Wermescher Ildikó lábában számtalan 100 kilométer fölötti futás van. Többször teljesítette a 170 kilométeres Ultra Trail du Mont Blanc versenyt, és többször állt már a dobogó legfelső fokán, mint amit össze lehetne számolni.
Nemzetközileg elismert terepfutó vagy, de mindenki volt egyszer kezdő. Neked hogy került az életedbe a futás?
20 éve ismertem meg a férjemet, ő gyerekkorában úszott, 17 évesen pedig öttusázni kezdett. Azóta rendszeresen fut. Emlékszem, hogy a kapcsolatunk legelején egy este konditeremben voltunk együtt, és az edzés végén mondta a férjem, hogy ő még kimegy a 400-as pályára 10 kört futni. December volt, nagy hó és hideg. Felöltöztem és kimentem én is, gondoltam a felét, azaz 5 kört csak le tudok én is futni. 2 kör után meg kellett állnom, mert kifulladtam. Kicsit sétáltam, aztán párszor belesétálva még, lekocogtam a maradék 3 kört. A férjem nagyon megdicsért, azt mondta, futótehetség vagyok. Innentől kezdve ő mindig biztatott és folyamatosan ösztönzött, hogy fussak. Az eredmény meglett, sokat futunk a mai napig együtt. Persze én mindig sportos voltam, gyerekkoromban még Erdélyben jártam atlétikára, aztán kézilabdáztam a középiskolában, annak is része volt a futás. Egyetemistaként pedig sokat túráztam a Kárpátokban. A ’90-es évek elején, mikor gyesen voltam a nagyobbik lányommal, rengeteget bicikliztem. Úszni és aerobikozni is jártam, a mozgásra mindig kapható voltam.
Hogy lesz az atlétikapályán lefutott 2 kilométerből terepultra?
2001-ben, mikor terhes lettem a kisebbik lányommal, érzésre már nagyon jól ment a futás, de a versenyek nem érdekeltek. Aztán terhesség alatt csak korlátozva tudtam mozogni, a szoptatás ideje alatt pedig teljesen ki kellett hagynom a futást. 2003 elején a kislányunk már 1 éves volt, a fejembe vettem, hogy letúrázom a Kinizsi 100-at (100 km-es teljesítménytúra). A tapasztalt túrázó barátaim ajánlották, hogy próbáljam meg először a Mátrabércet (56 km-es teljesítménytúra), ha az sikerül, akkor van esélyem a Kinizsin is célba érni. A felkészülésre 5-6 hetem volt. Edzeni csak nagyon kora reggel vagy késő este tudtam fél órákat, hiszen akkoriban a két lányommal egyedül voltam, a férjem Németországban dolgozott. A Mátrabérc sikerült, de utána annyira izomlázam volt, hogy az egyéves Imolámmal napokig másztam a lakásban, mert nem bírtam lábra állni. Innentől kezdve viszont felkészültebb voltam, és a Kinizsi 100 másfél hónappal később nem okozott gondot. A többi már jött magától, új kihívásokat mindig találtam…
Számtalan eredmény, megnyert verseny van a hátad mögött. Van olyan, amit a legnagyobb büszkeségedként tartasz számon?
Nehezet kérdezel. Nem igazán tudnék egy versenyt sem kiemelni a sok közül. Sokkal mélyebb nyomot hagy bennem egy olyan verseny, ahol több problémával küzdök meg, és legyőzöm önmagam, mint amikor minden jól megy, és az eredmény is kijön. Legkülönlegesebb versenyélményemként a 8 napos Gore-Tex TransAlpin Runt említeném meg. Ez egy 320 km-es, összesen 15 000 méter szintemelkedést tartalmazó páros verseny az Alpokon keresztül. Itt nem elég a jó edzettség és a hegyi pályán való tehetség. A siker titka a párok közti harmónián is múlik, ami 8 napon át a futás mellett nem könnyű feladat. Verseny előtt Gitti Schiebellel nem igen ismertük egymást, de ennek ellenére 2012-ben megnyertük a női versenyt. A győzelem örömének megosztása feledhetetlen számomra a mai napig, Gittihez pedig mély barátság köt azóta is. De maradandó és kihagyhatatlan élmény terepultrásként mindkét UTMB-m is.
Mi a különlegessége az Ultra Trail du Mont Blanc-nak, ami a terepfutás királya?
Amikor 2010-ben először ott álltam a rajtnál, nem fogott meg igazán a rendezvény. Úgy éreztem magam, mint egy városi maratonon, borzalmasan nagy tömeg volt, föl se fogtam, hogy a 2500 futó, a hozzátartozók és a szurkolók Chamonix-ban mekkora tömeget fognak képezni. Elég későn mentem ki a rajthoz, ezért csak a leghátsó sorokba tudtam beállni. Lassú volt a tempó, előzni nem lehetett, a pálya eleje nem is tetszett, és csalódás volt, hogy földcsuszamlás miatt 20 km után leállították a versenyt. Éjszaka az esőben vonattal és busszal hoztak minket vissza Chamonix-ba, szervezetlennek tűnt minden. A következő három évben nem is volt kedvem visszamenni, inkább a TransAlpot választottam. Aztán 2014-ben újra a rajtban találtam magam, mert mégiscsak a világ legrangosabb terepfutó versenye, ott van a legerősebb mezőny, és az ember szereti megmérettetni magát.
