Féltem. A szürke autó nyelte a szürke kilométereket, a szürke égből egyhangúan szitált a szürke eső. Lassú volt minden, és szürke. Csendes. Az ablaktörlő surrogása most kifejezetten jólesett, volt benne valami nyugodt, valami kiszámítható és biztonságos. A félelmem is ilyen csendes volt, szürke és nyirkos. Nem kalapált a szívem, és nem remegett a kezem.
Tartok valahova, ahol lelepleződök. Igen. Én ide most nemcsak azért jövök, hogy interjút készítsek, hanem azért is, hogy megmutassam magam valakinek, aki látni és érteni fogja, mi van velem, és nem beszélhetek mellé, mert nem abból a könnyednek tűnő mozdulatból tudja, hogy minden szavam hazugság, ahogy megigazítom a hajam, hanem abból a súlyfeleslegből, amit magamon hordok.
“Az elhízás vagy a túlsúly egy sokatmondó tünet – mondja dr. Lukács Liza –, ezért is szeretek ezzel foglalkozni. Mert látszik, kézzelfogható.”
Hát igen, gondolom magamban, miközben mosolyogva cukorral kérem a kávét, és azt is gondolom, hogy itt ülök a pszichológussal szemben, akinek az evészavarok a szakterülete, és szorongok, hogy mit gondolhat rólam, hiszen kövér vagyok.
Pontosan emlékszem arra, mikor döbbentem rá, hogy problémám van az evéssel.
A zajos hiper ételudvarában ültem, fáradt voltam, és éhes. Csirkeaprólék-levest kértem, és fél adagot a tepsis krumpliból. Leültem enni. A leves forró volt, sűrű, jó sok zöldséggel. De nem az evésre figyeltem, hanem arra, mi mindent kell még elintéznem. Mellettem volt a telefon, ráböktem a jegyzetekre, kihúztam a listáról, ami kész volt, a bevásárlólistát módosítottam, és megnéztem az e-maileket. Egyik se fontos.
Ekkor éreztem meg a feszítő érzést a hasamban. Ismerős érzés, nem jó, nem szeretem. Az érzés, amikor tele vagyok. Belebámultam az üres tálba, és elkapott egyfajta idegesség, amelybe kétségbeesés és tanácstalanság is vegyült. Most mi legyen a másodikkal?
Ott ültem a tál étel felett, és könnyek szöktek a szemembe. Eszembe jutott, hányszor ettem meg fél almát és pár szem mazsolát a kislányom tányérjáról. Mert otthagyta, én meg sajnáltam kidobni. Hányszor nem jutott eszembe, hogy az ételt le lehet fagyasztani. Inkább megettem. Nem is kívántam, mást ettem volna, de ételt ki nem dobunk.
Eszembe jutott, mit éreztem akkor, mikor rádöbbentem, hogy nem akkor híztam meg, mikor leszoktam a dohányzásról, hanem bő évvel utána. Hónapokig félresöpörtem az igazságot, nem vettem róla tudomást, és továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy én a cigi miatt szedtem fel a kilókat. Így nem kellett szembenéznem magammal.
Felálltam az asztaltól, odamentem a pulthoz, és kissé hangosabban, mint szerettem volna, azt mondtam: “Jóllaktam a levestől. Nagyon finom volt, köszönöm. Szeretném elcsomagoltatni a második fogást.” Úgy mentem ki a parkolóba, mintha most nyertem volna félmaratont. Hazáig vigyorogtam.
Még aznap este újra levettem a könyvespolcról Az éhes lélek gyógyítását, magam mellé vettem egy spirálfüzetet is, és jegyzetelni kezdtem. Amikor becsuktam a könyvet, pár dolgot biztosan tudtam: nincs velem semmi baj. A súlyommal sem. Hogy le fogok fogyni. Hogy inger-, kapcsolat- és szeretetéhségem van. És hogy interjúzni fogok dr. Lukács Lizával.
|
Dr. Lukács Liza 1999-ben szerzett pszichológus diplomát az ELTÉ-n. Szakterülete az evészavarok, de a nem organikus elhízási problémák is az érdeklődési körébe tartoznak. Ezekkel a problémákkal több mint két évtizede foglalkozik egyéni és csoportos konzultációk, tréningek formájában, valamint elméleti szinten. 2007-ben doktori fokozatot szerzett pszichológiából, doktori értekezésének témája az evészavarok és az izomdiszmorfia volt. Nevéhez fűződik a pszichológiai éhség típusainak leírása, és az, hogy Magyarországon az úgynevezett érzelmi éhségről kezdtünk beszélni. Az éhes lélek gyógyítása c. könyve 2010-ben jelent meg először. |
Jobban szeretem azt a kifejezést, hogy túlsúlyos, mint azt, hogy kövér, mert ez a szó, túlsúly, magában foglalja, hogy valamiből több” – mondja Lukács Liza, miután tisztáztuk, hány kiló felesleg jelent túlsúlyt.
Öt. Az öt kiló túlsúlyt esztétikai túlsúlynak nevezik, efelett túlsúlyról beszélünk.
“Valamiből több, ami nem odavaló, de pszichológiai szempontból üzenetértéke van. Biológiailag is fontos, mert van, akinél már öt kiló túlsúly miatt megváltozik a szervezet működése. Nem szabad elfelejteni, hogy ez visszafelé, fogyás esetén is igaz. Sokan csak úgy tudnak gondolkodni a fogyásról, hogy harminc kiló túlsúlyt kell leadni. Lehetőleg egyszerre. Holott öt kilónként a szervezet már reagál. Más véreredmények, könnyebb a lélegzés, megváltozik a mozgás. Ez nagyon fontos. Hogy tudjuk értékelni az öt kilót is.”
“Tapasztalatom alapján mondom, hogy annak van túlsúlya, aki zömmel többet eszik, mint amennyire biológiailag szüksége van. És fontos az, hogy zömmel, mert ha az étkezések 10-20 százalékában többet eszem egy szelet sütivel, az belefér, attól még nem alakul ki túlsúly.
Ha az ember be tudja azt tartani, hogy akkor eszik, amikor valóban biológiailag éhes, és annyit, amennyire szüksége van, és nem eszik akkor, amikor szomorú, amikor dühös, valamint ki tudja ezeket az érzéseit fejezni, nem azért eszik meg valamit, mert jól néz ki, hanem megkérdezi magától, hogy valóban kívánja-e, nem fog elhízni.
Ha ezek a dolgok a helyükön vannak, akkor is előfordulhat, hogy az ember megkíván néha valamit, jóízűen megeszi, és emiatt nem kezd el fogyókúrázni holnaptól, és nem érez lelkiismeretfurdalást az elfogyasztott étel miatt. Az evésnek evolúciós háttere van, például alapvetően vonzódunk az édes ételekhez. Ezt sem szabad elfelejteni.”
“A hibás pontokat az étkezésben, a túlevéseket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Nekem a »szeretek enni« indokkal is ez a bajom: rendben, az evés jó dolog, de ettől még nem kell kétszer annyit enni. Lehet szeretni enni, de amikor ez egy engem romboló dologgá válik, mert szuszogok, mert nehéz a testem, mert nem szeretek a tükörbe nézni, mert lelassult a mozgásom, akkor valami nem jó azzal a funkcióval, amit az evés az életünkben betölt. Ilyenkor inkább az valószínű, hogy azért szeretek enni, mert az evés eltávolít valami mástól. Döntéshelyzetektől, stresszhelyzettől, más élményektől. Ezeket érdemes sorra venni, hogy megértsük a testünk, a túlsúlyunk üzenetét. Ha megfejtjük ezeket az üzeneteket, nemcsak az evési szokásaink, de az életünk is megváltozik, és a fogyás mintegy mellékhatásként bekövetkezik.
Nézd meg, hogy mi miatt, mi helyett eszel, és ha megadod magadnak azt, amit evéssel pótolsz, akkor sokkal jobban fogod érezni magad.
A kutatások viszont azt igazolják, hogy egyfajta életmódváltással csak tíz százalékot tudunk fogyni. Ez jóval kevesebb, mint amennyit általában a súlytöbblettel rendelkezők célul tűznek ki. Az, hogy valaki lefogyott öt-nyolc kilót, nem hírértékű, pedig ekkora mértékű fogyást elérni és megtartani keveseknek sikerül.
