Életmód

Az evés nem bűn, mi vagyunk segghülyék

Amikor elhatároztam, hogy írok az evésről, olyan egyszerűnek és evidensnek tűnt! Pár nappal később rájöttem, vékonyabb jégre nem is tévedhettem volna.

Pedig az evésről írni jó dolog, én már csak tudom, 2009-ben az első mondat, ami megjelent tőlem, úgy szólt: Baján halat csak férfi főzhet! És hihetetlenül jó érzés volt megdöbbentőnek lenni, és leírni, hogy tessék disznózsírral csinálni a meggyes pitét, és hagyják a margarint a francba, azt ne kenjék kenyérre se, arra ott a vaj. Az akkor úttörőnek számító mondatok mára túlhaladottá váltak.

Disznózsír meg ghí, anyukám, ezzel akarsz virítani? A superfood világában? A kókusztejes chiapuding évtizedében?

Az elmúlt tíz évben nemcsak új technológiák és alapanyagok hódították meg az országot, nemcsak kiváló szakemberek tettek sokat azért, hogy a kulináris élvezetek elérhetővé váljanak sok-sok ember számára. Az elmúlt tíz-tizenöt évben nemcsak kiváló éttermek sora nyílt a fővárosban és vidéken egyaránt, nemcsak a helyi alapanyagokról és a szezonális étlapról szólt az élet, hanem a különféle ételallergiákról, ételérzékenységről, a betegségekről is.

Egészen ijesztő látni, mennyi ember beteg attól, amivel etetnek bennünket.

Aggódtam én is a közeli barát kamaszfiáért, aki kórházba került, kísértem a barátnőmet a malomba lisztért, és láttam, milyen kínlódás az, hogy csak a speciálisat eheti  a gyerek, és minden készételt nézni kell. És nem elég, hogy hülye a gyerek, mert kamasz, még a kajáját is külön kell csinálni, és ettől pláne mindenki ki van borulva. Láttam, hogyan esik-folyik szét ismerősöm, hogyan jár egyre kétségbeesettebben orvosról-orvosra, míg ki nem derült – véletlenül – hogy inzulinrezisztenciája van, és akadt el a szavam, mikor

interjúalanyom, aki számtalan meddőségi vizsgálat, két nőgyógyászati műtét és egy sikertelen lombikprogram után a kérdésemre, hogy mi viselte meg leginkább az évek alatt, azt válaszolta, hogy a 160 grammos diétára való áttérés. És az az öt hónap, mikor pontosan betartott mindent, mégsem mozdult meg a súlya.

Az volt embert próbáló, nem az, amikor a gyerekért újra és újra kés alá kellett feküdni.

Mindennek tudatában és ismeretében mondom azt, hogy az ételintoleranciában, ételérzékenységben szenvedő és beteg embereken kívüli nagyon nagy százalék az evésből majomkodást, hisztériát és olyan csinnadrattát gyártott, amihez képest a második világháború közönséges kofalárma.

Meséli a férjem haverja, hogy az egyik kolléganője laktózmentes tejet keresett az irodában, de nem volt. Gábor mondta neki, hogy nincs, de ha laktózérzékeny, szól, hogy a holnapi reggelihez hozzanak mentes tejtermékeket. “Erre rám nézett, mint egy hülyére, és közölte velem, hogy ő semmire nem allergiás, az ő immunrendszere két bikáéval vetekszik, és most készül a félmaratonra, ő a biztonság kedvéért iszik laktózmentes tejet, nehogy laktózérzékeny legyen.

És folytathatnám. Hogy a forró csoki bűn. Sütit enni bűnözés. A karcagi bé, na az aztán! Ha azzal van a resztelt máj, úgy bedönti a vércukrot, hogy két doktorháuz kell az újraélesztésünkhöz. A liszttel habarás suttyóság, fehér lisztet amúgy is csak az eszik már, aki igénytelen.

Tavaly szeptemberben csak egy ideig bírtam szó nélkül nézni, ahogy kedves ismerősöm villával akkurátusan leszedegette a rántott csirkéjéről a bundát, majd alaposan megrágva elfogyasztotta a húst. Kérdésemre, hogy ezt miért csinálja, azt válaszolta, hogy harmadik hónapja kínlódik Budapest egyik legjobb személyi edzőjénél csilliókért, és nem akarja elbaszni az életmódváltást. Ja, nem erre gondoltam, válaszoltam neki, hanem arra, hogy az étlapon volt ugyanezzel a körettel roston csirke is, szóval megspórolhatta volna magának a melót, nekem meg a látványt.

Az evés létkérdés. Hogy életben maradjunk, ennünk kell. Az evés az első élményünk a születés után. Ölelő karok szerető biztonságában, csendes szeretetben, ringatva táplálnak minket. Ez az evés élménye. Eszünk, hogy éljünk. Hogy legyen energiánk. Jönni-menni, dolgozni, szeretkezni, nevetni, sírni, dühöngeni.

Az evés nem bűn, az alapanyagok nem bűnösek.

Mi vagyunk a segghülyék.

Persze ha elhisszük egy fehér köpenyes, rendkívül megnyerő modorú szemüveges pasinak, hogy ez a hétszáz forintos hajbalzsam azt tudja, hogy beépül a hajba, és ott újjáépíti a szerkezetét, a sztárfodrász ajánlására pedig elhisszük, hogy az nem árt a hajnak, ha egy kétszáz fokos vasalóval nap mint nap szarrá égetjük, akkor abba miért gondolnánk bele, hogy a vércukorszintünk nem pattog úgy le és fel, mint egy ketogén diétán levő trambulinos személyi edző, mert ha így lenne, öreganyám a kukorica kapálása közben három óránként kómába esett volna, pedig ő aztán mesélte, hogy voltak idők, mikor két szelet kenyérrel ment napszámba, és bizony olyan éhes volt, hogy már odafele, reggel megette, aztán napnyugtáig éhen dolgozott.

És persze ezzel együtt azt is elhisszük, hogy a szénhidrát az újkori Sátán.

Az nem baj, hogy az agyunk azzal működik, majd beindul a ketózis, és akkor nem lesz baj. Addig is együnk egy kis tökmindegymit, csak lehetőleg vegán legyen. Akkor megmentjük a Földet is egyben, ha nem eszünk állatokat. És egyébként is, olyan cukik.

“A mindenmentesből?” – Nem, nembazmeg, azért jöttem egy cukrászdába, mert cukros, édes dolgokat akarok enni. Nem mindenmenteset, hanem mindeneset.

Cukrosat, tojásosat, gluténeset. Széndhidrátemeltet, sok tejszínhabbal. És még véletlenül se legyen benne chiamag.

Kezdem magam kisebbségnek, lenézettnek érezni, mert én hagyományosan étkezem. Ha úgy tetszik, eszem sütit, és nem sopánkodok, hogy most még két órát kell edzenem. Eszem húst, és én aztán tudom, mi az a cézársaláta. Nem azért eszem brokkolit és kukoricamálét (eltartott kisujjal: polenta) mert divat, hanem azért, mert szeretem. Persze én nyolcévesen már ettem gerslit is, nem azóta ismerem, mióta a sarki kulináriaboltban az egészségtudatos polcon árulják. Eszem krumplit és kenyeret is, mert tisztában vagyok vele, hogy a krumplival, a búzával és a liszttel semmi baj nincsen.

A baj a tizensokféle egyéb anyagot tartalmazó gyorsfagyasztott hasábburgonyákkal van, amit a boltban felkapunk. Baj azzal van, hogy a liszt rossz minőségű, sikér alig van benne, cserébe tele van cseszve adalékkal, állományjavítóval, csomósodást gátló anyaggal, térfogatnövelővel és ki tudja, mivel. Hogy a lisztet miért nem vizsgálják olyan intenzitással a hatóságok, ahogy az alföldi tanyavilágban hétről hétre felbukkanó “horrorvágóhidakat” derítik fel, az rejtély.

A baj azzal van, hogy a hús, a tojás és a laktózmentes tej, amit megveszünk a boltban, tele van antibiotikummal, és sokkal több laboratóriumban vizsgálják-kutatják azt, hogy a Föld népessége vajon mikor válik a jelenlegi antibiotikumokkal szemben – emiatt is – rezisztenssé, és ez mit jelent egy világméretű járvány esetén, mint ahány azt kutatja, hogy mit kenj a hajadra, hogy épnek látsszon. A baj azzal van, hogy lehet ma kolbásznak nevezni mindenfélét, elég, ha benne van az Élelmiszerkönyvben.

A baj azzal van, hogy augusztusban és februárban is van hónapos retek, íze nincs, cserébe akkora, mint egy jonagold, és általában szét van pukkadva a belseje, és azt senki nem vizsgálja, hogy mitől.

Miért arról beszélünk, hogy csokit enni bűn, miért nem arról, hogy elég lenne annyit mondani, “köszönöm, nem” és akkor nem kéne folyamatosan legelni. Miért nem arról beszélünk, hogy annyi önismeretünk sincs, hogy azt nem tudjuk magunkról, mikor vagyunk aktívabbak, reggel, délután vagy este, nemhogy azt fel tudjuk mérni, hogy mikor vagyunk jóllakva, és hogy

valójában egy irodai alkalmazottnak semmi szüksége sem kétfogásos ebédre, sem napi három energiaitalra?

Miért nem arról beszélünk, hogy az anyukák már ott elrontják, mikor a karonülő gyereknek kiflicsücsköt meg bio kölesgolyókat dugnak a szájába, vagy azért, mert fogzik, vagy azért, hogy csöndbe legyen, aztán csodálkoznak, hogy ebédre “nem eszik semmit”.

Miért nem arról beszélünk, hogy a felnőttek nagy része nem tudja megkülönböztetni a szomjúság érzését az éhségtől?

Miért nem arról beszélünk, hogy nem az evéssel van baj, hanem velünk, mert nem tudjuk, mennyi az elég, mert minden nap édességet kell enni, mert az evéssel pótoljuk az élményt, a szeretetet, a törődést, az elismerést?

Miért nem arról beszélünk, hogy annyit eszünk, amennyi még egy embernek elég lenne?

Azért, mert mindig a könnyebb utat választjuk. Pedig az igazi cselendzs ott kezdődik, hogy “köszönöm, nem” és “köszönöm, elég”, nem ott, hogy “csak egy cézárt” és nem ott, hogy kókusztejes chiapudingot eszünk. Ahelyett, hogy valami olyat ennénk, amit szeretünk.

Huszonéves voltam, mikor három ismerősöm is Németbe ment férjhez. Kettő közülük vitte – és később vissza is hozta – a magyar virtust, és röhögve mesélte, hogy ezek a németek mekkora sóherek, ezek még enni se tudnak egy jóízűt, hát képzeljem el, hogy kinn nincs ám olyan, hogy meghívnak vacsorára, és akkor több fogás van meg terülj asztalkám, nem! Mindenkinek jár egy szelet hús. És ennyi. Úgyhogy ők a vendégség előtt már bezabálnak otthon, mert jól tudják, hogy ott aztán nem lehet jóllakni!

A harmadik ismerősöm arról mesélt, neki mekkora felszabadulást hozott ebből az itthoni állandó zabálásból való kiszakadás. Arról mesélt, hogy Németországban tűnt fel neki, mennyire indokolatlanul sokat eszünk itthon. Hogy az együttléteink másról se szólnak, csak arról, hogy eszünk – és persze iszunk. És igen, pár szál spárga hollandi mártással, az ott egy vacsora. Nincs hozzá személyenként fél kiló disznó kisütve. És olcsó a köles. Hozott is, próbáljam ki pudingnak, köretnek, ez meg articsóka. Azt hiszem, nekem ez volt az első éles fény, ami betört az addig vaksötét világomba.

Azóta

túl vagyunk már gasztroforradalmon, túl vagyunk a fine diningon, az indokolatlanul a tányérra halmozott habokon, túl vagyunk a macaron-hisztérián, a paleósokon, a vegán koszt betört a legrangosabb szakácsverseny témái közé, csak éppen enni nem tudunk még mindig.

Pedig a magyar konyhával és a rántásos zöldbabfőzelékkel az égvilágon semmi baj nincs. A baj mindig is az étkezési kultúrával volt, ami az elmúlt tíz évben sem változott, és ami a mai napig úgy zajlik, mint az Indul a bakterházban a kukoricagombóc-vacsora.

Apropó ki kért még két szelet kenyeret a rántott hús-szalmakrumpli mellé? Legfeljebb még egy edzés a héten. Na jó, akkor legalább még egy szeletet a sacherből, két hete tartod a low carbot, ennyi aztán belefér, nem?

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top