Be kellett látnom, hogy a 2010-es megítélésem téves volt, és elismertem, hogy a szervezés profi. A Mont Blanc körül futni hatalmas élmény, a pálya nehéz és gyönyörű. Az esti rajt és az éjszakai futás pedig különleges, rengeteg szurkoló van éjjel-nappal a hegyen is, és ez az egész igazán libabőrös hangulatot ad. A záróünnepség, az eredményhirdetés pedig egyedülálló, a top 10 között lenni és a színpadról belátni Chamonix főterét a rengeteg ujjongó, tapsoló emberrel kimondhatatlan öröm, motivációt ad, hogy oda visszatérjek, rajthoz álljak. 2016-ban is teljesítettem az UTMB-t, idén pedig a 119 km-es TDS-en, a rendezvény egyik betétszámán lettem 3. helyezett.
Mivel foglalkozol civilben?
Matek-fizika szakos tanár vagyok, de Bajorországban külföldi diplomával tanárként elhelyezkedni elég nehéz. Jelenleg 25 órában egy magániskolában dolgozom integrációs pedagógusként. Ez azt jelenti, hogy egy-egy gyerekkel vagy kisebb csoportokkal foglalkozom, általában matematikából szoktam felzárkóztatni őket. Ezenkívül vannak magántanítványaim, és egy alapítványnál is dolgozom, menekülteknek tanítok matematikát.
Mennyit szoktál futni egy héten? Más sportágakat is próbálsz beilleszteni kiegészítő edzésként?
A hétköznapjaimban 1-1,5 óra futás fér bele. Hétvégente legtöbbször hosszúkat futok valahol az Alpokban. Ilyenkor tudok technikás terepen, szinten is edzeni, ezért ezek az edzések hosszabbak, legalább 3-4 órát tartanak. Kiegészítő edzésként biciklizni és úszni is szoktam. Szeretem a konditeremben a csoportos, zenés órákat, járok spinningre, és még a nyújtógépeket szoktam használni.
Mikor és hogyan fér bele a napodba mindez?
Reggel korán, munka előtt futok a férjemmel, vagy délután, amíg a kisebbik lányom úszik. Amikor edzésre viszem és hozom, az alatt a szűk 2 óra alatt igyekszem letudni a saját edzésem is. Örökös időhiányban szenvedek. Sokszor a háztartás rovására megy a sport. A lakásban a tisztaság fontos, de a főzésen tudok időt spórolni. Sok salátát, zöldséget, rizst, tésztát, puliszkát, krumplit eszünk, ezek pedig egyszerűen és gyorsan megvannak. Az autómban mindig van egy váltás futócucc, hogy ha van némi pluszidőm, egyből el tudjak indulni. Szabadnapokon, hétvégente a barátokkal is legtöbbször valami sportos programot szervezünk, a napi mozgás mindig előtérben van.
20 éve futsz. Ennyi időn át mi tudja fenntartani a futás iránti szeretetedet?
Főként az egészségem, az alakom megőrzése és a mozgásigényem kielégítése az, ami motivál. A sportos életformát megtartani sokkal fontosabb számomra, mint a versenyzés, ezért vigyázok is nagyon, hogy le ne sérüljek. Azért futok, mert szeretem csinálni, és a férjemmel is ez egy közös program, ezt is tudjuk együtt csinálni. Persze a versenyzés szórakoztat is, és hazudnék, ha azt állítanám, egyáltalán nem motivál. Amikor komolyabb versenyre készülök, képes vagyok heti többször is 50-60 percet autózni, hogy az Alpokban edzhessek. Ilyenkor nem számít az évszak vagy az időjárás, semmi nem tart vissza. Futok, ha fú, ha fagy.
Olvastam az egyik interjúdban, hogy egy amerikai versenyen szemben állt veled egy puma Amerikában.
Igen, valóban így volt, a Western Statesen történt. Régen a Hargita közelében többször találkoztam medvével, amikor túrázni vagy málnászni mentem. Fiatalként ez egy hatalmas kaland volt, nem féltünk egyáltalán a medvéktől. Viszont a pumákat nem ismerem, nincs tapasztalatom. Amikor ott állt velem szemben, nagyon megijedtem, elkezdtem óvatosan hátrálni, aztán amikor már nem láttam, megfordultam és futottam, ahogy bírtam vissza, a frissítőállomás felé. De közben két másik futóval találkoztam. Velük aztán végigfutottam, befejeztem a versenyt, de nagyon féltem végig. Érdekes azért, hogy ki mitől fél. Egyik futótársam sokat fut sivatagi versenyeken, és amikor megkérdeztem tőle, hogy nem fél-e a sivatagban, azt mondta, életében csak egy versenyen félt, a Déli-Kárpátokban, a medvéktől és juhászkutyáktól.
Milyen versenyek azok, ahova még szeretnél eljutni?
Az új helyek, új tájak vonzanak. Ezért is futom pár éve az Ultra Trail World Tour versenyeket. Ebből a sorozatból még érdekelne nagyon a Diagonale des Fous, egy 160 km-es verseny Réunion szigetén. Amerikában szintén lenne még 2-3 verseny, ahová vágyom, a Hardrock, a Run RabbitRun vagy a Leadville. Ezek is 100 mérföldes versenyek, a pálya átlagmagassága 3000 méter körül van. Bejutni persze nehéz, a nevezéshez nagyon jó eredmény vagy szerencse kell. Afrikában is szívesen versenyeznék, hiszen arra még egyáltalán nem jártam. Magyarországon továbbra is a Mátrabérc marad a kedvencem, azt minden évben szívesen futom, ha tehetem.