Az orvos, aki észrevette, megnyugtatott, nem kell azonnal halálra rémülni, de azért nem ártana konzultálnom egy kardiológussal. Oké, semmi gond! – mondtam én kis naiv, s másnap elmasíroztam az SZTK-ba. Szép madárcsicsergős kora tavaszi nap volt. A kartonozóban közölték, nyár közepén talán tudnak várólistás helyet adni.
Hogy mit? Várólistára helyet? Már arra is várni kell vagy 5 hónapot, hogy egyáltalán várólistára kerüljek?Teljesen ledöbbenve baktattam haza, közben laza fejszámolással kikövetkeztettem, jó, ha az idén sorra kerülök. De lehet, hogy optimista voltam. Nekem nem volt időm. Ennyi semmiképp! Na nem azért, mert haldoklottam, de szerettem volna a tervezett babaprojektbe mihamarabb belevágni, amihez szükségem volt az eredményre. Így bejelentkeztem magánrendelésre, ahol természetesen plusz juttatás fejében már két hét múlva kezembe nyomták a vizsgálatok eredményét.
Bosszús voltam. Mert fizettem valamiért, ami szerintem járt volna nekem. Hisz évek óta fizetek érte. Bosszús voltam, de lenyeltem a békát. Laborvizsgálat következett, amire megint várnom kellett. Nofene, mit nekem az az egy hónap. Megvártam. Hanem aztán a labor újabb bajt talált – ezúttal a pajzsmirigyem nem szuperált. Megint orvoshoz küldtek. Ezúttal endokrinológia és ultrahang következett. Az előbbivel szerencsém volt, a nődokim endokrinológus, így vele konzultáltam – természetesen magánrendelésen. Azonban az ultrahangra megint várólista volt. 4 hónap.
A folytatásért kattints Kiss Emese caféblogjára!