Emlékszem, hogy az óvó néni benyálazta az ujját, majd elkezdte lesikálni a csokit a szám széléről. Nem egyszer csinálta meg, többször, mindig jó megalázó volt. Már eleve mit keres a nyálas ujja rajtam? És ugye, nem csoki volt, hanem anyajegy. Ott akkor belém költözött a szégyenérzet, hogy van valami az arcomon, ami nem tartozik oda. Legalábbis mások szerint.
Teltek-múltak az évek, és a legnagyobb félelmem – már ami az anyajegyemet illeti – az lett, hogy majd hatalmas szőrök állnak ki belőle, de nem gondoltam rá, hogy levetetem. Nem gondoltam, mert azóta ott van az arcomon, amióta megszülettem. Tuti hülyének gondolnak sokan,
de az anyajegy a szám szélén olyan, mint az orrom vagy a szemem, a harmadik.
Amíg nincs vele gond, hagyom.
(Pont két hete voltam anyajegyszűrésen, és bár meg voltam róla győződve, hogy biztosan találnak valami rémséget, szerencsére nem.)
Volt egy sebész pasim, aki egyszer megjegyezte, hogy a “vágásban milyen szépen le lehetne kapni”. Mondtam, hogy nem, mert az enyém. Ez az én arcom. Persze, nem nagy dolog, csak egy anyajegy. Lehet, hogy valakinek gusztustalan, nekem meg nem.
És könyörgöm, senkit ne kérdezzetek meg, hogy miért nem szedeti le a bibircsókot a fejéről. Azért mert az övé, és majd ő eldönti.