aktívan letiltani arról, hogy felegye azt, ami a fürdőszobaszőnyegen díszeleg.

És még néhány dolog, amire nem készített fel senki:

• Az első három-négy hónapban esténként (elalvásig, néhány büfiszünettől eltekintve) három órán keresztül fogok majd szoptatni. Arra meg pláne nem, hogy ez tök normális és a végére annyira megszokom, hogy pánikba esek attól, hogy »csak« fél óra volt a dolog.
• A legeslegnehezebb pillanatok nem azok lesznek, amikor a gyerek fejhangon üvölt/hisztizik/eleven/rámborítja a kaját/összetör valamit, hanem az, amikor 39 fokos lázzal fekszik rajtam és a pislogáson kívül nincs ereje semmihez. Annyira kétségbeesve és tehetetlennek soha életemben nem éreztem még magam, mint akkor.
• Minden nyilvánvaló nehézsége mellett, az anyaság egyébként mennyire vicces és szórakoztató is. Minden egyes nap van legalább egy olyan grimasz, gesztus vagy valami, bármi, amit mond/csinál, ami vagy elfeledteti velem, hogy épp le akart robbanni a fejem a helyéről, vagy csak simán jókedvre derít, vagy szó szerint könnyesre kacagom magam rajta. A legjobb, amikor vele együtt.”

A szülői szeretet durván más

Judit kislánya már első osztályos az általános iskolában, úgyhogy az anyának volt ideje ráébredni, mennyire nem számít, milyen elvei voltak szülés előtt: „Egy csomó mindent nem gondoltam nyilván, pontosabban egészen másként gondoltam, mikor még nem volt gyerekem. A »mi majd nem« és »mi majd máshogy« dolgok már ezerszer megdőltek. Érdekes, mennyi mindenen tudok aggódni, és mennyi mindent ugyanakkor el tudok engedni vele kapcsolatban. Emlékszem, hogy anyu sokszor csak ült és nézett engem, és én tiniként nagyon nem csíptem ezt, hogy miért néz. Most meg én is ezt csinálom, csomószor csak nézem, milyen cuki, okos, hogyan tesz-vesz, táncikál totál önfeledten, hogy még csak hétéves múlt, de már milyen nagy, milyen jó ötletei, gondolatai vannak, vagy bármi más.

Ez a szülői szeretet durván más. Tényleg mindent felülír, tűzbe mennék érte. Érte sokkal több dolgot kijárok, megteszek, mint magamért bármikor, ez volt iskolaválasztáskor vagy történt már orvosi vizsgálat esetén is. Ettől még nem helikopterkedem, nagyon nem szeretnék ilyen túlféltős valaki lenni, de tény, hogy ezerszer átgondolok minden nagyobb döntést vele kapcsolatban, másrészt pedig ezek inkább belül megélt érzések.”

Miért ne próbáltam volna ki?!

Zita kétgyermekes anya, aki nagyon pontosan meg tudta fogalmazni, mi az az anyaságban, ami mentálisan rettenetesen fárasztó, és amire tényleg nem lehet felkészülni: „Előre nem képzeltem el egyáltalán, hogy milyen lesz anyának lenni, és azt hiszem, ezt nagyon jól tettem. Hiszen teljesen hiábavaló lett volna. A helyzet a legjobban ugyanis ezzel a szóval írható le: elképzelhetetlen. Elképzelhetetlenül nehéz, és elképzelhetetlenül örömteli. Igen, sajnos egyszerre. (Az első számomra többször, de a másodikért mégiscsak megéri.) De nem is baj, mert nem azért akartam volna ezt az egészet, mert jó lesz. Hanem mert lesz, lehet. Ha nem szültem volna, az nekem ahhoz a döntéshez lenne hasonlatos, mint ha nemet mondanék egy ingyenes Föld körüli útra, csak mert kevés költőpénzt adnak, és sátorban kell aludni. Szóval azt már tudtam, hogy milyen gyerek nélkül élni, azt meg még nem, hogy milyen gyerekkel, hát miért ne próbáltam volna ki?!

Mert azt ugyan gondoltam, hogy hangosak lesznek, de azt nem, hogy ENNYIRE. Azt gondoltam, hogy sok kosszal, takarítással, mosással jár majd ez a dolog. De azt nem, hogy ENNYIVEL. Gondoltam, hogy folyamatosan zsezsegnek majd, és rám lesznek tapadva, de azt nem, hogy MINDIG. Gondoltam arra is, hogy tehetetlennek érzem majd magam helyzetekben. De azt nem hittem volna, hogy ENNYIRE. Sejtettem, hogy időnként fáradt leszek mesélni, gyöngyöt fűzni, játszóterezni, de azt nem, hogy ENNYISZER. Azt ugyan gondoltam, hogy ideges leszek, de azt nem, hogy ENNYIRE. Gondoltam, hogy fogok kiabálni, káromkodni… de azt nem, hogy ENNYIT. És éreztem azt is, hogy szeretni fogjuk egymást a gyerekeimmel. De azt nem, hogy ENNYIRE.”

Ági kis korkülönbséggel szülte két gyermekét, Zitához hasonlóan számára is az anyasággal járó érzelmi intenzitás volt nehezebben feldolgozható: „Nem számítottam arra, hogy milyen erős érzelmeket vált ki. Nem tudtam inkább elképzelni:

• Hogy ilyen csodálatos gyerekeim lehetnek.
• Nem számítottam rá, hogy tényleg ennyire 0-24-es lesz ez a szülőség.
• Nem gondoltam, hogy ilyen mértékben izolálódom, hogy ekkora szakadék alakul ki azokkal, akiknek nincsen gyerekeik.
• Nem gondoltam, hogy ennyire elveszítem az érdeklődésemet a legtöbb dolog iránt, amit korábban érdekesnek találtam.
• Hogy egyszerre félek majd jobban a haláltól, mint valaha és érzem természetesnek az öregedést.
• Hogy ilyen mértékben beleszeretek a kényelmes, praktikus ruhákba.”

Az anyaság letarolt mint egy úthenger

Évi különleges szempontot adott a kérdéshez, most már iskolás ikergyermekeivel nem volt sétagalopp az első pár év, mélyen megértjük, hogy miért maradt kevés emléke az első időszakról: „Engem az anyaság letarolt mint egy úthenger. Nem volt neki nehéz, mert egyszerre két gyerekem is született, így erre aztán még a környezetem se tudott semmi értelmeset mondani azokon az életbölcseleteken kívül, mint az »Annyi terhet kapunk, amennyit elbírunk«, ez »Isten áldása«, meg az egyik nagy kedvencem, a »De jó nektek, legalább letudjátok őket egyszerre«. És az »Én mindig is ikreket akartam«-ot majd’ elfelejtettem. Na, szóval ennyi volt a csomagom, meg az »Aludjatok előre, mert utána már úgysem fogtok«, bár azt is hozzátették, hogy »A babák az első két hétben csak enni is aludni fognak«. Itt dőlt meg az első okosság. Ezek a babák mindent csináltak, csak nem aludtak. Vagy ha igen, akkor kizárólag felváltva.

Amit nem láttam jönni:

• az a hasfájás, ami mint egy végtelenített lemez csak pörgött és pörgött;
• hogy lázmérővel, később szélcsővel fogom kinyomni a gyerekeimből a felesleget;
• hogy az első hat hónap maga Guantánamo;
• hogy aztán se lesz könnyebb, csak más;
• hogy mennyien fogják nálam jobban tudni és ezt a tudomásomra is hozni;
• hogy a következetes gyereknevelés papíron csodás, de az élet a legtöbbször beletojik;
• hogy az elveim pikkpakk dőlnek romba egy kis nyugalomért végre;
• hogy mennyire rossz anyának fogom magam érezni;
• hogy folyamatos bűntudatom lesz úgy kábé mindig, mindenért és mindentől, ami nem róluk szól;
• hogy egy részemet teljesen el fogom veszíteni;
• hogy bele lehet halni abba, ha nekik fáj;
• hogy bármikor visszamennék Guantánamóba egy szippantásnyi babaillatért, hogy újra ringathassam őket egy kicsit, hogy újra az én kisbabáim lehessenek egy kicsit az én nagy hétéves lovacskáim… ezt pár éve még nem gondoltam volna.”

Mindegyik anya véleményéhez tudtam kapcsolódni a saját háromgyerekes tapasztalatommal. Talán csak annyival tudnám kiegészíteni a fenti élményeket, hogy a háromból két lányom már kamasz, és most már tudom, hogy ez az a korszak, amire tényleg lehetetlen felkészülni. Amikor kamaszkorba léptek a gyerekeim, onnantól kezdve minden hétre jut egy „ezt nem láttam jönni” pillanat és az élet egy nagy hullámvasúttá változott, a szemöldököm pedig szinte állandóra felszaladva maradt. Megvan persze a szépsége ennek a korszaknak is, de az biztos, hogy humor és elengedés nélkül lehetetlen ép ésszel túlélni – de ez igaz úgy általában a gyereknevelésre és anyaságra is.