Miért kezdtél el inni? Te magad tudod egyáltalán?
Nem is tudom, hogy miért. Ezt a mintát kaptam a családomból: nálunk mindenki ivott, az anyukám és az apukám is. Anyu titokban, apu vállaltan. Kamaszkoromtól kezdve azt mondtam mindig, hogy én sosem fogok inni. A családunkat ne úgy képzeld el, hogy tántorgó részeg és üvöltöző szülők, akik verekednek, vagy verik a gyerekeiket, ilyesmi nem volt. Apu mindig talált okot az ivásra, vagy a társaság miatt, vagy a főzés kedvéért, aztán lefeküdt aludni, vagy veszekedtek anyuval. Aztán észrevettem, hogy anyu is iszik, titokban, mindig dugdosva. Ő egy egyházi intézményt vezetett, pedagógus volt, rendszeresen jártunk templomba, a látszatot mindig szigorúan fenntartva. Kívülről mi voltunk a mintacsalád, két szülő, két gyerekkel. Aztán előfordult olyan, hogy apu elköltözött, arról mindig hallgatnunk kellett, nem mondhattuk el senkinek. Aztán visszaköltözött, és folytatódott a színjáték. Amikor apu nem volt otthon, akkor én voltam az anyukám mindene, aztán apu hazajött, és akkor megint nem számítottam. Ezt nagyon nehezen viseltem.
A szüleid házassága azért romlott meg, mert az apukád inni kezdett?
Nem, egyszerűen csak rossz volt a házasságuk, nem működött. Anyu meg minden erejével igyekezett fenntartani a látszatot, hogy minden szép és jó, közben meg ivott. Szerintem tőle tanultam meg tökéletesen elkendőzni a valóságot. Sosem váltak el, amikor mi már felnőttünk és elköltöztünk, akkor az édesanyám vett egy lakást, és külön költözött aputól, de nem váltak el. Szerintem anyu részéről ez csak egy játszma volt, azt várta, hogy apu utánamegy, de nem tette.
Milyen volt a gyerekkorod?
Kiszámíthatatlan és bizonytalan. Szerintem ez a legrosszabb egy gyereknek, sosem tudtam, hogy éppen én vagyok-e anyu szeme fénye, vagy az apu. És mindig hazugság vett minket körül.
Hogyan kezdtél el inni?
24 évesen megismerkedtem egy férfival. Ő zenész volt, minden koncert után buliztunk, és mindenki ivott. Vele ittam először, és emlékszem, milyen felszabadító volt az első pohár bor. Elmúltak a görcseim, végre jól éreztem magam. Kb. 10 hónapig tartott ez a kapcsolat, és nagyon elkeseredtem, amikor vége lett. Akkor kezdtem el egyedül is inni, azért, hogy aludni tudjak. Esténként megittam egy üveg bort, és akkor tudtam pihenni, mert kiütöttem magam. Ez egy hónapig tartott, aztán abbahagytam.
Mi történt azután, hogy kezdted újra?
Megismerkedtem a férjemmel, és két évig nem volt semmi gond. Vagy legalábbis én akkor nem vettem észre. Amikor szórakozni vagy társaságba mentünk, akkor mindig sokat ittam, de egyébként nem. Utólag belegondolva, azért az sem normális, hogy mindig seggrészegre ittam magam egy-egy buliban, de csak így éreztem jól magam, így voltam felszabadult. Két év telt el, akkor kiderült, hogy nem esem teherbe, bármit is csinálunk, jártunk orvosnál, és mindent rendben találtak mindkettőnknél. Egy idő után a lombikprogramot javasolták, de úgy sem estem teherbe. Ezt már nem tudtam elviselni ivás nélkül, pár hét alatt napi ivóvá váltam. Csak úgy tudtam elviselni azt a fájdalmat, hogy nem felelek meg az elvárásoknak, ha ittam.
Szemrehányásokat tett neked a férjed azért, hogy nem esel teherbe?
Dehogy, soha. Én nem tudtam elviselni a saját kudarcomat. Azt gondoltam, ha nem tudok gyereket szülni, akkor nem vagyok szerethető. Akkor már naponta megittam egy üveg bort, akár egyedül is. Vacsorához a férjem mindig hozott haza bort, én először csak abból ittam, aztán már nem tudtam kivárni, hogy hazaérjen, és vettem délután egy üveggel. Mire hazaért, addigra már megittam a felét, persze nem mondtam meg, eldugtam.
Nem vette észre? Nem látta rajtad?
Tökélyre fejlesztettem a titkolózást és az elkendőzést. Fogmosás, sok víz ivása, smink, parfüm, mindent bedobtam. Anyutól ezt jól megtanultam, egész sokáig sikerült is eltitkolnom. Egy év alatt kialakult a függőség, remegtem, ha nem ittam.
A munkahelyeden nem vették észre?
