1. Hol lehet ilyen szép fehér sétapálcát venni?
A kérdés egy a hangjából ítélve végtelenül jóindulatú nénitől érkezett, aki kellékként értelmezte az egyébként jelzés értékű fehér botomat. Mondjuk elképzelhető, hogy így kell mindenben meglátni a jót: fehér bot, vakság, segítségnyújtás helyett sétapálca, subidu és jókedv.
2. Mióta nem lát… a kutya?
Pedig egész jól indult, ez a szituáció is. Aztán amikor fény derült az igazságra, jócskán ledöbbentem. “Én nem látok” – mondtam megszeppenve, és félig nevetve. “Ó, ön sem?” – kérdezte tragikus sóhajtások közepette az úriember.
3. Hogy hívják a kutyát, Lilikém?
Azt hiszem, én vagyok a hibás, már ami a nevezett dilemmát illeti. Niki a becenevem, és Lili a kutyusom hívóneve. Kellett nekem ilyen összecsengő szólítást választanom… A hölgy pedig a beszélgetés végén fel is háborodott: “Lilikém, nem lehet ennyire egoista, nem a maga nevét kérdeztem, hanem az édes kutyájáét.” És én, újrakeresztelt Lili, inkább fülemet-farkamat behúzva eloldalogtam.
4. A vak emberek tudom, hogy látják a fényt
Jó, hogy a srác, aki ezzel fogadott in medias res a főtér közepén, annyira határozott volt, hiszen orvosilag bizonyított tényeket kérdőjelezett meg. A vak ember ugyanis semmit sem lát, fényt sem, de állítása szerint a nem látó emberek is ugyanúgy érzékelik a fényt. Nem “világosítottam” fel, ragyogott ő már így is, eléggé.
5. Nagyon öreg már ez a kutya, igaz?
Ha amellett elmegyek csendben, hogy “ez” a kutya (ami elképzelhető, hogy csak az én érzékenységemet bántja, számomra Lili “ő”), akkor is megtorpanok a folytatáson. Öreg? Amikor az utcán rohanó asszony ezt nekem szegezte, Lili alig volt 5 éves. A legjobb korát élte. “Nem, nem az” – feleltem, némi kérdőjelet hagyva magam után. Pár másodperc múlva már minden világos volt…. “Ja, azt hittem, hogy ősz.” Nem mentem bele a fehér és az ősz szín összehasonlításába, hanem az öregségébe belesápadt kutyámmal odébb andalogtunk…
6. Letapogatod az arcom, hogy tudd, hogy nézek ki?
Azt hiszem, az ismerkedés egy új dimenzióját nyithattam volna meg ennél az esetnél. A kérdező biztosan jót akart, de visszautasítottam kedvességét. Szerintem ugyanis a tapintás, ráadásul a másik arcának letapogatása nagyon intim dolog. Önmagában az érintés is az, s attól még, hogy nem látok, nem fogdosok meg mindenkit – az ismerkedés egyenjogúságára hivatkozva.
7. Ön az a kis néma kislány, aki benne volt a tévében?
A szituáció pikantériája, hogy ezt a kérdést a bácsi kb. 5 perc beszélgetés után tette fel. Miután válaszoltam az egyébként teljesen normális kérdéseire. Most erre mit feleljen egy “néma”?
A betegsége megvakította, így is az év embere lett
8. De most miért mondod, hogy nem látsz? Én látom, hogy látsz!
Biztosan viccelek, vagy ez a mániám, esetleg “szemfetisiszta” vagyok… Nem tudom. A lány egyébként azért gondolta úgy, hogy csak kitaláltam a vakságot, mert az egyik szemgolyóm szinte ép látványra.
9. Nem arra, erre kedveském!
Az egyik kedvenc mondatom, amit mindig épp útkeresés közben szoktam megkapni a navigáló féltől. “Arra menjen, kedveském” – ilyenkor igyekszem felvenni a fonalat, és mutatok a hang irányába, mire jön a korrekció: “Nem arra, erre.” A méltatlankodó segítőknek általában csak nehezen esik le a tantusz, hogy hiába mutogatnak, legfeljebb kiszúrhatják a szememet – igaz nagy kárt már nem tennének benne.
10. Ugye nem fertőző?
Mi? – hörrent fel belőlem automatikusan a kérdés. Mi nem fertőző? Az influenza vagy a calici? Mert azok igen, de érintés útján terjedő vakságról még nem hallottam… Persze elképzelhető, hogy nem vagyok eléggé szemfüles.
Vak Vagány Niki korábbi cikkei az NLCafén:
