“A veséim 2012-ben álltak le” – ilyen dialízisre járni

Horváth Nikoletta / Vak Vagány | 2015. Július 24.
Dialízis. Legtöbbször, amikor kiejtem a szót a számon, tanácstalan tekinteteket kapok cserébe. Mármint csak kapnék, ha látnám. Így néma csend fogad többnyire, és bizony percekig kell magyarázkodnom, mire mindenki számára világossá válik, hogy mi is ez valójában. Művesekezelés. Általában ezzel a szóval sem vagyok előbbre, mégis ezen a ponton már akadnak jelentkezők, akik sejtik, kapiskálják, hogy miről beszélek. De tényleg: mit jelent hemodializáltként élni?
A cikk szerzője bloggerünk, a Vak Vagány Caféblog írója, Horváth Nikoletta, aki az RTL Klub közönségszavazásán tavaly az év embere lett. Vele készített interjúnkat itt olvashatjátok!
 
Niki

Megszorítások, lemondás. Eleinte úgy éreztem, hogy ez a két dolog az, ami igazán jellemzi a művesével kezeltek életét. Korántsem annyiról van szó, hogy bemegyek egy épületbe, ahonnan a terápia után egészségesen távozom. A veséim 2012-ben álltak le. A kórom úgy döntött, hogy nem elegendőek neki a testemben addigra megszerzett gyarmatok – terjeszkedett tovább. Fogytam, fulladtam, az egekben trónolt a vérnyomásom – tünetek, amelyek mind-mind jelezték előre a bajt. Csak nem ismertem fel őket. Az utolsó percekben kerültem az orvosok kezébe. Még egy éjszaka otthon, és oxigénhiányos állapotomban elalszom. Örökre.

A szerveim nem indultak újra, így művesekezelésre szorultam, szorulok.

A dialízis heti háromszor négyórás program. Alkalmanként hozzájön némi várakozás, hiszen több turnus is kezelődik egy nap, illetve a végén a “nyomás” is hátra van. Oké, ilyenkor is furán szoktak hallgatni az emberek.

Messzebbről indítva és nem túl unalmasan: a hemodialízis során a vér átmosása történik. Mivel a vesék nem működnek, nincs folyadék- és méreganyag-kiválasztás. Cizellálhatja a dolgokat, hogy mindenki más: akad, akinek a vizeletkiválasztása megmaradt, de van, akinél örökre elapadt a pisi forrása. A vérbe tehát felesleges víz és sok-sok káros méreganyag kerül, amelyeket ki kell szűrni. Itt lépnek be a képbe a dialízisgépek és a nővérek.
 

A vérhez több módon is hozzáférhetnek: sönt/csiminó/fisztula, vagy kanülön keresztül. Utóbbinál egy cső fut a szív ereihez, artériás vért juttatva a gépbe, míg előbbinél két tű szúrásával kezdődhet meg a “csapolás”. A fisztulát tehát sebészeti úton varrják: egy artéria, és egy véna házasságából születik meg a lüktető erecske, amelyet két, korántsem kis tűvel közelítenek meg az ápolók. Egyiken ki, a másikon be áramlik a vér. Mindez négy órán keresztül, folyamatosan. A 240 perc leteltével aztán lecsatlakoztatják az érintetteket a rendszerről. A kanülösöket bekötik, míg a söntösöknek nyomniuk kell, azaz szinte nyomókötés szerűen kell szorítaniuk minimum 10 percig a kihúzott tűk helyein csücsülő bucikat, hogy ne vérezzenek el. Ugyanis egy ilyen lüktető forrásból másodpercek alatt kivérezhetne az ember. A fentiek persze nem orvosi pontossággal leírt tények, de jól mutatják az alaphelyzetet.

Mondhatnánk, hogy ennyi az egész? Heti háromszor négy óra, és kész?

A kezelések mellett az életmódban is nagy változtatásokat kell eszközölnie annak, aki hosszabb távon tervezi az életét. A vesék ugyanis fontos anyagokat nem szűrnek ki, például: kálium, foszfor.  Így az olyan ételek fogyasztását limitálni kell, amelyek ezekből sokat tartalmaznak. Káliumban gazdagok a zöldségek, gyümölcsök. És hogy mit tesz a túl sok kálium? Megállítja a szívet… Tehát nem babra megy a játék. A foszfor ellen kötő kapszulával is lehet védekezni, ezzel fenntartva az egyensúlyt.

A másik sarkalatos pontja a diétának a folyadékfogyasztási limit. Hemodializáltként annyi folyadék bevitele engedélyezett, amennyi a vizelet mennyisége plusz fél liter. Ez rettenetesen kevés, ha azt vesszük, hogy a hemodializáltaknak alig marad vizeletük. Ráadásul sokan – még az érintettek közül is – hajlamosak elfelejteni, hogy folyadék a joghurt, a kefir, a leves, a főzelék, de még egy tányér tészta is tele van vízzel. Így egy nyári nap igazi kihívást jelenthet. Léteznek praktikák, mint jégkocka szopogatása, szájöblítés, de valójában csak a megszokás segíthet.

Azért ne felejtsük el az igazi mentsvárat, a transzplantációt! A dializáltakat ugyanis, ha felkerülnek a transzplantációs listára, bármikor riadóztathatják, és számukra egy új élet kapuja nyílhat meg. Nekem ez az ódon ajtó már idő előtt becsukódott, vagy talán ki sem tárult, sohasem.

A kórom ritkasága és agressziója kizárja, hogy transzplantált legyek. Így marad a hemodialízis.

Azt hiszem ez is egy tipikus példája a “megszoksz, vagy megszöksz” élethelyzetnek. Nincs egyéb választás. Én előbbi mellett döntöttem. Néha persze kegyetlenül nehéz, amikor kínoz a szomjúság, de tudom, hogy már nem igazán ihatok, mert akkor fennáll a fulladás (tüdővizesedés) veszélye. Akkor is pontosan érzem lelkemen hagyott lenyomatát mindennek, amikor éjszaka riadtan pattanok fel, szorítva a söntös kezem, attól rettegve, hogy vérzik… Mire lassan megnyugszom, feleszmélek, és rájövök: csak álmodtam. A vérzést igen. De a többi, az mind a valóság.

Olvass még több cikket szerzőnktől!

Exit mobile version