“Rehabra ment, ahonnan majdnem kidobták, mert agresszív volt és kötözködő. Egy kis ideig hajléktalan szállón élt, és aztán később drogfüggőkkel bandázott. Eredetileg rendőr volt, szóval teljesen szürreális volt az egész.
Azt hittem, sosem ér ez már véget, de aztán a mániás részt felváltotta a mély, sötét depresszió. Úgy érezte, hogy haszontalan és értéktelen ember. Úgy érezte, elbukott mint anya, mint feleség, mint barát és mint munkatárs. Nagyon sok embert megbántott, olyanokat akik segíteni akartak neki.
Végül odajutottunk, hogy csak úgy tudtam, tudtuk életben tartani, hogy befektettük egy pszichiátriára. Sose felejtem el a rácsos ajtó nyikorgását, ahogy becsukódott mögöttem, és sétáltam ki onnan a feleségem nélkül magányosan, összetörve.
Már két év telt el, de semmi sem változott. Annyi, hogy közben elkezdtem inni, hogy kicsit könnyebb legyen elviselni , hogy ne fájjon annyira látni, ahogy a feleségem lenullázza magát.
Egy napon, miközben ő a pszichiátrián feküdt, üzleti útra mentem. Egynapos menekülés a valóság elől. Leittam magam a sárga földig, jó alkoholista szokás szerint, és persze kikezdtem az egyik kolléganőmmel. Aki persze visszautasított. Semmi különbség nincs egyébként aközött, hogy megcsaltam a feleségem, és aközött, hogy meg akartam csalni. Fizikailag nem történt semmi, érzelmileg viszont igen. Magányos voltam, talán mérges, talán seggfej. Nem számít. Ami számít az az, amit akkor éreztem, amikor a reggel a tükörbe néztem…
A feleségem pszichiátrián fekszik, nagyobb szüksége van rám, mint valaha. Én meg itt vagyok másnaposan szégyenkezve. Mivé váltam? Milyen apa és férj vagyok? Innentől kezdve úgy próbáltam hozzáállni a dolgokhoz, hogy erősnek tetettem magam.
A következő négy év egy véget nem érő körforgás volt a család számára: a mániás és depressziós hónapok váltották egymást. Sok dolgot tettem, amire büszke vagyok, és sok olyat, amire nem. Annyi biztos, hogy ittam tovább. Viszont próbáltam megmenteni a feleségemet és felnevelni a lányaimat. Ezekhez képest minden másodlagos volt, a saját érzelmi életem is.
10 év alatt egyetlenegyszer voltam hűtlen érzelmileg a feleségemhez. 10 év után a feleségem megölte magát, rettenetes érzés, ha valaki, akit szeretsz, megöli magát. A démonjaim pedig nem tűntek el. Mindennap leittam magam, és azt gondoltam, csak a gyengék gyászolnak. Az alkohol tartott életben.
2012-ben újraházasodtam, 1618 napba és szeretetbe és kitartásba került az új feleségemnek, hogy abbahagyjam az ivást. És újabb egy évembe telt, mire rájöttem, hogy gyászolni igenis kell. Az írás segít a gyászban, és az, hogy sokat beszélgetek a feleségemmel és a gyerekekkel.”
Olvass még a depresszióról!
- Egy depressziós férfi levelét osztja most mindenki a Facebookon
- Újabb bizonyíték, hogy a depresszió egész testünkre hat
- Megdöbbentő videó a depresszióról
- Depresszióval küzdő anyukák vállalták betegségüket megható fotókon