„Nem börtönben ülni a legnehezebb, hanem hazamenni onnan”

A legendáktól, szóbeszédektől az egészen konkrét tanulmányokig és alapos cikkekig ezerféle forrás szól arról, milyen az élet a börtönben, a rácsok mögött, hogyan lehet alkalmazkodni, túlélni, sőt – ahogy az egyik megszólalónk fogalmaz – kihozni a helyzetből a maximumot. Arról jóval kevesebb szó esik, hogy mit élnek át eközben az otthon maradtak. Hogy lehet kibírni a bizonytalanságot, amely még akkor is a családtagokkal marad, ha elhangzik az ítélet és tudják, mikor szabadul? Azt ugyanis nem tudhatják – ott és akkor gyakran még maguk a fogvatartottak sem érzik –, milyen hatással lesz rájuk a börtön, képesek lesznek-e visszailleszkedni, és egyáltalán, felismerik-e majd egymást a házastársak, párok.

Ebben igyekszik segíteni a Magyar Helsinki Bizottság projektje, a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport, azaz a FECSKE Támogató Csoport. Az értékes munkát a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány tavalyi Nőnapi Élő Adás adománygyűjtő estjén közel 100 adományozó támogatta. Az alapítvány célja ugyanis pontosan az ilyen, a nyilvánosság számára kevésbé látható projektek bemutatása és támogatása. (A Gyökerek és Szárnyak munkatársaival korábban már beszélgettünk, az interjút itt olvashatjátok.) A szabadult fogvatartottakból, családtagjaikból, civilekből, a büntetés-végrehajtással foglalkozó szakemberekből álló hálózat igyekszik élhetőbbé tenni a börtönt a bent ülők számára, hiszen, ahogy fogalmaznak, „mindenkinek joga van a szabadságvesztés büntetését emberséges körülmények között tölteni”. Emellett a hozzátartozóknak is segítenek: barátnőkkel, feleségekkel, édesanyákkal tartják a kapcsolatot, foglalkozásokat szerveznek nekik, ahol szakértőkkel és volt fogvatartottakkal járnak körbe egy-egy témát. A legutóbbi alkalomra két nő érkezett, mindkettő a barátját várja haza; cikkünkben a beszélgetés alapján szerkesztve közöljük a történetüket és azt, milyen érzés ebben a helyzetben lavírozni a hétköznapokban. Megszólal még egy gazdasági bűncselemény miatt elítélt, több intézetet megjárt „veterán” férfi, aki a feleségét elvesztette, Istenre pedig rátalált.

Heléna

A vőlegényem van bent, három éve tart már ez. Két évig voltunk előtte együtt, a fiú egy romatelepről származik. Régi ügyből van bent. Nem volt annyira nagy a dolog, sokat kapott ahhoz képest. Elvan, dolgozik, tanul. Jövőre jön ki, hál’ istennek.

Nem volt karácsonyunk, szilveszterünk sem, nem is érdekelt különösebben. Skype-oltunk szilveszterkor, megadták, jó fejek voltak. Jó volt a hangulat, jobb, mint tavaly, akkor ugyanis stroke-ot kapott. Idén egyszerűen csak örültem, hogy eltelt a december, jött a január – egy újabb év. Nem negatív vagyok, sőt, örülök, hogy most már mondhatom, hogy „jövőre jön”. Másfél év. Az már nem sok. Főleg a három évhez képest. Nem kaptunk családi beszélőt, semmit, mégis kitartok hűségesen. Ez szerintem nagy dolog.

Normálisabb, azt érzem. Jól viselkedik. Most az enyhéért küzd (enyhe rezsim, azaz több szabadság, mozgástér – a szerk.), a nevelője megmondta nyíltan egy személyes meghallgatáson, hogy legyen vamzer, működjön szépen együtt, akkor megkapja. Annyi enyhés van már bent, hogy nem biztos, hogy csak úgy megkapja, ezt mondta a nevelő. Nem lett vamzer, elfogadta a helyzetet, mit tehetett volna.

