Van valami, ami már régóta nyomja a lelkemet. Egészen pontosan 10 éve. Ez a valami meglepetésként éri majd a barátaimat, akiknek egyszerűen nem tudtam erről beszélni, mert féltem, hogy elveszítem őket, féltem attól, hogy nem fogadnak el. Sok gondolkodás után most mégis úgy döntöttem, elkészítem ezt a videót, hogy letegyem végre ezt a súlyos terhet, és elmondjam, min megyek keresztül – írja Doug Leddin a Facebookon.
Az elmúlt tíz évben két teljesen különböző életet élek egyszerre. Egy életet, amit a barátaim, a családom, a kollégáim, a csapattársaim látnak, és egy másik életet, amit csak én élek, én látok, én érzek.
Ha megkérdezném a családomat, a barátaimat, hogy mit gondolnak rólam, biztosan azt mondanák, hogy boldog, pozitív, szorgalmas és magabiztos férfi vagyok – de ez mind hazugság. Belül egy egészen más életet élek – egy olyasvalaki életét, aki súlyos depressziótól szenved.
Nagyon nehéz beszélni erről, de tudom, ezzel nem vagyok egyedül: emberek millió képtelenek erről az állapotról vallani. És pontosan ez a baj a depresszióval. Amitől a legjobban félünk, az nem az a sötét verem, amiben benne vagyunk, és nem is azok a pokoli időszakok, amiken keresztülmegyünk, leginkább attól félünk, hogy a barátaink nem értik majd meg ezt az egészet, elveszítjük őket; hogy a családunk nem fogja fel, mi a baj; hogy a kollégáink másképp tekintenek majd ránk, és talán még a munkánkat is elveszítjük. De ez nem a valóság, ez nem az a kép, ahogy a társadalom lát minket.
Évente több százezer ember hal meg depresszió következtében, ez a szám nagyobb, mint a közlekedési balesetek áldozatainak száma. El kell kezdenünk beszélni a depresszióról!
Én egy sötét sarokba szorítottam magam, ahonnan egyetlen kiút létezett csupán, de tíz éven keresztül nem bírtam lépni. Egyszerűen egyedül voltam a saját gondolataimmal – pedig annyi csodálatos barátom, kollégám és csapattársam van, mellettem áll a családom, és mindössze annyit kellett volna tennem, hogy őszintén megnyílok. De nem tettem!
Az elmúlt 10 év erről a sötétségről, szomorúságról szólt, és elhittem, hogy ez így normális. Megszoktam, elfogadtam. De hiba volt.
Amit ezzel a videóval el szeretnék érni, hogy arra bátorítsak másokat, hogy ne zárkózzanak be, beszéljenek róla! A depresszió stigmája, amiben hiszünk, csak bennünk létezik; rettegünk, hogy elítélnek, kibeszélnek minket, hogy elveszítjük a munkánkat, a barátainkat – de ez nem fog bekövetkezni. Az emberek ennél sokkal elfogadóbbak.
A depresszió nem olyan, mint egy csonttörés, amit egyszerűen begipszelnek a kórházban, de nem is olyan, mint a bárányhimlő, ami jön és megy, soha többé nem látod. Sokkal nehezebb ennél! Az emberek, ha eltöröd a karod, kinyitják neked az ajtót, cipelik a táskád, de ha a mentális problémáidról beszélsz, azt hiszed, elszaladnak majd.
Ma a depresszió egy sokat kutatott terület, mégsem esik elég szó róla. Az emberek csak némán beállnak a sötét sarokba, és nem történik semmi.
Az első lépés a megoldáshoz nem más, mint felismerni azt, hogy problémánk van.
Gyűlöltem az elmúlt tíz évet, utáltam ezt a sötét, szörnyű helyet, ahol egyedül voltam – ugyanakkor hálás vagyok azért, hogy ezen keresztülmentem, hogy átvezettek ezen a sötétségen, mert ez segített ahhoz, hogy lássam a fényt, hogy olyan erős legyek, amiről korábban álmodni sem mertem.
De a stigmától csak akkor szabadulunk meg, ha a néma szenvedés helyett elkezdünk beszélni róla. Csak így tudunk magunkon és másokon segíteni. Csak így tanulhatjuk meg szeretni önmagunkat, csak így hagyhatjuk el ezt a sötét helyet, amiben benne vagyunk!
Kérlek, légy őszinte a családoddal, a barátaiddal!
Olvass a depresszióról az NLCafén!
- Újabb bizonyíték, hogy a depresszió egész testünkre hat
- Megdöbbentő videó a depresszióról
- Depresszióval küzdő anyukák vállalták betegségüket megható fotókon
