A mi gyerekkorunkban, a 80-as években fel sem merült egy szülőben, hogy féljen a saját gyerekétől. Ez nem egy „régen minden jobb volt” nosztalgiázás, mert kicsit sem volt jobb, hogy akkoriban például a testi fenyítés teljesen elfogadott gyereknevelési eszköz volt. Inkább csak egy olyan megállapítás, amin érdemes eltűnődni, hogy vajon mi változott azóta, amiért manapság már gyakrabban találkozni olyan családokkal, ahol a szülők tartanak a gyerekeiktől és emiatt nem is nagy mernek konfliktust vállalni velük szemben.
Olykor egészen a testi bántalmazásig eljutnak a gyerekek a szülőkkel szemben, egy kollégánk mesélte, hogy a napokban tört ki a balhé a házukban, amikor a szomszéd 14 éves fia az anyját ütötte, mert nem engedte el a 12 éves barátnőjéhez éjszakára. Anyuka pedig nem igazán védekezett, inkább mentegette a fiát, hogy hát szegény ADHD-s. Amikor pedig rendőröket akartak hívni a lakók, akkor a rendőrség válasza nagyjából annyi volt, hogy az anya oldja meg a gyerekével a problémáját. Bár ez egy elég brutális eset, a szituáció, hogy a gyerek eluralkodik a szülőn, egyáltalán nem egyedi jelenség. Név nélkül meséltek olyan anyák, akik átélték ezt a saját gyerekükkel, és valamiféle megoldást is találtak a helyzetre már.
„Már kiskorától kezdve féltem az ordítástól”
Elsőként egy kétgyermekes anya mesélt a kisebbik gyerekéről, aki átvette az uralmat az egész család felett. „Emlékeim szerint már születésétől kezdve mást se csinált a fiam, csak visított – emlékszik vissza az anya. – Ez így nyilván nem igaz teljesen, csak már így 14 év távlatából érzem azt, hogy telítődtem a kiabálással. Igazából már kiskorától kezdve féltem az ordítástól, és így féltem a gyerektől is. A nagylányommal nem ehhez voltam szokva, vele már kétéves korától meg lehetett beszélni nagyjából mindent, nem is volt a dackorszak sem vészes, pár hisztivel megúsztuk az egészet. Erre jött a fiam három év különbséggel, és teljesen felfordította az életünket. Az elején még, amíg pici baba volt, persze minden nyikkanásra ugrottunk, dehát ezt teszi minden szülő, nem akartuk mi sem sírni hagyni a babánkat. Nem hiszem, hogy emiatt, de tény, hogy kialakult aztán ovis korára az a viselkedés nála, amivel terrorban tartott minket hosszú évekig.
Ha nemet mondtunk, jött a kiabálás, visítás. Ha kértünk tőle valami olyat, amihez nem volt épp kedve, egy órán át képes volt őrjöngve üvölteni.
Elvittük pszichológushoz, aki szerint semmi baja nem volt a gyereknek, csak határozottabb kézzel kellett volna vele bánni, mert ő olyan fajta, akinek nagyon szoros keretek kellenek. Sajnos ebben teljesen elbuktunk, hiába próbáltuk felállítani a határokat a fiammal szemben, rendre csak őrjöngés lett belőle, amitől úgy éreztük, hogy idegösszeomlást kapunk a férjemmel, szerencsétlen nagylányom meg már azt sem tudta, hova bújjon a sok üvöltés elől. Próbáltuk szép szóval, büntetéssel, elolvastam ezer gyereknevelési módszert, de maradt az, hogy féltünk a gyerekünktől, féltünk attól, hogy kiabálni kezd, hiszen jól tudtuk, mennyire meg tudja keseríteni az életünket. Ezért inkább ráhagytunk mindent, azt csinált, amit akart, nagyjából csak akkor szálltunk vele szembe, ha az iskoláról volt szó, ez az egy elvárás volt felé, hogy tanulnia kell. De egyébként átvette az irányítást. Úgy képzeld el, hogy még azt is hagytam, hogy csokit reggelizzen, mert nem akartam megőrülve kezdeni a napot a visítástól.
Ennek az egész borzalomnak az vetett véget, amikor harmadikos lett, és az osztályfőnök leült velünk beszélgetni, hogy egyre kezelhetetlenebb a fiam viselkedése az iskolában is, és nekimegy a többi gyereknek, ha nem engedelmeskednek neki.
Nem bántó szándékkal keresett fel minket, hanem javasolta, hogy kérjük együtt az iskolapszichológus segítségét, hátha használ. A pszichológus javaslatára aztán, amellett, hogy járt hozzá a fiam hetente egyszer, még családterápiára is elkezdtünk járni, hogy megoldódjon valahogy ez a félelemmel teli helyzet. Most már pár év távlatából azt mondom, hogy sokat javult a kapcsolatunk a fiammal, a sok neheztelést magunk mögött tudtuk hagyni és új szabályokat felállítani. Határozottan nyugodtabb az életünk jelenleg, de nem akarom elkiabálni, mert tudom, hogy még csak most kezdődik a kamaszkor, a hormonok hozhatnak még csúnya jeleneteket a családunkba.”
„Nem akartam traumát okozni a lányomnak”
A másik megszólaló anyának egy gimnazista gyermeke van, sajnos náluk még nem sikerült megnyugtató megoldást találni a problémára, a félelem továbbra is jelen van a szülőkben. „A lányom tündéri volt babakorában, egy szavam sem lehetett rá, szinte sosem sírt, aludt rendesen, igaz, leginkább a mi ágyunkban volt hajlandó átaludni az éjszakát, és vitette a fenekét velünk nagyon sokáig – meséli az anya. – De béke volt. Utólag már látom persze, hogy ez a béke annak volt köszönhető, hogy mindent alárendeltünk a gyerek igényeinek és vágyainak, nem mondtunk sosem nemet. Leginkább azért, mert nem akartam traumát okozni a lányomnak.
