A bántalmazó kapcsolat azt jelenti, hogy az egyik személy hatalmat és ellenőrzést gyakorol a másik személy felett. A bántalmazó fenyegető, bántó szavakat és magatartásformát használ partnere irányítására. A kapcsolat korai szakaszában általában a bántalmazó fél figyelmesnek, nagylelkűnek és védelmezőnek tűnhet; ez a figyelem alakul át a későbbiekben kontrollá és félelemkeltéssé. Eleinte egy-egy eset történik csak: egy vita, félreértés, egy rosszul megfogalmazott mondat, egy erősebb mozdulat, amit aztán bocsánatkérés és kibékülés követ. Aztán, ha a bántalmazott nem szakítja meg a folyamatot valamilyen módon, akkor újra és újra történik valami hasonló, míg végül beépül a hétköznapokba.
Nem mindig fizikai a bántás
A kapcsolaton belüli erőszak nem jelent feltétlenül fizikai bántalmazást. Az alábbiak is mind ebbe a kategóriába tartoznak:
- gúnynevek használata;
- birtoklási vágy, kínzó féltékenység;
- folyamatos kapcsolattartási igény, miközben a másik félnek nagyobb szabadságra, több levegőre lenne szüksége;
- a pénzhez való hozzáférés korlátozása;
- a társas kapcsolatok korlátozása;
- zsarolás szexmegvonással vagy a közös programok lemondásával;
- a másik szülői jogainak korlátozása a közös gyermekek felett;
- bármiféle felmerülő negatív helyzetért vagy problémáért a másik felelősségének firtatása és az ő hibáztatása.
fotó: getty images
A fenti lista bőven tartalmaz olyan elemeket, amelyek gyakoriak például egy-egy elmérgesedett válás vagy akár egy még működő kapcsolat esetén. Épp ezért sokan nem is gondolják bántalmazásnak, hiszen rendszeresen előfordulnak az orrunk előtt, mindenféle komolyabb következmény nélkül. Az, hogy valaki korlátozza a gyerekek láthatását az édesapjuk számára, vagy az együttélés során a fizikai együttlét megvonásával zsarolja a másikat, esetleg sértő megjegyzéseket tesz a partnerére mások előtt, mint például „sosem figyelsz arra, amit mondok”, vagy „már megint hogy nézel ki”, bőven a bántalmazás kategóriájába esik, hiszen az egyik fél a másik felett hatalmat gyakorol, és közben fájdalmat okoz.
Míg a fizikai bántalmazások nagy részének általában nők vagy gyerekek az áldozatai, a fentieket nagyon sok férfi megtapasztalta már élete során egy-egy párkapcsolatban.
Ha így volt, akkor ők bizony kapcsolati erőszak áldozatává váltak – sok esetben úgy, hogy teljesen védtelenül és tanácstalanul álltak a helyzettel szemben, hiszen ilyesmire soha senki nem készítette fel őket.
Gyakoribb, mint gondolnánk
A Mankind Egyesület az Egyesült Királyságban működik, fő célkitűzése, hogy segítséget nyújtson a családi vagy kapcsolati erőszakot átélt férfiaknak, és érzékenyítse a társadalmat a probléma felé. Az általuk végzett kutatás számadatait végigböngészve egészen ijesztő képet kapunk arról, milyen nagy horderejű és mennyire elhallgatott témával állunk szemben. Az ő eredményeik szerint minden hatodik férfi tapasztalt már kapcsolati erőszakot valamilyen formában, és a rendőrség által családon belüli erőszakként regisztrált esetek negyedében volt felnőtt férfi családtag a bántalmazott fél. Ezzel együtt a férfi áldozatoknak csak 4,7 százaléka kért és kapott valamiféle professzionális segítséget helyzetének megoldásához.
Ami igazán ijesztő az egyesület által végzett felmérések eredményeiben, hogy azoknak a száma, akik eljutnak a teljes kilátástalanságig, és nem látnak más kiutat, mint hogy véget vessenek az életüknek, évről évre növekszik. A férfi áldozatok fele (49 százalék) nem mondja el senkinek, hogy családon belüli bántalmazás áldozata, még akkor sem, ha már évek óta fennálló helyzetről van szó; ez két és félszer kisebb valószínűséget jelent, mint ha egy nő kerül hasonló szituációba, mivel a nőknek nagyjából 19 százaléka hallgatja el, mi történik vagy történt vele. Ez a csönd gyilkossá is válhat.
A bántalmazott nők 7,2 százaléka, míg a bántalmazott férfiak 11 százaléka jut el addig, hogy megpróbáljon emiatt véget vetni az életének. A Egyesült Királyságban 2021/22-ben 18 férfi lett öngyilkos bizonyíthatóan párkapcsolati erőszak miatt. Ez a duplája a 2019/2020-as számnak. Ha jobban belegondolunk: háromhetente egy embert jelent.
A Mankind Egyesület külön figyelmet fordít arra is, hogy megtanítsa az érintettek felismerését: mivel ők maguk ritkán kérnek segítséget, kulcsfontosságú, hogy a környezetük észrevegye a jeleket, és segítő kezet nyújtson számukra.
Magyarországon ez a terület nem igazán kutatott: bár egyre nagyobb figyelmet kap a családon belüli erőszak, egyre többen ismerik fel, milyen helyzetben éltek vagy élnek, az áldozatokat a magyar közvélemény automatikusan nőként vagy gyerekként azonosítja, és ritkán merül fel, hogy férfiak is lehetnek köztük, akiknek ugyanúgy figyelemre és segítségre lehet szükségük. A legtöbb hazai kutatás a nőkre és a gyerekre fókuszál, és sokszor csak véletlen „melléktermékként” derül ki egy-egy olyan eset, amikor férfi a bántalmazott fél. Az Országos Kriminológiai Intézet a bűnügyi statisztikákból kimutathatónak ítélte meg a nők által férfiak rovására elkövetett erőszakos bűncselekményeket, de ez az eredmény 2005-ös, azaz majdnem 20 éves: nem kétséges, hogy ideje lenne egy átfogó felmérésnek, amely kifejezetten a férfi áldozatokra koncentrál.
A fiúk nem sírnak
Bár mostanában szerencsére egyre több figyelmet kap a téma, a férfiak ellen elkövetett erőszakról még mindig csak hozzávetőleges képünk lehet: világszinten sincs olyan statisztika vagy kutatás, ami teljesen pontosnak tekinthető. Ennek oka, hogy az áldozattá váló férfiak sokkal ritkábban kérnek segítséget, mint a nők. Mélyen élnek bennünk a gyerekkorunk óta belénk nevelt társadalmi elvárások: egy férfi erős, maga oldja meg a problémáit. Az is áthidalhatatlan akadály lehet, ha a bántalmazó egy nő: ez végképp nem fér bele a hagyományos hierarchikus képbe, amit évszázadok óta belénk sulykoltak. Így sok férfi áldozat vagy tűr, vagy belebetegszik a sorozatos kínzásokba, de mindezt néma csendben; vagy elérkezhet egy olyan pont, amikor a bántalmazója ellen fordul, és ezzel maga is bántalmazóvá válik.
Sokszor nők esetében is megesik, hogy az áldozatban nem tudatosul, mi történik vele, mert az adott pillanatban nem éli meg bántásként az eseményeket, vagy olyannyira része a család mindennapi kommunikációjának, ami zajlik, hogy természetesnek gondolja azt. Az sem ritka, hogy annyira feldolgozhatatlan a trauma, hogy az érintett inkább mélyen eltemeti magában, és jó időre elfelejti a történteket, hogy képes legyen normálisan folytatni az életét.
A férfiakra mindez hatványozottan igaz: az eszköztelenség és a félelem, hogy saját erejüknél fogva ne váljanak bántalmazóvá, tétlenségbe vagy tagadásba, elfojtásba taszíthatja őket.
