“Nem vagyok szívtelen, lelketlen ember”

„Nem igaz, hogy szívtelen vagyok, és hogy lelketlenül bántam volna Dáviddal – mondja dr. Küstel Marianna egyetemi docens, akit ugyan a cikkben nem nevesítettünk, de szerinte egyértelmű volt, hogy csakis róla lehet szó. – Már 26 éve foglalkozom cochlearis implantátumokkal, először az eljárás magyarországi úttörője, Ribári professzor úr oldalán, s jelenleg már a legrégebben az országban. Tapasztalatom tehát bőven van, jóval több, mint 300 beültetés körül »bábáskodtam«, tudom, kinek és mikor érdemes elvégezni a műtétet. Dávidnak nem. Ezt gondoltam már akkor is, amikor az eszközöket forgalmazó cég képviselője hozzám küldte őket, de adtam nekik időpontot. Kilenctől volt implantrendelés, én 11 órára vártam őket, folyamatosan vizsgáltam az implantos betegeimet, s nem felel meg a valóságnak, hogy 2,5 órát vártak, mivel néhány perccel 13 után már kezükben volt az eredmény, melyet a korábbi – bőségesen rendelkezésre álló – orvosi leletek áttekintése után írtam le” – mondja a doktornő, aki szerint próbálta ő Dávidot megvizsgálni, csakhogy a két kísérőtől nem fért hozzá a fiúhoz.

„Nyilván nem fogok vizsgálni, nem is tudok úgy beszorítva, de ez végül is lényegtelen, hiszen amúgy is tudtam: ilyen állapotú és ennyi idős fiúnak, aki úgynevezett prelingualis süket, tehát veleszületetten vagy igen pici korától nem hallott, értelmetlen a műtét. Minden cochlearis implantációval foglalkozó szakember tudja, hogy ezekben az esetekben – ha nem történik korai kisgyermekkori gyors hallásrehabilitáció – a felső hallópályák egyáltalán nem fejlődnek ki, ezért fölösleges a beültetés. Lehet, hogy egyes »szakemberek«, illetve magukat szakértőnek, pszichológusnak vagy pszichiáternek kiadó egyének, vagy az implantátumot beállító műszaki szakember implantációt javasol, de ez alapjában téves vélemény. Igazán régóta foglalkozom ezzel, tízen, ha vagyunk az országban – folytatta a docens –, s nem csoda, ha az országban dolgozó összes implantációs team az egyetemi klinikákon egyenként elutasította a műtétet az évek folyamán.”

A doktornő a papírokkal a hozzátartozók állításával ellentétben nem elment, hanem csupán másfél méterrel arrébb húzódott, ahol elolvasta a szakvéleményeket is. Ezután írta meg saját, a többiekével egybehangzó véleményét, miszerint fölösleges a cochlearis implantációs műtét. „Nemcsak fölösleges, de Dávidot is kímélni akartam a procedúrától, mivel ez az eszköz egyáltalán nem veszélytelen. Ha a fiú a fejét a falba ütögeti, könnyen nemcsak a készülék, de őt magát is megsértheti az eszköz. Anyukának mondtam, hogy Dávid nem alkalmas erre, mire ő azt kérdezte, hogy azért, mert ilyen?” – meséli a doktornő, akinek meggyőződése, hogy egy súlyos fokban mentálisan retardált gyereknél ilyen műtétet nem szabad elvégezni. Dávidnál a műtét esetleg  kicsi korában jöhetett volna szóba, legalább 1 éves hallókészülék-használat és szurdopedagógus által végzett korai fejlesztés után, de ezt utólag már nehéz rekonstruálni már csak azért is, mert bár kapott készüléket, nem használta, nem tűrte el.

Ugyanakkor az implantátumnak is van egy külső, hallókészülék-jellegű része, így nem lehet tudni, hogy azt hogy viselte volna el. A doktornő emlékei szerint pedig ő mindezt csupán azért nem tudta Dávid édesanyjának is elmagyarázni, mert nem adtak rá neki alkalmat. Az, hogy Dávid anyukája a tucatnyi papírjával miért került, kerülhetett az elmúlt több mint egy évtized során újabb és újabb, az implantátumot szorgalmazó „szakemberekhez”, akik csak hitegették az anyukát, arra a doktornő sem tudja a választ. Sokkal jobban tették volna, ha őszintén elmondják, hogy a felnőtt prelingualis siketek esetében a hallókészülékes rehabilitáció jön csak szóba – korlátozott sikerrel –, mivel ezt annak idején, kisgyermekkorban meg kellett volna kezdeni. Amikor egyébként – a rendelkezésre álló dokumentáció szerint Dávidot el is látták vele, de sajnos nem hordta. A doktornő  szerint azonban hiába akármilyen „szakvélemény”, a végső döntés  a témához értő implantációs teamek dolga, akik  tudják, kinek van értelme beültetni az egyébként valóban drága – körülbelül 7 millió forintos – készüléket, amelyre több százan várakoznak.

„S még egy fontos tudnivaló – tette hozzá Küstel doktornő –, a hallókészüléket és a cochlearis implantátumot nem szabad összekeverni. Két nagyon különböző dologról van szó, s a nagy teljesítményű hallókészülék természetesen jár Dávidnak mindkét oldalra és ha eddig nem hordatták vele, akkor így valóban tudnak segíteni abban, hogy a környezeti hangokat meghallhassa vele. Aki Dávidnak jót akar – s nem csak a saját vélt vagy valós érdekeit akarja érvényesíteni mindenáron – ezt tanácsolja a családnak.” A végén annyit  még Küstel Marianna hozzátett – cáfolva az őt diszkriminációval illető vádakat –, hogy ilyen körülmények között a saját gyermekének sem végezné el a műtétet, ahogy Dávidnak sem tenné. Akkor sem, ha hegyekben állnának a készülékek, mivel az egyébként csodatevő eszköztől nem megfelelő indikáció esetén hiába várjuk a csodát.