Bár 34 éves vagyok, mégis mind a mai napig remegek, ha nőgyógyászhoz kell mennem. Nem sikerült túl jól az első látogatás – sem a második, sem a harmadik, sem a negyedik. A remegés újra elborított, az egész testemet rázta: elolvastam ugyanis azt a cikket, ami nevesíti a “százötvenezres” nőgyógyászt, akit a rákos nők henteseként aposztrofál a szerző.
Ez az ember az én nőgyógyászom volt hosszú éveken keresztül, és ma csak azért nem járok hozzá, mert Veszprémbe tette át székhelyét. Ha ez nem történik meg, valószínűleg még mindig ahhoz az emberhez járnék éves kontrollra, akire három év bírósági eljárás után a másodfokon eljáró Veszprémi Törvényszék pénzbüntetést és felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki. A vád szerint a férfi az életmentő műtétekért és a vizsgálatokért pénzt kért, államilag finanszírozott kórházi rendelésein – haszonszerzés céljából – betegeit tudatosan félrediagnosztizálta. Páciensei közül isten tudja hányan nem élnek már, mindenesetre a vádban szereplő tíz betege közül ma már csak egy nő van életben. A felfüggesztő ítélet indokát háromszor kellett elolvasnom, azt hittem, elírták: egyedülálló szaktudására szükség van a kórházban.
Ennél a pontnál bűzös ízű gyűlöletet éreztem a számban a doktor és egy rendszer ellen, ami minden áldott nap cserbenhagy.
Köszönöm szépen, én túléltem ezt az embert halálos betegség nélkül, és csak a magánrendelésen fizettem az éves szűrésért, de járhattam volna úgy is, ahogy az orvos feljelentője, aki hangfelvétellel – és egy örökre károsított testtel – tudja bizonyítani a hentesmunkát, ami nemcsak a műtőasztalon nem volt elégséges, de etikailag is hullaszagú. Neki nem volt szerencséje, ő egy rossz pillanatban tüntette ki az orvost feltétel nélküli bizalmával.
Nem tudom leírni, mennyire megráz, hogy ez a nő én is lehettem volna, hogy én is egy vagyok a sok közül, akik nem voltak elég határozottak, erősek, rosszhiszeműek, gyanakvóak, öntudatosak ahhoz, hogy megérezzék, rossz kezekre bízták testüket, és a kemény munkával megszerzett pénzüket.
Pörgetem vissza a filmet, emlékezni akarok azokra a pillanatokra, amelyek leleplezhették volna ezt az embert, amikor tudnom kellett volna, kivel ülök szemtől szemben, de csak a hideg terpesztős szék, a plafonon pislákoló kék fényű neon jut eszembe, és a belső monológ, amit összeszorított fogakkal mantráztam magamban: “Tíz perc az egész. Lélegezz! Nem baj, ha hideg, ha durva. Nála ezerszer rosszabb nőgyógyászok is matattak már benned, évente egyszer kibírod!”
És én ezek után visszamentem hozzá, ahogy visszamentek hozzá sokan mások is, akik bedőltek az ismerős ismerősétől származó üres marketingmondatainak: Ő az ország egyik legjobb onkológus-nőgyógyásza! A legjobb! Én is elhittem, ő biztosan más. Ő majd biztosan nem fogja undorral elemezgetni lángoló méhedet, intim csatornád váladékát, és nem szid le, mert nőiséged simára borotváltad. Ő majd biztosan nem hozza fel, hogy a hüvelyed állapota alapján jó éjszakád lehetett, és gyóntatópapot sem fog játszani, ha esemény utáni tablettát kérsz tőle. Ő majd biztosan nem kéri számon, hogy miért nem szülsz, és nem fogja hosszasan masszírozni a melled rutinvizsgálat címén.
Tévedtem. Bár a rossz élményeket én másoktól gyűjtöttem be – ő “csak” annyit tett, hogy örökre kilúgozta belőlem a feltétlen bizalmat.
Felfogtam az üzenetet: nem véd meg a rendszer olyan orvosokkal szemben, akiknek egyedülálló szaktudására szükségük van a kórházaknak.