Nem, azt hiszem soha. Mindig tipp-topp voltam, a piros szememet sírással magyaráztam, fáradtsággal. Egy ideig csak otthon, délután ittam, tehát a munkahelyemen csak másnapos voltam, de ittas nem. Aztán a harmadik lombik után teljesen kiakadtam, és felajánlottam a válást a férjemnek, mert rájöttem, hogy nem lesz gyerekünk, pedig ő nagyon vágyott rá. De ő azt mondta, hogy engem szeret, ha nem lesz gyerekünk, akkor azt el tudja fogadni. Én nem tudtam elfogadni, nem ő! Akkor már mindennap ittam, és nem keveset, de még a húgom sem vette észre, mert megkért, hogy legyek sofőr az esküvőjén, mert én úgyis bírom ital nélkül.
Mikor jött el a mélypont?
Hát 2008-ban már nagy gáz volt, akkor munkahelyet is váltottam, mert úgy éreztem, hogy nem lehetek gyerekek között, de felfelé buktam, kineveztek egy pedagógiai intézet vezetőjévé. Nagyon nem szerettem azt a munkát, hiányoztak a gyerekek. Akkor már reggel is ittam, vittem magammal a táskámban, és napközben is meghúztam. És már nem bort nyakaltam, hanem vodkát. Azt olvastam valahol, hogy a vodkának nincs szaga, ezért azt ittam, egy műanyag palackban vittem magammal, olyan volt a színe, mint a víznek. Utólag nem is értem, hogy nem buktam le. Ja, és állandóan vezettem, sosem történt bajom, és másnak sem, pedig sokszor ültem a volán mögé ittasan. Sokszor gondoltam arra, hogy meg akarok halni, de nem volt merszem, hogy megöljem magam. De mindent megtettem érte: vettem egy üveg vodkát az üzletben, beültem a kocsimba, megittam, és azt reméltem, hazafelé az árokba zuhanok és meghalok.
Miért akartál meghalni?
Sok minden összejött, és azt éreztem, hogy nem bírom. Anyu és apu is megbetegedett, a munkámat utáltam, nem lehetett gyerekem, akkoriban azt mondták, hogy a méhemet is ki kell venni, mert a rengeteg hormontól tele lett miómával. Csak piával bírtam ezt a feszültséget, nem tudtam nem inni, és utáltam magam, ezért akartam meghalni, mert akkor vége lett volna ennek az egésznek.
A férjed még ekkor sem látta, hogy mekkora a baj?
De, mindent elkövetett, hogy segítsen. Én továbbra sem mondtam el a teljes igazságot, a piának csak a felét vallottam be, takargattam, és magamnak sem vallottam be, hogy alkoholista vagyok. Illetve ez így nem igaz, mert a sötétben, egyedül pontosan tudtam, hogy már az ital irányít, és nem bírok meglenni vodka nélkül. A férjem elküldött pszichológushoz, elmentem négyszer talán, de nem mondtam, hogy alkoholista vagyok, aztán elküldött pszichiáterhez is, ott kaptam nyugtatót meg kedélyjavítót, mert mondtam, hogy fáradt, ideges, stresszes vagyok. Bevettem a gyógyszert, de nem bírtam ital nélkül, így arra is ittam. Egyszer arra jött haza a férjem, hogy nem tud felébreszteni délután, mentőt hívott. Utána kidobtam a gyógyszereket, de az alkoholt nem tudtam letenni.
Gondolom, ezután jött a mélypont…
2009 szeptemberében kezdődött és 2010 május hetedikéig tartott. Igen, ez volt a legrosszabb időszak. Akkoriban már állandóan ittam, nem is tudom, hogy mennyit. Visszamentem tanítani, azt hittem, hogy a gyerekek között nem fogok inni, de még előttük is simán meghúztam a vizesüvegemet, amiben vodkát tartottam. Szégyellem, de ez az igazság. Soha nem buktam le, de a munkámon ekkor már látszott az alkoholizmusom, késtem, előbb befejeztem az órákat, megbízhatatlan lettem. Azt hiszem, egyedül a gyerekekhez való viszonyom nem változott, abban állandóan jó voltam. Közben a házasságom egyre romlott, a férjem ultimátumokat adott, hogy elhagy, ha nem fejezem be. Társaságot már nem hívtunk, mert kezdtem ciki lenni, már ebéd közben kiütöttem magam és elaludtam. Kínos volt. Aztán 2010 áprilisában hazajött a férjem és én már járni sem tudtam, olyan részeg voltam, ekkor elköltözött. Akkoriban már legalább fél, de inkább egy liter vodkát ittam naponta, és 46 kiló voltam.
A barátaid nem támogattak? Nem ráztak fel?
