Patrick A. Coleman kétgyermekes apa kezébe került Pamela Druckerman bestseller könyve, a Bringing Up BeBe, amelyben a francia nevelési elvekkel ismerkedhetünk meg. Azért akarta elolvasni az apa ezt a könyvet, mert a francia gyerekek állítólag elképesztően jól neveltek: például alszanak éjszaka és megeszik a vacsorát nyafogás nélkül. Coleman a négy- és hatéves gyerekein próbálta ki a könyvben leírt fogásokat és az eredmény nem is maradt el.
„Ahogy olvastam a francia szülőkről, világossá vált előttem, hogy két fő stratégiát kell elsajátítanom, hogy franciásítsam a leszármazottaimat: nem szabad hagyni, hogy a gyerekek a figyelem középpontjába kerüljenek, és úgy kell beszélnem velük, mintha felnőttek lennének és értenék az emberi kapcsolatok minden csínját-bínját. Saját magamtól egyiket sem szoktam csinálni, de a kísérlet kedvéért most kipróbáltam – ír a tapasztalatiról Coleman. – Az első az volt, hogy nem ugrottam azonnal, ha a gyerekeknek szüksége volt valamire. Megmondtam nekik, hogy várjanak, legyenek türelemmel. Erre persze hangosabban és idegesítően kezdtek kérni. Nem volt könnyű kitartani, de a negyedik nap körül valami megváltozott. A gyerekeim hirtelen megértették, hogy kitartóan várakoztatom őket és nem változik semmi, ha kiabálnak. Nem egészen értették, miért történik ez, de elfogadták a sorsukat. Aztán csendben álldogáltak mellettem, amíg befejeztem, amin éppen dolgoztam, mielőtt a szükségleteikkel foglalkoztam volna.”
A francia gyerekek nyafogás nélkül megeszik a vacsorát (Kép: Getty Images)
Az apa azonban kicsit megrészegült ettől a sikertől, és olyan helyzetekben is elkezdte ezt a technikát alkalmazni, amikor nem egészen lett volna ott a helye, például tévézés vagy Twitterezés miatt is váratta a gyerekeit. Ahogy írja, nem igazán kedvelte saját magában ezt a kis diktátort, úgyhogy gyorsan visszatalált a helyes útra és inkább csak akkor használta, amikor szükség volt rá. Mindenesetre ettől, hogy nem ugrott rögtön a gyerekeinek, máris úgy érezte, visszakapott egy kis szeletet a felnőtt életéből.
„Jó érzés volt az is, hogy felnőttként, partnerként kezdtem beszélni a gyerekeimmel – folytatja a történetet Coleman. – Nem voltam velük sosem leereszkedő, de nem is kezeltem őket úgy, mint felnőtteket, akik tudják irányítani a saját tetteiket. Amikor először beszéltem így velük, teljesen megilletődtek. Épp nagyon veszekedtek egymással, kiabáltak, amikor közbeléptem és felnőttként mondtam nekik, hogy »Oké, várjunk, tudom, hogy ez fontos dolog, de azt is tudom, hogy meg lehet oldani józan ésszel, erőszak nélkül. Elvárom mindkettőtöktől, hogy használjátok az együttműködésre való képességeiteket.« Kérdőn néztek rám. Tanácstalanok voltak. Nem tudták, miről beszélek, mert nem adtam nekik érzelmi jelzést. Nem törtem rájuk azt ordítva, hogy fejezzék be a veszekedést, hanem ehelyett át kellett gondolniuk a szavaimat. Ugyanez megismétlődött lefekvéskor, vacsoránál, takarításkor. Az átállás mindannyiunk számára furcsa volt, de hamar működni kezdett. Azt mondtam nekik, hogy oldják meg a felmerülő problémákat, és lám, megtették. Nem lettünk egyik napról a másikra munkatársi, egyenrangú viszonyban, de a kommunikáció sokkal nyíltabb lett köztünk.”
Coleman a saját bevallása szerint ezt a stratégiát már jobban kedvelte, mert nem kellett elutasítónak – a saját mércéje szerint – lennie a gyerekekkel, mint az elsőnél. Úgy érezte, a gyerekek egyenrangúnak kezelésével határozottan jobb irányba fejlődött a gyerekekkel a kapcsolata, úgyhogy ezt a részét a francia szülőségnek biztos, hogy megtartja.