Egyre több szülő tart a gyerekétől (Fotó: Getty Images)
Úgy éreztem, hogy az általa közvetített, majd később már konkrétan megfogalmazott igényeket ki kell azonnal elégíteni, mert ha nem, akkor elhanyagolva fogja érezni magát. Ha sír, az tuti traumát okoz, vagy nem kapja meg, amit szeretne, akkor az lelki sérülés lesz neki, és ha nem aludhat velünk, akkor elutasítást él át. Minden helyzetre az ugrott be, hogy traumatizálom, ha ellenállok neki. Ebből igazán akkor kezdett baj lenni, amikor háromévesen oviba került, mert ott találkozott először olyan szabályrendszerrel, ami nem az ő igényei szerint lett összeállítva.
Az én tündéri kislányom fúriává vált onnan kezdve, hogy elkezdődött az ovi. Az oviban normálisan, cukin viselkedett, tartotta magát a szabályokhoz és keretekhez, de otthon elszabadult a pokol.
Tudom, hogy hibáztunk, hogy teljesen engedtük irányítani pici korában, most már látom, mennyi kárt, sőt, pont traumát okoztam neki azzal, hogy mindenáron el akartam kerülni, hogy lelki sérülése legyen. Már nem tudom visszacsinálni a dolgokat. Az ovitól kezdve hiába adtuk meg neki mindazt, amit akart, hiába rendeltük alá az életünket az ő kívánságainkat, nem úsztuk meg a lányom agresszióját, merthogy ez történt: agresszívvé vált otthon velünk szemben. Volt, hogy fizikailag is ellenünk fordult, nekünk támadt, harapott, rúgott… amíg ovis volt, még nem is vettük komolyan, de ahogy iskolás lett, az ereje is nagyobb lett, képes volt komoly fájdalmat okozni. Azért bántott minket, mert tartania kellett a szabályokat az intézményekben, elfáradt, és kitöltötte a szülein a frusztrációját. Pokoli volt az általános iskola alsó tagozata emiatt.
Akkor lett elegünk, amikor felsőbe lépett és még mindig nem csitultak a dühkitörések, konkrétan féltünk tőle, olyanná vált, mint egy bántalmazó, tojáshéjon kellett körülötte járkálni, mert nem tudtuk, mikor és mire fog felrobbanni a gyerek.
Alapos kutatómunka után végül ötödikes korában rábeszéltem a lányomat a lovaglásra, mert olvastam, hogy annak milyen csodálatos hatásai vannak a készségfejlődésre, viselkedésproblémákra, és szerencsére bele is szeretett a lovakba, örömmel jár ki azóta is a lovardába. Most már 16 éves, és bár még mindig nem tökéletes a kapcsolatunk, eléggé elutasító és zárkózott velünk szemben, de legalább az agresszió elmúlt. Ilyen távlatból visszanézve, bárcsak elölről kezdhetném az egész gyereknevelést, az biztos, hogy sürgősen elfelejteném a traumától rettegést és inkább a határaink meghúzására, következetességre helyezném a hangsúlyt a lányomnál.”
Mi történt a szülőkkel és gyerekekkel?
Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó fejtette meg a kérdést, hogy miért félünk a gyerekeinktől, mi változott az évtizedek alatt: „Ezt a jelenséget több szemszögből is meg lehet nézni. Az egyik, hogy a digitális világ térhódításával sokkal több információhoz jutunk – több hír, történés jut el hozzánk, de a közösségi oldalakon leírt élmények, történetek is ide tartoznak. Hírértéke vagy »vonzereje« pedig legtöbbször a negatív történeteknek van, vagyis ezek jobban terjednek, több emberhez eljutnak.
Eszerint lehet, hogy korábban is sok terrorizált, gyerekétől félő szülő volt, de nem tudtunk róla, nem láttuk, vagy épp jobban titkolták. Másfelől a technológia fejlődése a generációk közötti különbségeket is felgyorsította és ez a nevelésben, viselkedésben, szokásokban is visszaütközik.
Ez nem azt jelenti, hogy egy fiatalabb generáció rosszabb lenne, hanem azt, hogy nagyobb mértékben eltérő. Az viszont már aggodalomra ad okot, hogy az empátia 1979 és 2009 között 48 százalékkal csökkent, és ebben a gazdasági és a nevelési szokásokban levő változások mellett két másik fontos tényező is közrejátszott. Egyfelől egyre jobban bezár és szétapróz minket az a digitális buborék, ami csak a nekünk tetsző, a miénkhez hasonló véleményeket tűri meg (és így toleranciánk sincs másra, mások felé), és érzelmileg, lelkileg is egyre jobban leterhel az a sok hír, esemény, értesülés, ami ránk zúdul, arról nem is beszélve, hogy ezek nagy érzelmi töltettel dolgoznak, vagyis az ingerküszöböt is feljebb viszik, de le is zsibbasztanak évek kemény munkájával minket.”
A megoldás természetesen mindenkinél egyéni, a fenti két történet csak a két család saját tapasztalata. Mindenesetre az közös következtetés lehet minden ilyen sztoriban, hogy a félelem nem vezet semmi jóra a gyereknevelésben. Véletlenül sem akarnánk, hogy visszatérjenek a 80-as évek gyereknevelési módszerei, csak annyit tanulnánk el a szüleinktől, hogy ne a félelem vezérelje a tetteinket, ha a gyerekeinkről van szó. Érdemes lenne ennek nagyobb figyelmet szentelni, hogy a következő generáció már több empátiával forduljon majd a környezete felé.