A plexi borzalmas, decemberben voltam látogatáson, ahol ez az ötven centis üvegfal választott el egymástól. A Covid óta van ez, sokat küzdöttem, hogy lekerüljön, de csak alacsonyabb lett, és így is borzasztó. Nem érhetünk egymáshoz, nem adhatunk puszit. Ráadásul foltok vannak rajta, látni sem láttuk egymást, le kellett hajolnunk, akkor meg ránk szóltak. Koszos az egész, szóltam is, hogy töröljék már le, tiszta dzsuva. Képzeld azt, akinek gyereke van, nem tudja megölelni, puszit adni neki. Igaz, így is jobb a beszélő, mint a Skype, most bejön majd az anyám is, le is adta a kapcsolattartóit, még nem is találkoztak, igaz, az elejétől tudta, hogy a párom börtönös. Faluból jövünk, mindenki tud mindent. Érzelmekről beszélünk, amikor Skype-olunk vagy beszélőn vagyunk, verseket írok neki, tervezgetjük, hogy mi lesz, hol lesz az albérletünk, hogy jöhet a házasság, a kisbaba, hogy együtt tanulmányozzuk majd a Bibliát… Nagyon szeretjük Istent, bízunk benne, hogy a legjobbat hozzuk ki vele az egészből.

Őszinte leszek, ő nem vonult be, bujkáltunk. Csontos ügyet kapott, ez az, amikor nincs kedvezmény, csontra le kell ülni. A telepen nem volt semmi baj, még a bujkálás alatt sem, Henrik dolgozni járt, albérletünk volt…

Persze nem tudtam, mi az a világ, amit vállaltunk. Az a szerencse, hogy hajnalban vitték el, nem láttam az egészből semmit. Egy hónapig az anyósomnál laktam, aztán hazamentem az anyámhoz, most pedig már dolgozom itt Pesten. Nem könnyű ez nekem, gyűlölöm a monotonitást, utálatos, amikor minden nap ugyanolyan. Takarítónőként kezdtem, most recepciós vagyok, nem egy nagy órabér, de elvagyok, tanulgatok angolul, aerobikozok… Vannak barátnőim, de bulizni nem járok. Tiszteletben tartom, hogy bent van a párom, megtisztelem azzal, hogy én sem szórakozom, ha ő sem teheti. Ha iszom, belelkizek egyébként is, tudja ezt ő is, nem szeretné, ha rossz állapotba kerülnék. Szilveszterkor koccintottunk anyuval, de ennyi. Kerülöm a rossz haverokat – voltak olyanok neki is, nekem is –, a barátnők tudnak mindent, velük meg is beszéljük, amit kell, egyébként ott van a kutyám, ő a legjobb barátom.

Erika

Hat évet kapott a párom, ebből két és fél már letelt, ha minden jól megy, kedvezménnyel jövő év augusztusában szabadulhat. Vácon ül. Most volt egy előadás, utána kaptunk plexi nélküli beszélőt – családi beszélő, így mondják –, nagy dolog volt ez, ha ott az üveg, egymáshoz sem érhetünk, és hiába ötven centis, így is csak telefonon értjük egymást. Több börtönszínházas előadásban is részt vett Gábor, először a parancsolatokat osztották szét a fogvatartottak közt – ők kapták azt, hogy „ne lopj”, utána jöttek a főbűnök, erről egy átfogó előadás készült Vácon. Mindkettőben szerepelt. Jó volt egyébként. Senki nem tudta, hogy beszélőt kapnak azok, akiknek eljött hozzátartozójuk az előadásra, csak börtönpletyka terjedt erről, azt mondták, akik korábban szerepeltek, kaptak, de az ilyesmit sosem szabad elhinni. Még a művészeti vezető, Várnagy Andrea sem tudta, mi lesz.

Mi sosem voltunk nagy karácsonyozósok. A párom anyukája nincs jól, azt próbáltuk inkább megszervezni, hogy orvoshoz jusson, erről szólt főleg a Skype a két ünnep között. Közben pedig próbáltuk eltitkolni Gábor előtt, hogy nagyon beteg – nem akarja, hogy elmondjuk neki, szóval nem tudja a párom, hogy mekkora a baj. Úgy, hogy a következő Skype közben ő már kórházban lesz. Középen vagyok, nem tudok jót tenni, bármerre húzok, a másiknak rossz lesz.