A Belügyi Szemle 2020/4. számában megjelent tanulmány, melyet Varga Szabolcs és Bálint Ágnes Diána jegyez, tekinthető a legfrissebb és legátfogóbb helyzetképnek a témában. A kutatók kérdőíves felmérésekkel dolgoztak, és arra is kíváncsiak voltak, hogy a férfiak milyen arányban ismerik fel, hogy erőszak áldozatai, vagy azok voltak valamikor az életük folyamán, és tettek-e lépéseket, mikor erre ráébredtek. Sokat segített, hogy a kutatás során konkrét kérdésekre kellett válaszolni, mint például összetörte-e szándékosan a partnere a számára fontos értéktárgyakat vagy küld-e fenyegetőnek ható üzeneteket: ez valószínűleg sokaknak hozhatott akár visszamenőleg is felismeréseket.
fotó: getty images
A kutatásnak volt néhány előzetes feltevése, melyre bizonyítékot vagy cáfolatot kerestek a felmérést végzők. Az egyik ilyen az volt, hogy sokan a bántalmazó kapcsolatban maradnak akkor is, ha az kényelmetlen vagy veszélyes a mindennapokban; erről kiderült, hogy bár a nőkre jellemző, de a férfiak, ha eljutnak végre a felismerésig (ami viszont bennük jóval később születik meg), könnyebben döntenek a szakítás mellett. A másik feltevés az volt, hogy a férfiáldozatokat az édesanyjuk is bántalmazhatta gyerekkorukban; erről viszont kiderült, hogy igaz lehet, hiszen a válaszadók több, mint fele számolt be olyan gyerekkori élményekről, hogy az édesanyja verbálisan vagy fizikailag rendszeresen agresszív volt vele. Úgy tűnik, hogy aki az agressziót mint családi kommunikációs formát már gyerekkorában megtapasztalja, nehezebben ismeri fel felnőttként, hol van az a pont, amikor már áldozattá válik.
Mi jön a felismerés után?
Úgy tűnik, hogy a férfiakkal szembeni családon belüli erőszak felismerése az egyik legnehezebb feladat az áldozatok számára, így a támogató környezet szerepe kiemelkedően fontos. De honnan lehet felismerni, ha egy barát, ismerős bajban van, és hogyan lehet neki segíteni?
Ha egy ismerős férfi viselkedésében az alábbiakat tapasztaljuk, az legalábbis felvetheti a párkapcsolati erőszak gyanúját:
- feszült lesz, ha a partnere telefonon hívja vagy üzenet küld;
- ezek a hívások vagy üzenetek feltűnően sűrűek, félóránként-óránként bejelentkezik a másik fél;
- a férfi láthatólag könnyen zavarba jön, gyakran bocsánatot kér hétköznapi helyzetekben, holott régebben sokkal magabiztosabb volt;
- ha társaságban együtt jelennek meg, a partner lekezelően bánik a férfival, megalázó vagy lekicsinylő történeteket mesél róla a többieknek;
- a férfi külsejében vagy viselkedésében negatív változás tapasztalható, például igénytelenebbül öltözködik, mint régen, kialvatlan;
- elhanyagolja a barátait, minden társasági programból kivonja magát azzal az indokkal, hogy a partnere várja.
Ha felmerül a bántalmazás lehetősége, sokan azt gondolhatják: jobb, ha nem ártom bele magam mások családi ügyeibe, ez csak rájuk tartozik, majd csak megoldják valahogy. Beavatkozni nem is kell, de jelezni az áldozatnak, hogy észrevettük a szituációt, nem ítéljük el, és elmondhatja, ami a szívét nyomja, nagyon sokat segíthet. Elvezetheti őt is a felismeréshez, hogy jobban lássa a saját helyzetét, és gondolkozni kezdjen, hogyan keveredhet ki belőle. Társadalmi szinten pedig el kellene jutnunk addig, hogy túllássunk a hagyományosan erőltetett férfi-női sztereotípiákon, és elfogadjuk, hogy egy férfi is lehet bajban, kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, és szüksége lehet a támogatásra.