A hagyományos diétákkal fogyókúrázók 80-90 százaléka öt éven belül visszahízik. Ez nem kap akkora publicitást, mert a diétás módszerekkel üzletelőknek nem érdeke nagy dobra verni, az érintettek pedig szégyellik, hogy visszahíztak.
Sokszor a környezet is csak csendben konstatálja a súlygyarapodás tényét, mert nem akarják a kudarcra emlékeztetni a diétázót. Mindenki csak abban gondolkodik, hogy mennyit fogok fogyni, abban nem, hogy meddig fogom megtartani.”
Furcsa, de amíg nem olvastam Az éhes lélek gyógyítását, eszembe sem jutott, hogy az evési szokásaimra pszichológiai okokat keressek. Most már teljesen logikusnak tűnik számomra, de az emberek többsége még mindig fél szakemberhez fordulni a problémái miatt, és elég érthetetlen, hogy miért kéne terápiába járni vagy pszichológiai okokat keresni azért, mert felszaladt rám nyolc és fél kiló fél év alatt – morfondírozok. Lukács Liza felnevet.
“Ajaj, pedig nagyon sokan keresik manapság könyvekben az instant boldogságot! Az önismereti könyveket jól kell használni. Az én könyvem kérdéseket tesz fel, van egy nagyon fontos interaktív része. Ezeket a kérdéseket meg kell válaszolni, onnantól válik a sajátommá a történetem, attól kezdve veszek tevékenyen részt benne. És igen, aki teheti, menjen pszichológushoz, forduljon szakemberhez. Az evészavaros klienseim történetei évtizedesek. És el sem hiszik, hogy 2-3 hónap is mekkorát lendíthet valakin! Pszichológushoz járni ma már nem feltétlenül jelenti azt, hogy évekig terápiába járok, nem feltétlenül kell mindenkit veséig kielemezni. A közös munka során nem nyíltan, hanem közvetve avatkozom be az evésbe, mégis hat. A kliensek kevesebbet fognak enni. Nagyon sok ember története 10-15 évre nyúlik vissza úgy, hogy még soha senki nem kezelte őket. Ha valaki egy éve próbálkozik megküzdeni az evészavarával, és nem sikerül, annak ideje pszichológushoz fordulni. De az emberek úgy működnek, hogy amikor huszadszor belebukott az életmódváltásba, akkor eldob kaszát-kapát, és azt mondja, hogy na, én már nem tudok mit kitalálni, elmegyek a pszichológushoz. Vannak konkrét beavatkozási pontok, amelyeken sokan átsiklanak. Pedig ezek nagyon hatékonyak, és pár hét múlva már eredményeket hoznak. Ettől a kliens megerősödik, önbizalmat kap, és ez az energia viheti, viszi magával az egész folyamatot.”
“Hogy mit rontanak el az emberek? Nincs helye és tere az evésnek.”
Lukács Liza szerint a rengeteg, sokszor egymásnak ellentmondó, neten keringő információból kialakult egy káosz. Az emberek azzal foglalkoznak, hogy mit, mikor, mennyit, mivel egyenek, de azzal senki nem törődik, hogy mindezt hogyan fogyasztja el. Azaz nincs evésélményünk. Ha rohanvást, itt-ott, állva bekapkodok valamit, akkor nem tudok figyelni a testem jelzéseire, és azt sem érzékelem világosan, hogy mikor kell abbahagynom az evést. Még ha küldi is a szervezet a jóllakottság jeleit, akkor sem azzal foglalkozunk, máshol jár az eszünk.
Rettenetesen igényesek lettünk arra, hogy megismerjük és fogyasszuk a különleges alapanyagokat, de olyan alapvető dolgok, hogy mindezt terített asztalnál, ülve kellene enni, megtisztelve magam, időt hagyva az étkezésre, alaposan megrágva az ételt – ez fel sem merül bennünk. Pedig a tudatos jelenlét az evés során elengedhetetlen. Ez pedig szorosan összefügg az önszeretettel, az öntisztelettel.
Következik abból, hogy fontos vagyok magamnak annyira, hogy leülök, és nyugodtan megeszem ezt az ételt, és közben nem a telefont nyomkodom, nem szörfözök a neten, nem a következő meetingen agyalok, vagy azon, hogy hazafelé mit kell vennem a boltban, hanem az evésre és magamra koncentrálok.
És szólni kell arról is, mennyire híján vagyunk az önismeretnek. Nem ismerjük fel a saját igényeinket. És hibázunk akkor is, mikor sokféle, sok összetevőből álló ételeket eszünk. Nem kell három fogást enni, nem kell mindig sütit enni az étkezés végén. Vissza kellene szoknunk a puritánabb étkezésre. Nem kell az éhséget ízorgiával kompenzálni. A túl sokféle étel túlevéshez vezet, hiszen ha többféle ételt eszünk, könnyebben beleeshetünk abba a csapdába, hogy túl sokat eszünk belőle.
Rendszeresen három falattal több egy-egy fogásból évente öt kiló túlsúlyért felelős
És a generációs hatások, a nevelési minták sokkal mélyebben hatnak, mint gondolnánk, nagyon nehezen vesznek ki. Az evéssel kapcsolatos hiedelmeinket, szokásainkat nem tudjuk csak úgy egyszerűen levetkőzni, azokat ugyanúgy visszük magunkkal, mint más családi mintát. Például azt, hogy ami a tányérra került, azt mind meg kell enni. Ennek oka lehetett egy korábbi generációban, hogy akkor kellett enni, amikor volt. Egy másik ilyen hiedelem, hogy az ételt kidobni bűn, mert a mi családunkban nincs pazarlás. Ezek a rossz beidegződések, régi kerékvágások a huszonéveseknél ugyanúgy megvannak.
Rengetegen használják magukat szemetesnek
Lukács Liza javasol egy egyszerű, de nagyon látványos dolgot: vegyünk egy zacskót, és fagyasszuk le mindazt, amit megennék azért, mert sajnáljuk kidobni, vagy csak azért ennénk meg, mert a tányéron van. Vegyük elő egy hónap múlva a zacskót, és nézzük meg, mérjük le, milyen mennyiségű ételt ettünk volna meg feleslegesen. Mennyi ételt ettünk volna meg úgy, hogy a jóllakottság érzését vagy a biológiai éhséget teljesen figyelmen kívül hagytuk volna. Erről azok a kisgyerekes anyukák, akik gépiesen eltüntetik a gyerek maradékát, rengeteget tudnának mesélni. Pedig ezzel példát is mutatunk a gyereknek. Túlevésből.
Mit rontanak még el az anyukák?
“Ugyanazt, amit már mondtam: nincs helye és kerete az evésnek. Nincs reggeli, ebéd, uzsonna, vacsora. Az is fontos, hogy teljen el bizonyos idő, amíg semmiféle íz nincs a gyerek szájában. Ez legyen legalább két óra. Nem kell egész nap rágcsálni, majszolni. Nem kellenek a nagyon felhígított gyümölcslevek sem, vizet igyon a gyerek.
Ne felejtsük el, hogy a kis totyogók életében is keletkezik feszültség, és ezek ugyanúgy frusztrálják őket, mint minket, felnőtteket. Ha mindig elérhető számukra az étel, akkor megtanulják a feszültségeiket evéssel levezetni.
Az evés eleve feszültségcsökkentő hatású. Az éhség érzete is feszültséget szül, és az evés feszültségcsökkenést okoz. Az éhség feszültség. A gyereknek meg kell tanulnia tűrni az ilyen feszültséget is.
Fontos, hogy a gyerek éhezzen meg a következő étkezésig. Ha elindul »a nem jól eszik a gyerek«, az pillanatok alatt továbbgyűrűzik és ördögi körré válik. Nem ette meg a reggelit, hisztis lesz. Akkor egyen meg 11-kor egy banánt. Logikus, hogy délben emiatt az ebédben csak turkálni fog, délután pedig nem tud elaludni, mert éhes. Ha nem alszik délután, még feszültebb lesz, hát akkor egyen meg egy joghurtot. És kér még egyet. Anyuka nagyon boldog. A gyerek teleeszi magát joghurttal, vacsorázni megint nem fog. Csak annyit eszik, amennyivel egy-másfél óráig jól elvan, az anya pedig ideges lesz. Az étkezés miliője egy feszült, terhelt rítussá válik. A gyerekben már önmagában az feszültséget fog teremteni, hogy jön az evés, nem beszélve arról, hogy anya és gyermeke között egy állandó konfliktusforrássá válik. A gyerekek jó táplálását onnan indítom, hogy helye, kerete van. Nem a plázában, nem a játszótéren, nem a babakocsiban, nem az autóban, hanem az asztalnál eszik.