Addigra nem nagyon voltak, szépen elmagányosodtam. Azok, akik megmaradtak, nem vették észre. Utólag, amikor elmondtam, azt felelték, látták, hogy valami nem stimmel, de betudták annak, hogy az idegeim nem bírják a megpróbáltatásokat. Mindvégig ügyeltem a látszatra. Még arra is figyeltem, hogy abban az üzletben, ahol ismernek, csak hetente egyszer vegyek piát. Tényleg nagyon körültekintő voltam!
Ott tartottunk, hogy a férjed elköltözött…
Szomorú voltam és magányos, ezért még többet ittam. Betelefonáltam a munkahelyemre, hogy beteg vagyok, kikapcsoltam a telefont, és egész nap csak ittam. Aludtam, aztán újra ittam, csak piáért szaladtam ki a házból. Ez így ment három hétig. Nem nagyon tudom, hogy mi történt, időszakok kimaradnak, mert annyit ittam, hogy filmszakadás is történt. Aztán három hét után egy reggel hányni kezdtem, mert a szervezetem nem bírta tovább a piát, és kijött. Ettől nagyon megijedtem, hogy mi lesz velem, ha már nem tudok többet inni? Remegtem, hánytam, a szívem félrevert, szóval nagyon rosszul éreztem magam. Ekkor jött haza a férjem, nem mondott semmit, csak a kezembe nyomott egy cetlit, amin egy telefonszám volt, az Anonim Alkoholistáké.
Aztán elment. Szerintem ez a gondviselés. Hogy akkor jött haza és odaadta a számot, mert akkor éreztem, hogy valamit csinálni kell, mert már nem marad meg bennem az ital, tehát történnie kell valaminek, mert így nem tudom, hogy mi lesz… És valamiért felhívtam a számot. Egy férfival beszéltem vagy negyven percig, aki megértett, tudta, miről beszélek, nem mondta, hogy ne igyak, csak meghallgatott. Aztán azt javasolta, hogy menjek el egy gyűlésre, ő is ott lesz, de előtte szívesen beszélget velem arról, hogy mi lesz a gyűlésen. Azt mondta, ha nem bírom ki holnapig pia nélkül, akkor igyak, de a gyűlésre mindenképp menjek el, akár ittasan is.
Kibírtad?
Igen, valahogy kibírtam azt a napot pia nélkül. Azt éreztem, hogy kellek nekik, úgy, ahogy vagyok, és ez segített. Pedig nagyon féltem a gyűléstől, az ismeretlentől, de elmentem, és jól tettem. Az agyamban végig az kattogott, hogy biztos csupa öreg férfi lesz ott, nem tudom, miért, de azt gondoltam, hogy alkoholisták csak férfiak lehetnek. Aztán láttam, hogy nők is vannak, sok nálam fiatalabb is, én akkor 37 éves voltam. Mindenki örült nekem, beszéltek hozzám, de nem mindenre emlékszem. Arra igen, hogy hosszú idő óta ott mosolyogtam először, és sírtam is, és azt éreztem, hogy itt megértenek, jó helyen vagyok, és vissza kell jönnöm ide. Mindenki elmesélte a történetét, és azt éreztem, hogy rólam beszélnek, mert sok sztoriban voltak közös pontok.
Mikor mentél legközelebb gyűlésre?
Már másnap, anélkül nem bírtam volna ki pia nélkül. Nagyon durva elvonási tüneteim voltak napokig. Rájöttem, hogy az alkoholizmus egy betegség, amiből meggyógyulni nem lehet, de felépülni igen. És elfogadtam azt, hogy alkoholista vagyok. Soha nem voltam elvonón, a gyűlések adták meg a segítséget ehhez. Aztán végigcsináltam a 90 nap 90 gyűlés programot, és akkor már tudtam, hogy menni fog. Akkor a férjem is hazaköltözött. 2010. május 7-e óta nem ittam egy kortyot sem. Sőt meg sem fordult a fejemben, hogy igyak.
Milyen most az életed?
Nem vagyok tökéletes, de boldog vagyok. A házasságommal minden rendben, szeretem a munkám, van egy kutyám és egy macskám. Munkamániás vagyok, meg maximalista, ezen még dolgoznom kell. Végigcsináltam egy csomó olyan dolgot az elmúlt években, ami nem ment volna régebben ivás nélkül, de ma már megy. Kialakult bennem egy nagyon erős hit, ami segít. Ez nem vallásos hit, hanem inkább hit a gondviselésben, abban, hogy a dolgok jóra fordulhatnak. Nem hiszek a gonosz, büntető istenben, akiről mindig az anyukám beszélt, inkább egy segítő erőben hiszek. Bárkinek, bármikor segítek, ha hasonló problémája van, mint nekem volt az alkohollal. És persze hetente járok gyűlésre, mert alkoholista vagyok.
Az alkoholizmusról többet is olvashattok:
- Az alkohol veszélyesebb, mint a drog?
- Szörnynek látják alkoholista szüleiket a gyerekek
- Ilyenek a visszaesés jelei