Végül, amikor már nagyon fáradt voltam, és kérte a tesója, aki együtt lakik az anyukájával, hogy mondjak valamit, csak annyit, jól van-e, mert nem tudnak róla semmit, felhívtam őket és elmondtam. Megkönnyebbülés volt. Most meg ez a betegség. Nem tudom, mi lesz.

A páromat mindig az érdekli, mi van kint, szilveszterkor is erről volt szó: kik jönnek át, ki mit hoz, mit főzünk, mit iszunk, mit csinálunk majd, mivel társasozunk…? Hogy olyan legyen, mintha ő is ott lenne. A fényképeket csak most nyomtattam ki, hogy be tudjam küldeni. A kutyák is nagyon hiányoznak neki, Skype-on őket is mutogatni kell, legutóbb kérte, hogy a lakást is mutassam körbe, olyan rég látta – mindig ugyanott ülök, hát most felálltam –, épp ott volt a barátnőm PlayStation 4-e, amit karácsonyra kapott, meglátta, rögtön elkezdte sorolni, mivel fogunk majd játszani, eltervezte, hova tesszük majd a darts-táblát… Azóta voltam bent, az ötvencentis plexin át beszélünk telefonnal, másképp nem értem, felállni, átnyúlni nem lehet, kamubeszélő ez, nem tudom máshogy hívni.

Mondja mindig, hogy nem akar plusz terhet rakni rám, de nagyon sok mindent be kell iktatnom, amit sosem gondoltam volna. Pillanatképeket, Facebook-posztokat, képernyőfotókat, cikkeket nyomtatok a Copy Guruban, hogy lásson ilyeneket is … Nem tudjuk, mi lesz, ha kijön, hogy kiből mit hoz ki ez az egész. Nehéz erről beszélni, a beszélőn inkább gyakorlatias dolgokról van szó, a hangzavar miatt másként nagyon nem is lehetne. Szorongok az emberek miatt, a környezet, a szagok miatt… Nem a nappaliban vagyunk egy üveg vörösbor mellett, na. Szorongós vagyok egyébként is, nem tudom elengedni magam. Ha Skype-olunk, oldottabb a hangulat, akkor mégiscsak magam vagyok.

Nemrég elájult munkakezdés után, amikor magához tért, az első kérdésük az volt, hogy drogozott-e, és ha igen, mit. Pedig a füle gyulladt be, előtte kiesett a tömés a fogából, amit ott raktak be, de nem ez húzódott a fülére – fogászati asszisztens vagyok, felismerném a tüneteket –, teljesen függetlenül történt. Kapott egy antibiotikumos oldatot, de szájon át szedhető gyógyszert nem. Próbáltam instruálni, de még nem jutott el fogászatra. Most kertészként pörög, a főnököm mondta, hogy a kövirózsa nedvét csöpögtesse a fülébe. Két nap alatt rendbejött.

Nem sokan tudják idekint, hogy mi a helyzet. Nemrég munkahelyet váltottam, az előző főnököm tudta, ki is használta, azt mondta, úgyse merek váltani emiatt a börtönhelyzet miatt. Az új helyre pedig nyilván nem úgy jelentkeztem, hogy „amúgy a párom Vácon ül”. Próbálom úgy intézni, hogy ne derüljön ki – pedig elfogadó közeg ez –, mégsem szeretném reklámozni. Amikor elkezdtem itt dolgozni, úgy gondoltam, nem kell ezzel indítani, aztán úgy éreztem, nem tartozik rájuk, és nem is befolyásolja a munkámat. Meg tudom oldani, hogy munkaidőn kívül menjek beszélőre. A szomszédokkal is vigyázunk, a párom azért nem szerette volna, ha kiderülne, hogy ne éljenek vissza ezzel, ne használják ki a gyengeségem, a negatív helyzetet ne tegyék még negatívabbá.

Volt, hogy követelte, hogy mondjam el, mire számíthat, azt mondtam, nem tudok erre válaszolni, magam sem tudom. Ha tudnám, nem kattognék ezen minden nap. Ő sem tudja. Vannak elképzelései, tervei, ahogy kijön, mindent akar majd egyszerre, de ebbe nagyon sok minden beleszólhat. Az első három nap szerintem csak a DC- és Marvel-filmeket nézi majd, amikről lemaradt, mondtam neki, hogy ezek már nem olyan filmek, azt mondta, becsületből csak-csak megnézi őket.

