Neha Ruch két gyerekkel töltötte otthon az elmúlt hét évet, ám most, hogy visszatér a munkahelyére, számot vetett ezzel az időszakkal az életében, és rájött, hogy milyen sok hibát követett el.
„Most fejeztem be két gondosan megpakolt hátizsák elhelyezését a bejárati ajtó mellett, mintha a rendszerezés valahogy biztosítaná az előttünk álló boldog tanévet – írja az anya. – Holnap először küldöm mindkét gyerekemet ugyanabba az iskolába, egész napos órarendben. Ez egy anyai mérföldkő. És egyúttal a hivatalos átmenetet is jelenti a karrierem leépüléséből az otthonon kívüli munka fejezetébe. Végiggondoltam, mi mindent csinálhattam volna másképp. Hét évig elsősorban otthon lévő szülő voltam. Imádtam, és már most hiányzik. De néha úgy érzem, hogy elrontottam a szülői lét egyes részeit.”
A gyerekek viselkedése nem a jó anyaság mércéje
Az anya nagyjából az első két évben élvezte maradéktalanul az anyaságot, minden álmatlan éjszakával, szoptatási problémával együtt. Örömmel járt el babás foglalkozásokra, ismerkedett más anyukákkal és lenyűgözve figyelte a gyerekei fejlődését.
„Aztán megszületett a második gyerekem, elkezdődtek a dackorszakos hisztik, a szeparációs szorongás és a lökdösődés a játszótéren. Megkérdőjeleztem az anyai kompetenciámat.” Ruch úgy érezte, kudarcot vallott, dühös volt saját magára, amiért nem tökéletes gyerekeket nevelt, és a saját sikere mércéjévé tette a gyerekek viselkedését, de utólag már látja, hogy csak sok felesleges szenvedést okozott saját magának ezzel az önhibáztatással.
„A gyermekeim válogatósak és nehezen fogadnak be új embereket az életükbe – teszi hozzá Ruch. – A fiam egy kész problémamegoldó, aki meg tud javítani egy elromlott kisautót; a lányom jobban tud énekelni és táncolni, mint amiről én álmodni mernék. Ezek az adottságaik nem miattam lettek, így ugyanezen logika szerint kisebb hatással volt a személyiségükre és viselkedésükre az is, amit én tettem vagy nem tettem.”
Képünk illusztráció (Forrás: Pexels)
Az anyabarátokra szükség van
„Amikor úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok azzal, hogy képtelen vagyok irányítani egy dackorszakos gyereket és egy hasfájós csecsemőt, nem mentem többé a babás foglalkozásokra – írja az anya. – Utáltam, hogy az emberek szétesve látnak, pedig ez az anyasággal együtt jár.”
Ruch most már úgy gondolja, hogy az elrejtőzés helyett pont az ellenkezőjét kellett volna tennie: több nőt be kellett volna engedni az életébe, akik segíthettek volna neki meglátni, hogy a szétesettséggel nincs semmi baj.
Segített volna, ha közel engedi az anyabarátokat ebben a helyzetben, valószínűleg gyorsabban is szedte volna össze magát.
Megérdemled a segítséget
Mint olyan sok más anya, Ruch is beleesett abba a hibába, hogy egyedül akart tökéletes anya lenni. Ez csak fokozódott az idő múlásával, mert úgy érezte, hogy ha már otthon van a gyerekek, család miatt, akkor nem fog segítséget kérni, mindent meg kell oldania egyedül. Ráébredt azonban, hogy ez nagy hiba volt. Amikor szülés utáni depresszióval küzdött, amikor nem tudott ebédet főzni a két síró gyerektől, amikor nem aludt már egy hete normálisan és úszott a lakás… felsorolni sem lehet, annyi helyzet akad egy anya életében, amikor igenis szüksége van segítségre. Akkor is, ha otthon van a gyerekekkel, és akkor is, ha korán visszamegy dolgozni.
„Tévesen azt hittem, hogy nem érdemlek rendszeres segítséget, még akkor sem, ha anyagilag megengedhettem volna magamnak – emlékszik vissza az anya. – Visszatekintve azt kívánom, bárcsak több embernek engedtem volna meg, hogy segítsen nekem a gyerekeim gondozásában, nemcsak az én érdekemben, hanem a gyerekeim érdekében is. Ha csak egy kicsivel több támogatást elfogadtam volna, a gyerekeim egy frissebb, több energiával rendelkező anyukát kaptak volna. Visszatekintve lehet, hogy követtem el hibákat, de talán egyik sem végzetes és képesek leszünk az új élethelyzetben is helytállni a gyerekeimmel.”