A gyerekek számára a testbelső megfoghatatlan világ: egy nagy zsák, amelybe mindenfélét beledobálunk, és amelyből többféle kijárat van – utal a fantáziák eredetére Hódi Ágnes pszichoanalitikus gyermekterapeuta. Ehhez a “zsákhoz” kötődnek a szülésre vonatkozó fantáziák is. A kisgyerekek alapvetően meg vannak győződve arról – minden tudományos felvilágosítás ellenére –, hogy az anya megeszik valamit, lenyeli, és aztán “kikakilja” a kisbabát. Az ő világukban a széklet és a születés között számtalan összefüggés van: ami belülről távozik, az valamiféle “testrész”, amit lelki munka elengedni. De legalábbis furcsa, bizonytalan, már-már félelmetes érzés. Egyrészt, mert a gyerek nem látja, hogy odabent mi történik, amitől ez a “testrész” távozik, másrészt, mert nem tudja, hogy utána mi lesz vele – valamivel, ami az övé.
A gyerek számára az is fontos, hogy a szülő és a környezet a széklethez, mint egy “testrészéhez”, hogyan viszonyul. A csecsemőnek elemi tapasztalása, hogy a teste – beleértve a testi funkcióit is –, csodálatos és tökéletes valami, és erről a szülőtől megerősítést vár – magyarázza a szakember. Nagyon sokat számít fejlődő önképe kialakulásában, hogy ezt megkapja-e, hogy miként tekint a testére a szülő – aggodalommal, büszkeséggel, vagy akár mint humorforrásra.
A gyógyulás is múlhat a tabun
“A szobatisztaságra szoktatás ingoványos terep” – mondja Hódi Ágnes. Vannak, akik amint ülni tud a gyerek, előveszik a bilit, mások szerint semmilyen formában nem szabad őt kényszeríteni semmire, így a “biliztetés” is megengedhetetlen, akár a gyerek öt-hat éves korában is. Élettanilag a bilire szokás ideje akkor jön el, amikor a gyerek felismeri az összefüggést az “érzet” és a “termék” között. Ha ezt már látja, tudja, érti, akkor jön az a pszichés feladat, hogy elengedje azt a valamit, amely az ő testének része. Ez nem csak a széklet esetében probléma, vonatkozik a hányásra, a vérre vagy az orrváladékra is, hiszen ezeket is saját maga folytatásának érzékeli, sőt sok gyerek a köröm- és a hajvágást is testi integritása megsértésének éli meg. “Ha székletvisszatartó gyereket hoztak hozzám, nem egyszer előfordult, hogy itt »mert« kakilni. Kimentünk a vécére, ő húzta le, és megbeszéltük, hogy azután mi történik vele. Nemegyszer hallom, hogy a gyerekek játék közben megszemélyesítik a kakit. Ha ezt letiltjuk, azzal hozzájárulunk a tabuképződéshez.”
Azoknak a kisgyerekeknek, akiknek valamilyen hosszan tartó betegség – például kolitisz, Crohn- vagy egyéb funkcionális bélbetegség – miatt folyamatosan figyelniük kell a székletüket, még a gyógyulásuk is múlhat azon, milyen viszonyt alakítanak ki a testi működéseikkel – erre figyeltek föl a Panoráma Medical Center pszichoszomatikus szakrendelő munkatársai, ahol Hódi Ágnes is dolgozik. “Egy ilyen betegség nemcsak a testükhöz, de a szüleikhez való viszonyt is átalakítja a gyerekekben, hiszen az ő esetükben nem zárul le a székletről való kommunikáció négy-öt éves korban.”
Amire tiltott vágyni, attól undorodni kell?
Vannak olyan jelenségek, amelyek arra utalhatnának, hogy a bélműködést érintő tabu oldódni kezdett – ilyen például az, hogy az anális szex a pornóból már-már bekerült az elfogadott szexuális viselkedés kategóriájába. De Hódi Ágnes szerint, ahogy a fájdalom és a kéj, a félelem és a borzongás, úgy az undor és a vágy viszonya is bonyolult, billenékeny. “A klasszikus pszichológiai megközelítés szerint az undor mélyén a nem kielégíthető, vagyis elfojtott vágy munkál – eszerint amire tiltott vágyni, attól undorodni kell. Erre jó példa az, amikor valaki hevesen »buzizik« – kétséges, hogy az illető mennyire lát tisztán a saját szexuális igényei tekintetében. Ez egyébként azt is magyarázza, hogy az anális próbálkozások nagyobb teret kapnak a szexualitásban. A biszexualitás ma – egyes szubkultúrákban, életkorokban – egyenesen trendi: szinte követelménnyé válik, hogy mindent ki kell próbálni serdülő- és fiatal felnőttkorban. Valójában a heteroszexuális emberek elég nagy hányada nyitott a homoszexuális kapcsolatok felé is – ami összefügghet az anális szex terjedésével, hiszen ezáltal a nem megélt és nem kifejezett homoszexuális vágy rejtetten integrálódni tud egy heteroszexuális kapcsolatba.”
De hogy beszéljünk még valami “kínosról”, a tabunak erős fenntartója az emésztési folyamathoz kötődő testi működések taszító szaga. A szaglás az elsődleges kommunikációs formák közé tartozik: ami jó szagú, az rokonszenves, ami nem, az ellenszenves. Ilyenformán kommunikációs eszköz a parfüm is – akár úgy, hogy láthatatlan falat képez körülöttünk, amelyen nem jut át a saját testillatunk, világít rá Hódi Ágnes. “Ilyen falat emel esetleg az a gyerek is, aki bekakil az oviban, és nem szól, de panaszkodik otthon, hogy nem játszik vele senki. Emögött valami borzasztó mély szégyen és szorongás lehet, hiszen a helyzetet ő maga idézi elő: tudja, hogy a kaki büdös, tudja, hogy bekakilt, de nem tudja, hogy ő maga büdös a kakitól, és emiatt nem közelednek hozzá. Ez valami nagyon erős elhárító reakció arra az érzésre, hogy ő valami miatt rossz.”
Ma olyan erős a hiperápoltság kultusza, hogy nem lehet a testünknek egyetlen olyan négyzetcentimétere, amely nem steril és illatos – ez még tovább mélyíti a tabut. Számos jele van annak, hogy a saját “natúr” testünkkel nem vagyunk komfortos viszonyban. Hódi Ágnes szerint nem ritka az sem, hogy egy fiatal nő számára komoly problémát okoz, hogy elmenjen vécére, ha az élettársa otthon tartózkodik.
Minden szar, ami rossz
A tabu erősségét mutatja a köznyelv is, amelyben mindent “szarnak” hívunk, ami rossz. Hódi Ágnes: “Hogy ebből hogyan alakul ki az egész belső működésünkkel kapcsolatos problémák elutasítása, az, hogy felnőttkorban nem megyünk el proktológiai vizsgálatra, csak amikor már nagy a baj, annak az a magyarázata, hogy addigra mindez ott van bennünk. Minden, ami salakanyag, kidobnivaló, amitől megtisztulni szeretnénk, sőt a világ összes rossza a belekben és a »szarban« sűrűsödik. És mivel bonyolult tudattalan folyamatok révén ezzel könnyű azonosulni: mi magunk vagyunk az a »rossz«. Ezt nagyon régen egy »bekakiló« kis páciensem úgy mutatta meg, hogy játék közben elmagyarázta: vannak az autók, és van a roncstelep, és amikor az autóra már nincs szükség, indul a roncstelepre, és kidobjuk. Egyértelmű volt, hogy ő erősen azonosította magát a kidobni való ronccsal, mintha őt is ki kellene dobni, mert büdös, és el kellene választani a többiektől, mert nem közéjük való.” Ennek a fajta azonosulásnak a gondolata vetődik fel a szakember szerint akkor is, ha valaki nem egészségügyi, hanem pszichés okok miatt jár béltisztításra: így szeretne külső-belső makulátlan tisztaságot elérni. “Minél nagyobb a belső káosz, annál nagyobb a megtisztulás iránti késztetés” – mondja Hódi Ágnes, aki szerint az már egyáltalán nem biztos, hogy a radikális tisztítókúrák fogják ezt maradéktalanul megoldani.
A másik végponton azok vannak, akik nem mennek semmi olyan szűrővizsgálatra, amihez az kell, hogy az orvos akár eszközzel, akár kézzel megérintse őket »ott, lent«. Pedig negyvenéves kor felett komoly a kockázata a vastag- és végbéldaganat kialakulásának, ami – ellentétben az aranyérrel – nem mutat tüneteket, csak előrehaladott stádiumban. De sokan élnek együtt más, folyamatosan súlyosbodó bélbetegségekkel is – például az irritábilisbél-szindrómával vagy Crohn-betegséggel, és csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor már esetleg visszafordíthatatlan károsodások történtek az emésztőrendszerben. Mindezt a szégyen és a tabu miatt.