László

Akasztott hóhér vagyok: jogászként kezdtem a pályafutásom, majd gazdasági bűntettért töltöttem bent több, mint négy évet. Volt egy pénzügyi vállalkozásunk, elszaladt a ló, nagy volt a kár, ezért kerültünk be a társammal. Öt BV-intézetet jártam meg. A börtönben akadnak nagyon vidám és nagyon morcos pillanatok, de kitartással, alázattal ki lehet hozni a legtöbbet. Az alázat a legfontosabb, főleg önmagaddal szemben. Személy szerint két dolgot tanított nekem a börtön: mások iránti valós tiszteletet és a szabálykövetés fontosságát. Odabent gyorsan kiszúrják, ha valaki kamuzik, nem célszerű megjátszani semmit. Ilyen egyszerű. Több éve vagyok itthon… Utólag a Gladiátor főhőséhez tudom hasonlítani a sorsom: mindent elveszíthetsz és mindent visszakaphatsz, de úgy, ahogy az égiek tartják azt a legjobbnak számodra. Egyházi megbízott voltam, hatalmas dolog ez, kiműveltek óriási tudású, szakavatott emberek hitből, Bibliából. Van rá lehetőség, hogy az ember elmélyüljön, és így túlélje és aztán túllépjen az ott töltött éveken, illetve merítsen az ott tapasztaltakból.

Minden intézet más, mindegyik külön ökoszisztéma, de vannak mintázatok, amik beazonosíthatók. A rutinos, több évet ülő fogvatartottak, akiknek volt olyan szerencséjük, hogy több helyen voltak, egyre gyorsabban képesek kiépíteni azokat a szokásokat, felismerési mechanizmusokat, amellyel akklimatizálódhatnak. Ha valaki új helyre kerül, azonnal leveszik, mennyire zöldfülű, és ennek megfelelően próbálkoznak. Utólag szerencsémnek tartom, hogy egy évet voltam előzetesben, ráadásul Szombathelyen, egy több mint 30 négyzetméteres zárkában ültünk hónapokig ketten, zárkán belüli fürdőszobával. A végére persze többen lettünk, a szomszédban pedig már ott ültek az embercsempész „keletről és délről” érkezett külföldiek, akiket a határon fogtak el.

Utólag vált világossá: nem a benti lét a legnehezebb. Hanem az, amikor hazajön a játékos. Két korábban teljesen egymásra hangolt, bensőséges viszonyban álló személy ismét összetalálkozik, akik immár – tetszik, nem tetszik – két egymástól teljesen eltérő világban szocializálódott „idegen” emberré váltak, és nem feltétlenül értik, hogy a másik hol tart. Ez a legfontosabb, amit meg kell érteni:

Nem azok alatt az évek alatt ment tönkre a házasságom, amíg bent ültem, és kéthetente járt be a feleségem, hanem akkor, amikor hazajárós lettem, és otthon lehettem alkalmanként néhány napot. Utólag belátom, akkor és ott nem ismertünk egymásra. Nem azért, mert nem szeretett többé, hanem mert annyira széttartott a változásunk iránya. Én nagyon fogvatartottas lettem, ő pedig nagyon civil maradt. Ha ezt a két világot összeeresztik, ott a kockázat, hogy összeomlik a viszony. Ez nem törvényszerű, de nálunk bekövetkezett. Végtelen türelemre van szükség! Tudni kell, hogy nehéz menet lesz a hazatérés utáni időszak, hogy legalább annyi idő kellhet a fogvatartottnak, hogy visszatérjen az „eredeti” énjéhez, vagy az óhatatlanul megváltozott személyiségét képes legyen beilleszteni abba az életfolyamatba, amiben a többiek – és a kinti világ – az ő távolléte alatt haladtak.

Egy pár éve már itthon vagyok. Egy valódi poszttraumatikus helyzet minden oldalnak. Tavaly járt le a feltételesem; most kezdem azt érezni, hogy lassan-lassan kezdek azonossá válni alap lelkületemet illetően azzal a valakivel, aki gyerekkoromban voltam, ami önmagam kontrollált (fel)vállalását is illeti. És láss csodát, nem együtt élve, de szeretetben neveljük a gyerekünket, nem egy fedél alatt, de kvázi egy családként és nem versengő, vagy gyűlölködő szülőpárként. Ehhez mindkét fél előzetes bölcs döntése és folyamatos munkája kellett és kell, továbbá egy új minőségű szeretet, amit kijelenthetem, nem tudtam volna erős korábbi egóm miatt saját belső erőmből nyújtani.

A hit rengeteget segített. Előtte kevésbé voltam vallásos, bent megtaláltam Istent, illetve ő keresett meg egyes embereken keresztül. Elfogadtam, hogy nem én vagyok itt a legokosabb gyerek, hanem ő, és a képességeimet lassan-lassan az ő szolgálatába állítottam. A hitnek elképesztő ereje van a börtönben. A fogvatartottak két célra használhatják a lelkiismereti és vallásszabadságot: pillanatnyi örömök szerzésére és hosszútávú változásra. Egy kis odafigyelés, egy-két ajándék (könyv, rózsafüzér), vagy hogy akkoriban még megölelhetett valakit – különösen, ha egy nőt egyes hitéleti alkalmakon –, ezek mind hatalmas erőt adhatnak. Vannak aztán azok, akik megmagyarázhatatlan okból – de egyébként a Szentlélek közreműködésével – pillanatok alatt változnak meg. Egy megrögzött nehézfiú kezesbáránnyá változik, hogy hogyan és miért, azt csak ő és a Teremtője tudja. Voltak alkalmaink, ahol négy-öt ember egyszerre tért meg, de úgy, hogy utána külön zárkát alakítottak ki maguknak módszeresen haladva, ahonnan még a tévét is kitették. Azt a tévét, amely az egyetlen folyamatos szórakozási lehetőséget jelenti a börtönben. Nem kellett nekik, számukra csak a rossz jött belőle.

Egyszer tályogos lett a fogam, és bizony hosszú idő után kerülhettem szakorvoshoz, egy meleg nyári napon felhoztak a Mária utcai fogászatra, de valahogy rossz helyre kapták a parkolási engedélyt. Júliusban, fényes nappal, félig feldagadt arccal vittek át az Üllői úton a zebrán, rabruhában, kutyapórázon és „medvében”, azaz törzshöz bilincselt karokkal, lábbilincsben, ahogy kell, ott ahol korábban naponta hajtottam el márkás autómmal. Valaki kikiabált az autóból, hogy „legalább adjatok má’ neki egy cigit!”. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, annyira banális és egyben szürreális volt, később nagyot röhögtem az egészen… Mindez két héttel édesapám halála után, akinek a temetésére nem mehettem el. Ekkor derült ki a család egy része előtt, hogy börtönben vagyok mivel addig ez sokak előtt nem volt tudott.

Az egyik legérdekesebb visszatérő tapasztalásom, amikor a családi beszélő után várakoztunk átvizsgálásra. Amikor 20-30 teljesen különböző, de ugyanolyan helyzetben lévő ember végre adhatott a gyermekeinek, párjának egy puszit, sokan több év után –, és néztem, ahogy más ellenőrzésekkel ellentétben, csendben és békésen várják a motozást,  még a nehézfiúk is könnycseppeket morzsolnak, de akkor és ott béke volt bennük és közöttünk, annak bizony hatalmas ereje volt. Felértékelődik minden odabent.

A hozzátartozók ebből ki tudnak lépni, mindennel együtt két-három óra az egész, folyik tovább kinti életük, nyilván magukkal viszik ők is az együtt töltött idő örömét, de akik bent maradnak, azoknak hónapokra töltetet adhat egy-egy ilyen alkalom, mert embernek, férjnek, társnak, apának érezhették magukat, ha csak egy kicsit is. Ezt nagyon fontos megérteni. Minden személyes, félszemélyes találkozás nagyon fontos. Ez számukra abban a létállapotban a minden, hogy emberekként térhessenek vissza.