Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Életmód

“Nem szeretem a testem – na és?”

Akár reklámcélból, akár önálló kezdeményezésből egyre több kampány hirdeti, hogy szeressük a testünket. Azonban vannak, akiknek éppen ezek a pozitívnak szánt üzenetekkel van problémájuk - nem csak a testükkel.

Átlagos méretű próbababák a kirakatban az ultravékonyak helyett, szülés utáni testüket vállaló kismamák, idős és plus-size modelleket felvonultató divatkampányok: az örök fiatalság és szépség kultusza mellett egyre nagyobb teret kapnak a test sokféleségét és természetes változásait bemutató képsorozatok, kezdeményezések, és általában pozitív a visszhang.

A 24 órás önszeretet lenne az ideális, ennek hiányában az marad, hogy “megbocsátunk” a testünknek, amiért nem tökéletes, és magunknak, amiért emiatt dühöt, kétségbeesést érzünk. A kapcsolatokban sokszor a megbocsátás erősebb lehet a feltétlen szeretetnél. Ez igaz a testünkre is. Hogy ez mennyire nehéz folyamat, és hogy nem működik varázsszóra, pusztán az akarat erejével, arról két fiatal nő mesél. 

Angéla

“Senki ne mondja meg nekem, hogy mit tegyek a testemmel: hogyan legyek itt feszes, ott gömbölyű, hogyan nézzek ki reggel, délben, este. És senki ne akarja megmondani, hogy szeressem a testem. A testemmel nekem kell élnem. Azt mondják, hogy a belső szépség számít: a személyiség, a kisugárzás, az ész, és nem azzal kell foglalkozni, hogy mások mit mondanak a külsőmről. Láttam elég filmet, ahol a csúnyácska, okos, kedves és vicces lányból a film végére szupermodell lesz, akibe minden férfi beleszeret. Nem a férfiak gondolkodnak másként a szépségről – a lány változik meg. Akkor mégis hogyan állunk a belső értékekkel?”

Emlékeztek például A csaj nem jár egyedül című filmre?

Miért kéne szeretnem a testem?

“A másik, amit a legtöbbször hallok, hogy ne foglalkozzak az elvárásokkal, mások véleményével. Én nem szeretem a combomat, a kiálló csípőcsontomat, a szám alakját, egy heget és egy anyajegyet a hátamon. Nem az a baj, hogy nem szeretem a testem, hanem inkább az, hogy mások szerint szeretnem kellene. Mintha az, hogy szeretem a testem, önmagában erény és jóság jele lenne. Látod, milyen szép? Nem? Akkor a fejeddel van baj.

A képen balra, Angi
A képen balra Angi

Nem értem, mit jelent szeretni a testemet. Ha szeretem a testem, akkor nem gondolok a tökéletlenségekre? Vagyis az, ami nem tetszik, az nem én vagyok? Nem azzal együtt vagyok az, aki? Vagy ha szeretem a testemet, az azt jelenti, hogy szeretnem kell azt is, amit utálok? Ez meg azért hülyeség, mert nem szeretek mindent azokban az emberekben sem, akiket amúgy imádok, és ráadásul ki nem állhatom azokat a dolgaikat, amelyek idegesítenek.”

„Néha olyan vagyok, mint egy ló”

“Nem szeretem az orromat. Habár nem olyan forrón gyűlölöm, mint 15 évesen, még mindig nem bírom. Nem vagyok oda a combjaimért sem. Óriásiak, 12 éves korom óta narancsbőröm van, azóta, amikor szinte egyik éjszakáról a másikra nőttem meg, és úgy látszik, nem fértem a bőrömbe. Akármit csinálok, a hasam csak nem lesz laposabb, de talán kevésbé kellene szeretnem a pizzát. A fenekem lehetne feszesebb, a mellem kisebb, és ha nevetek, néha olyan vagyok, mint egy ló. Inkább csücsöri száj kellene, mint amilyen a francia színésznőknek van. A fogaim rendben vannak, de eleget szenvedtem a fogszabályzóval. Lehetnének ugyan fehérebbek, de a fogorvosom nem hagyja – vitatkozunk is eleget, mert nem akarja kifehéríttetni, pedig mennyit keresne rajta!

Szóval nem vagyok oda a testemért, és nem fogadom el. Ha még valaki kedvesen azt tanácsolja, hogy márpedig el kellene, ordítani fogok!

Azért nem szeretem, ha belém sulykolják, hogy szeressem a testem, mert ez egy újabb feladat, amelyet teljesíteni kell. Nem könnyebb, mint cérnavékonyra lefogyni, vagy örökké ránctalannak maradni. Miért vállaljam büszkén a cellulitiszemet vagy az úszógumimat? Miért vagyok bátor, ha smink nélkül megyek dolgozni? Nem szeretném magam gyengének vagy rossznak érezni, csak mert nem fogadom el a testemet.”  

Félreértés ne essék: nem vagyok az önelfogadás ellensége. Átlagos külsejű, fiatal nőként támogatom, hogy a nők, különösen a gyerekek és a kamaszlányok, akik különösen fogékonyak a velük szemben támasztott irreális szépségelvárásokra, szeressék és elfogadják a testüket, és megértsék, hogy a szépségnek milliónyi formája, mérete, színe, változata van.

