„A családomban a nőknek az volt a dolguk, hogy gyereket neveljenek” – Így jutott mélyszegénységből az egyetemig Evelin

Evelin 27 éves roma nő, aki hatalmas utat tett meg. Egy szabolcsi faluból szökött el 14 évesen későbbi férjével Budapestre, akivel nem úgy alakult a házassága, ahogy elképzelte. A bántalmazó kapcsolatból két gyerekével mégis képes volt kilépni, és nyomban megtette, amire addig esélye sem volt: esti gimnáziumba ment, hogy leérettségizzen. Ma már jogi asszisztensnek tanul, a CEU-n is vesz órákat, és a takarítás mellett integrációs munkát végez; szegregált településen lévő iskolákban segít megoldani a problémákat, a felmerülő konfliktusokat szülők és tanárok között.

Az Egyszülős Központ, ahol Evelinnel és két mentorával, Tilkné Németh Mártával és Szabóné Dr. Molnár Annával találkozom, kiemelt helyszín az életében. 2018-ban, 22 évesen vált el a volt férjétől, az akkor alakuló központról az ismerőseitől hallott, mikor sok év kihagyás után beiratkozott egy gimnáziumba, de szüksége volt korrepetálásra. Így találkozott Németh Mártával, aki matematikát tanított neki a központban, miközben Evelin gyerekeire a játszóházban vigyáztak. „Ha Márti nem lett volna, valószínűleg nem sikerült volna a matek” – mosolyog Evelin egykori tanárára. Látszik, hogy milyen hálával gondol rá.

Szemben a családi mintával

Bár Evelin a nyolc általánost elvégezte, és a gimnáziumot is megkezdte, elszökött a családjától, ezért nem tudta folytatni a tanulmányait. „Szabolcsi vagyok, nagyon nehéz sorom volt. A gyerekeim apjával a falumban ismerkedtem meg 14 évesen. Ma már azt mondom, minden rosszban van valami jó, mert ő hozott Budapestre. Nyolc évig éltünk együtt, mielőtt elváltunk. Ennek ellenére mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy szeretnék tanulni, csak mivel nem volt szülő, aki beíratott volna az iskolába a fővárosban, nem tudtam tanulni. A gimit ugyan elkezdtem, mikor még együtt éltem a férjemmel, de ő egyáltalán nem támogatott ebben, mert nem hitt abban, hogy egy nőnek, különösen miután anya lett, helye van az iskolapadban. Ebből aztán rengeteg nézeteltérésünk származott. 

Ezt a gondolatot látszik visszaigazolni Evelin egyik tapasztalata egy anyaotthonnal, ahová jelentkezni akart. „Elmondtam, mi a probléma otthon, hogy szeretnék tanulni, de a férjem ebben nem támogat, és emiatt nagyon sok konfliktusunk van. A családsegítő erre azt válaszolta, hogy a férjemnek igaza van, nekem már gyerekeim vannak, ezért ne a tanulásra koncentráljak, mert nem ezen múlik a családi és a házaséletem. Mondhatjuk úgy is, hogy a férjemnek adott igazat.”

Evelin végül döntött, elhagyja a férjét. „Igazából hosszú folyamat volt, amíg eljutottam idáig. A házasságom már az első két év után nem működött, a második gyereket már nem is akartam megszülni, így utólag persze örülök, hiszen imádom a kisfiamat. Sok abortuszom volt a két gyerek között, volt olyan év, amikor kettő-három is. Amikor a kisfiam megszületett, utána sem változott semmi a férjem és köztem, ekkor döntöttem úgy, hogy lépni kell. Két emberre számíthattam, de őket is csak az utolsó pillanatban hozta elém a sors. A mai napig azt gondolom, nélkülük nem sikerült volna kilépnem a házasságból, mert ők voltak azok, akik felnyitották a szememet. 

Ez már egyáltalán nem tűnt természetesnek, mert bár gyerekkoromban mi is nagyon szegények voltunk, de mindig volt mit ennünk.”

Evelin egy évig élt anyaotthonban. „Az első egy év nagyon küzdelmes volt a gyerekek miatt. Messze volt az anyaotthon az iskolától, külön engedélyt kellett kérnem az otthon vezetőjétől, hogy gimibe járhassak.  De nagyon motivált voltam, nem másnak, hanem magamnak akartam bebizonyítani, hogy van bennem annyi erő, meg kitartás, hogy végig fogom csinálni. És végig is csináltam. Most, hogy stabil az élethelyzetem, van hol laknunk, viszonylag anyagilag is jobban állunk, mint néhány évvel ezelőtt, valahogy sokkal kevesebb mindenhez érzek magamban ennyi erőt. Csak hát amikor az embernek van egy rossz élethelyzete, nem azon agyal, hogy mi az, amihez nincs kedve. Az életösztön működik, muszáj teljesítenie.”