A gyerek jó táplálásáért tudunk még tenni: együnk együtt. A gyerekek nagyon fogékonyak arra, ha valaki jóízűen eszik, és érzékeny radarjaikkal azt is fogják, hogy az a saláta vagy az az egészséges étel jólesik-e, szeretem-e, ízlik-e. Nem tudjuk őket becsapni. Magunkat sokkal inkább, így a gond inkább az, hogy akik magukra erőltetik az egészséges életmódot, azok sokszor maguk sem örömmel eszik az ételeket.”
Újra és újra visszakanyarodunk az önismerethez és az igényeink felismeréséhez: akik összhangba kerülnek a saját igényeikkel, azok szinte maguktól kezdenek egészségesebben étkezni. Mintha a szervezet elkezdene letisztulni, és jelezné, hogy mire van szüksége.
Ha kooperálunk a testünkkel, segíteni fog nekünk. Bízzunk benne, higgyünk benne!
És együnk jókat!
“Sokan oda szeretnének eljutni, hogy az evés számukra egy gépies cselekedet legyen. Mintha bekapnánk egy kapszulát. De ez nem lehet így, az evéssel kapcsolatban nem lehet neutrálissá válni! Az evés nem lehet érzelemmentes, hiszen az első kapcsolata az embernek a másik emberrel az evés élménye. Az első etetési élmény megnyugvással jár, bizalommal jár, a biztonság élményével jár együtt, és ezzel nincs semmi baj, ez teljesen normális. Az evéssel kapcsolatban minden embernek fontos élményei vannak kora gyermekkorunk óta. Alapvetően jó élmények, örömteli élmények.
“Enni nem bűn. Aki fogyni akar, felejtse el a bűn szót és a tiltólistákat!”
Nem kérdezek fogyásról, megkaptam a válaszaimat. Megértettem, hogy a fogyáshoz vezető első lépés az, hogy megértsem a túlsúlyom üzenetét. Hogy a felesleges kilóim hogyan kapcsolódnak az életmódomhoz, a személyiségemhez, a jelenlegi körülményeimhez. Ahhoz, hogy megszabaduljak a rám rakódott kilóktól, legelőször meg kell vizsgálnom, mi vezetett a lelki egyensúlyhiányomhoz. Hogy képes legyek megfogalmazni és kommunikálni a saját igényeimet. Hogy a szükségleteim, vágyaim kielégülést nyerjenek, hogy a vágyaimat meg merjem valósítani és át merjem élni. Hogy legyenek örömeim, élményeim. Most.
Megértettem, hogy én most is szerethető vagyok. Hogy nincs velem semmi baj, nem kell ilyenné vagy olyanná, jobbá vagy kedvesebbé válnom ahhoz, hogy ajándékba kapjam a fogyást. Nem kell betartanom semmiféle diétát, és nem leszek jobb nő húsz kilóval könnyebben, mert a jónőségem is belőlem fakad, nem a testem sziluettjéből. És a jónőséghez nem annyira fontos a külső megjelenés, mint gondoltam. Az sokkal fontosabb, hogy tiszteljem és szeressem magam.
Megtanultam, hogy nem kell erősebben küzdenem vagy jobban akarnom. Nem kell más emberré válnom. Mindössze máshogy kell tekintem a problémára, mint eddig.
Szóval, van egy új tavaszi ruhatáram. Most. Nem majd akkor ajándékozom meg magam új ruhákkal, ha lefogytam. Az új ruháimhoz vettem egy vízkék, magas sarkú cipőt meg egy kék szemspirált. A nadrágjaim negyvenkettesek, az egyik szoknyám negyvennégyes.
És?