Tudom, hogy fontos kirántani őket a negatív üzenetek áradatából, amelyek arról szólnak, mi minden nem jó bennük, rajtuk. Mennyire jobb lenne olyan közegben élni, ahol a „tökéletlenség” nem ennyire rémisztő, és helyette abban hinni, hogy ami nem tökéletes, az is eredeti, szerethető, elképesztő, és még szép is. De leginkább az a bajom, hogy amikor tökéletlenségeink elfogadásáról beszélnek, ugyanaz az üzenet, mint a „szépségfétisisztáké”, csak kifordítva. Ugyanazon a szemüvegen keresztül néznek a testünkre: nem olyan, amilyennek lennie kellene. Ezzel párhuzamosan azt sugallják: a kérdésnek (hogy milyen a külsőnk és mit kezdünk vele) mindenképp óriási súlya van.

Bella

“18 éves vagyok, 83 kiló és utálom a testem. Felőlem Lady Gaga énekelheti, hogy We are Born This Way, hogy amilyennek születtünk, úgy vagyunk jók, mert én nem így születtem. Senki nem születik kövérnek. Az lehet, hogy genetikailag hajlamos a hízásra, de az nincs a sejtjeinkbe kódolva, hogy 30 kilóval többet kelljen cipelnem.

Amikor azt a „bátorítást” hallom, hogy így vagyok szép és jó, ahogy vagyok, nem tudom eldönteni, melyik utat válasszam: rájuk hallgassak és próbáljam magam megszeretni, vagy fogyjak le, hogy egészséges legyek. Az a bajom az ilyen szlogenekkel, hogy egy olyan állapotot akarnak elfogadtatni, ami nem jó: ha el is fogadom a testemet és szépnek látom, akkor sem szerethetem, ami ezzel jár: a szívbetegséget, a cukorbetegséget, a magas vérnyomást, hogy nehezebben eshetek teherbe, hogy rövidebb életre számíthatok – láthatom magam csinosnak, de a tényeket nem tagadhatom le. És nem jó nap mint nap előítéletekkel élni, azzal szembesülni, hogy amilyen vagyok, az a külvilágnak nem tetszik.”

Csak a jókedvű Bellát ismerik

“Számomra az, hogy a testemet szeressem, emberfeletti feladatnak látszik, nehezebb, mint egy fogyókúra: magamat is szeretnem kell, ráadásul még azzal szemben is erősnek kell lennem, amit mindennap megélek, a pillantások az utcán, a megjegyzések, a viccelődések. A családom és a barátaim előtt persze mindig vidám vagyok, nem mutatom, hogy nem szeretem magam, csak a jókedvű Bellát ismerik. Nem akarom, hogy sajnáljanak, nem akarom, hogy azt mondják, szép vagyok, amikor tudom, hogy gondolatban hozzáteszik, „annak ellenére, hogy milyen kövér”.”

“Persze, mondják csak, hogy a belső számít. Mégis, amikor szóba kerül a barátnőimmel a szerelem, a szex, csak arra tudok gondolni, hogy nekem ebben nem lesz részem. Nem lesz, aki megcsókoljon, nem fogom tudni, mi a szerelem. Ki akarna megcsókolni, megérinteni? A barátnőim is ducik, és egymást bátorítjuk, hogy szépek vagyunk, jók vagyunk így is, és van, aki a telt nőket szereti. De valahogy nem érzem őszintének. Nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, és ha belevágok egy diétába, akkor áruló vagyok, akinek a külső a fontos, és azt mondják, majd én is felszínes leszek, mert attól kezdve csak a kilóim fognak érdekelni. De hát így is állandóan a kilóimmal foglalkozom!

Már úgy sminkelünk, mint egy hollywoodi sminkes, minket nem látsz rossz hajjal, elkent szemfestékkel vagy ápolatlan körmökkel: ha már nincs jó alakod, legalább a többi legyen szép. Én legszívesebben elbújnék, beleolvadnék a falba, de ezzel a mérettel, nemhogy elbújni nem lehet, még meg is bámulnak. Hiába hordok feketét, nem leszek tőle kisebb.

A(z) “Elégedett vagy a külsőddel?” című szavazás véget ért!
A szavazók többségének véleménye szerint:
Részben igen, részben nem

Nem utálni a testemet és szeretni azért két igen különböző dolog. Zuhanyzás előtt a tükör elé állok, és látom, ami ronda. A hurkákat, a gödrös combomat, hogy nincs derekam. Nem undorral nézem, de azt sem mondom, hogy „wow, te szexi lifegő kar!” vagy „hű, de szép a hátamon a háj”! Vannak napok, amikor úgy érzem, hogy jól nézek ki, és van, amikor legszívesebben törnék-zúznék, benyomnék egy egész tortát és sorozatokat néznék megállás nélkül.”

Utálom, ha azt mondják, hogy nem baj, hogy ilyen vagyok

“Amikor valaki ilyet mond, mintha az a jószándék vezetné, hogy jóvátegye azt a sok rosszat, amit a kövérekről mondanak. Nekem meg az jut az eszembe: nincs szeme? Tényleg nem látja, mekkora vagyok? Azt akarja, hogy azt érezzem, hogy megért? Csak azt látom, hogy nem ért semmit. Nem szabad rosszul érezni magunkat, elkeseredni az ezredik sikertelen diéta után- de miért kell mindig happynek lennünk? Hagyják már végre, hadd legyek dühös és kétségbeesett, és ne tetszem magamnak úgy, ahogy vagyok.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top