Ahogy beszélgetünk, nagyon érdekel, mi volt a hajtóerő, ami miatt Evelin ennyire szeretett volna tanulni, annak ellenére, hogy még a saját családja is visszahúzta. Azt mondja, egyrészt nem akart örökké fizikai munkát végezni, Airbnb-lakásokat takarítani, még akkor sem, ha jól keresett vele. A másik motiváló erő mások biztatása volt. „A férjeméknél nagyon sokan éltünk egy pici lakásban, a férjemnek pedig nem volt arra igénye, hogy különköltözzünk. Ebben a zsúfoltságban mindig vágytam arra, hogy valami történjen, hogy ne csak az unalmas hétköznapokban legyen részem. Ezért bejártam a gyerekkel a Ferencvárosi Tanodába, ahol nyugodtan lehettünk, és a kicsivel is foglalkoztak. Reggel 9-re mentem, és ott voltam délután 1-ig, megismerkedtem az ottani vezetőkkel, akik először munkát adtak, és takarítani kezdtem, aztán kivettem mindenből a részemet. Tanárokkal, pszichológusokkal is találkoztam ott, és mindenki, akivel beszélgettem, azt mondta:

Akkor elkezdtem utánanézni a dolgoknak, és megerősödött bennem az igény a tanulás iránt. Szerencsére sok külső segítségem akadt, mert nélkülük nem sikerült volna. Van egy segítőm, aki a mai napig fogja a kezemet, és ő nagyon sok anyagi forrást is szerzett arra később, hogy bébiszittert tudjak majd fizetni, összekötött emberekkel, akik munkát adtak nekem, olyat, ami elég rugalmas ahhoz, hogy a gyerekek mellett is csinálni tudjam. Egyébként én mindig dolgoztam, mikor együtt éltem a férjemmel, csak aztán gyakran voltak a gyerekek betegek, és emiatt kirúgtak.”

Máig nem engedtük el egymás kezét

Tilkné Németh Márta matematika-fizika szakos gimnáziumi tanárként csöppent Evelin életébe 2018-ban, amikor önkéntesként kezdett dolgozni az Egyszülős Központban. „A Facebookon jött szembe a felhívás, hogy keresnek jogászokat, tanárokat, akik szívesen jönnének ide segíteni. Evelinnel legalább két-három évig a központban találkoztunk, később pedig online. Az érettségi nem volt könnyű feladat Evelin munkája és a két kisgyereke mellett, ráadásul sok évvel azelőtt végezte az általános iskolát, de végül belerázódott. A matematikával volt a legnagyobb probléma, ráadásul már nemigen vannak feladatmegoldások, kísérletek az esti gimnáziumi képzésen. Nagyon örültem neki, hogy összeismerkedtünk, és nem engedtük el egymás kezét érettségi után sem. Munkakapcsolatba is kerültünk, Evelin sokat segít nekem a ház körül. Szoktunk gyakran beszélgetni is, meghányjuk-vetjük a saját meg a világ dolgait.”

Miután Evelint felvették a felsőfokú szakképzésre, Márti unokanővére, Szabóné Dr. Molnár Anna vette a szárnyai alá. Anna az ELTE-n tanított, és mióta nyugdíjas, ő is szívesen önkénteskedik a központban. „Gondoltam, hogy valamit én is segíthetek Evelinnek, mert az én szakterületem az andragógia, a felnőttoktatás tudománya. Nyugdíjas vagyok már, az ELTE-n tanítottam, és mindig szerettem a hallgatókkal egyénileg foglalkozni. Szerintem a mentorálás, a tanácsadás, amikor személyes kapcsolatban van egy tanár egy diákkal, nagyon sokat ér, feltéve, ha a diák hasznosítani akarja a tudást. Szerencsére Evelin az én kedvenc diáktípusomat testesíti meg, mert nagyon motivált a tanulásban, és értékeli a tudást. Soha nem tudtam a tudományról vagy a felkészülésről olyat mondani, amire az lett volna a válasza, hogy »hohó, ez túlzás«, vagy láttam volna az arcára kiülni: »mit beszél itt ez az öregasszony?«”. Nagyon-nagyon tetszett az ambíciója, az elszántsága. Úgyhogy amikor az első iskolai időszak jött, akkor kerültek elő azok a nehézségek, amelyek tipikusak minden felnőttnél előjönnek: az időbeosztás és az egyéni életvitel összeütközései. Evelin sem kapja meg az intézménytől azt a segítséget, amivel igazán tervezhető lenne a tanulása, de mi együtt le tudtuk küzdeni azt, ami a szervezetlenségből adódott, és mindent meg tudtunk beszélni időben” – mondja Anna.

Evelint nemcsak tanárai, de saját apró sikerei is motiválják. „Szerintem nagyon sok mindennek érzelmi alapja van, a tanulásnak is. Büszke vagyok magamra, hogyha sikerül valami. A tanulás nagyon nagy energiabefektetés, mert a két gyerek mellett minden reggel hatkor kelek, viszem és hozom őket, külső segítség nem nagyon van. Mindenki kérdezi, hogy csinálom, de szerintem amit akar az ember, azt be tudja építeni a napirendjébe. Engem minden lelkesít, szeretem az életet, szeretek párhuzamosan több dolgot csinálni.”

A sikereket megosztani azonban a családjával nem tudja. Nem értik meg, miért tanul. Egy unokatestvére van csak, aki egyetemre ment, de senki más nem járt felsőoktatásba a családból. „Nem tudják értékelni, mert nem volt soha elvárás senki részéről a tanulás. Anyu mindig azt mondja nekem, miért szenvedek a gyerekek mellett azzal, hogy tanulok. Nem érti, mit csinálok az egyetemen, mert nálunk az egész család fizikai munkát végez. Megértem az ő nézőpontjukat is. Támogatást nem kapok tőlük, de nem is vártam soha. Nekik nem volt igényük se arra, hogy tanuljanak, se arra, hogy taníttassanak. Nálunk az élet abból áll, hogy gyerekeket szülünk, és nevelünk, van férjünk, mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Az életcél az, hogy a mindennapi megélhetésért küzdünk, nálunk ez a normális, a természetes. A hosszú távú, előregondolkodás egyáltalán nem jellemző – magyarázza Evelin, aztán elgondolkodik. – Még most sem tudom, hogyan is mondjam, nálunk vagy náluk. Még valahol a kettő között állok, valahol a két életem között.”

Ha lakás van, minden van

Evelin szeretne majd olyan sorsú nőkkel foglalkozni, mint amilyen ő maga is. Olyanokkal, akik nehéz helyzetben, bántalmazó kapcsolatban, kiszolgáltatott helyzetben élnek.

Mindennek az alapja szerinte a lakhatás. Ha az embernek nincs olyan gondja, hogy hol lakjon, sokkal több lehetősége is van. „Ha ezek a legalapvetőbb dolgok nincsenek meg, akkor nem sok mindenhez van kedve egy embernek, főleg egy anyukának, aki nem tudja megadni a napi betevőjét a gyerekének, vagy azon kell aggódnia, hogyan fizeti ki a számlákat. Ha nincs tető a feje felett, akkor nem tud munkába sem járni. Mindig azt mondom, csak legyen hol laknunk, a többit majd megoldjuk. Mai napig nem értem azt, hogy a szociális lakásokat elsősorban miért nem az egyszülősöknek szánják és adják. Minden évben próbálkozom, de még én sem kapom meg, pedig igazán megérdemelném. Pedig én még jó helyzetben vagyok, ki tudom fizetni az albérletet. Pedig mi, cigány anyukák egyébként is hendikeppel indulunk az albérletpiacon. Bár nem írják le a hirdetésben, az első kérdés az, hogy romák vagyunk-e, és ha bevalljuk, kerek perec azt mondják, »nektek nem adunk«. Hátrányban vannak az egyedülálló anyák is, mert a gyerekeket védi a törvény, ha nem fizet a család, a moratórium időszakában nem rakható ki az albérletből – sok főbérlő ezt érthető módon nem vállalja be. Az átmeneti krízisotthonokban pedig rettenetes körülmények uralkodnak. Egyszer odamentem a gyerekekkel, és inkább visszamentem a férjemhez, mert jöttek-mentek a bogarak, minden csupa piszok volt.”

„Mit mondanál most azoknak a nőknek, akik hasonló helyzetben vannak, mint amilyenben te voltál?” – kérdezem Evelint.

„Higgyék el, hogy meg lehet csinálni, és nem kell nekünk ahhoz egy férfi, hogy végig tudjuk vinni azt, amit szeretnénk – válaszolja. – Ha olyan helyzetben vannak, ami amúgy is nagyon rossz, akkor ennél már csak jobb lehet. Nem kell félni az új dolgoktól, és nem kell félni a magánytól sem, mert a gyerekek ott vannak, magányosok soha nem leszünk, unatkozni soha nem fogunk. Nincs lehetetlen helyzet, és ez az én számból nem közhely, hiszen tényleg nagyon szegény családban nőttem fel, a mai napig nem számíthatok a családomra. De tény, hogy szerencsésebb vagyok az átlagnál, mert valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy számíthatok sok mindenkire, Mártira és Annára is, akik órákig hallgatnak, rengeteg időt áldoznak rám. Azt mondom, csak el kell hinni, hogy sikerülhet, és