Sosem tudtam egzakt választ adni arra a kérdésre, hogy miért iszom. Mindig azt válaszoltam (őszintén), hogy ma már vannak gondjaim, de ezek az ivásBÓL adódnak, nem pedig miattuk kezdtem el inni. Ez tényleg így van. Akárhogy keresem a három évvel ezelőtti önmagamban azt a törést, traumát, hatást, ami miatt inni kezdtem, nem találom. És őszintén gondolom, hogy azért nem találom, mert nem is volt.
Jó életem volt. Tényleg.
Kíváncsi voltam, csak én vagyok-e így ezzel, ezért elkezdtem blogokat olvasni a témában, és azt kell mondjam, bár sok olyan alkoholista van, aki valamilyen problémára reagálva, „válaszolva”, vagy megoldást remélve kezdett el inni, ez csak egy része az egésznek.
Sok helyen láttam viszont az én sztorimat: az illető fiatalkorában elkezdett inni, először társasággal, majd elkapta az örvény, és már egyedül is. Egyszerű kémia. De ha ez így van,
miért én szoktam rá, és miért nem XYZ, aki semmivel nem ivott kevesebbet nálam egy buliban?
Akkor most tulajdonképpen az lenne a megoldás, hogy elkezdek szedni valamit az elvonási tünetek ellen, és boldogság, harangszó, örömkönnyek, lagzilajcsi, dáridó? Nyilván nem. Ha ez így működne, nem lenne az alkohol az egyik vezető halálozási ok a világon.
„Elképzelni nem tudom jelen pillanatban, hogy milyen lesz majd az, ha nem iszom.” (Fotó: Thinkstock)
Rádöbbentem arra, hogy bár az elején valóban csak a testi függőség, a kémia kötött az alkoholhoz, mára sokkal „bensőségesebb” a kapcsolatunk. És elkezdtem összeírni, mit is ad nekem az alkohol (érdemes megfigyelni, hogyan veszi is el ugyanezeket a dolgokat egyidejűleg).
Például nyugalmat. Viszont…
…amióta iszom, sok minden rosszabbra fordult az életemben. Inkább fogalmazzunk úgy: sok mindent rosszabbra fordítottam, sok mindent elcsesztem. Csak néhány példa:
Megszakadt sok értékes kapcsolatom, mert inkább otthon maradtam inni, mint hogy értékes időt töltsek másokkal. Érthető módon idővel megunták, hogy mindig kihúzom magam valamivel. Ez tényleg bánt, de esténként, amikor iszom, nem foglalkozom ezzel.
Anyagi gondokba keveredtem: nyilván sokat költök piára, de nem főleg emiatt. Ahogy már sokszor mondtam, szerintem abban mutatkozik meg, ha valaki alkoholista, hogy teljesen átalakul, az alkohol köré szerveződik az élete. Szerintem nem én vagyok az egyetlen alkoholista, akinek a jelleme is sokat változott negatív irányban, amióta iszik. Felelőtlenebb, lustább és, azt hiszem, önzőbb is lettem. Nem részletezem, de ennek kapcsán felhalmoztam némi tartozást. Ez nem kicsit bánt, de amikor iszom, nem gondolok erre.
Mocskos mód elhíztam. Számomra vállalhatatlanul. Egyébként most ijedtemben elkezdtem őrülten diétázni, de nyilván az esti borozás elég nagy pofán vágás a projektnek. Lényeg a lényeg:
nagyon bánt, utálok tükörbe nézni, de láss csodát, este, amikor iszom, nem gondolok erre.
Izolálódtam. Szinte teljesen. Munka, este pedig ivás. Ennyi. Nem járok el szinte sehova, igyekszem redukálni minden mást. Pedig mielőtt elkezdtem inni, egyáltalán nem voltam ilyen. És megint csak: ha iszom, nem gondolok erre. Szinte már mintha a borral együtt lenyelnék egy „leszarom tablettát”.
A lista nem teljes, folytathatnám a sort, hogy mi mindent rontottam el, vagy mi minden romlott el, amíg én a pohár fenekén át szemléltem a világot, de a lényeg az, hogy a lista minden egyes pontjában van valami közös: nem léteztek, mielőtt elkezdtem inni, azóta viszont innom kell, hogy ne gondolkodjak rajtuk, és nyugodt legyek.
„Szinte már mintha a borral együtt lenyelnék egy »leszarom tablettát«.” (Fotó: Thinkstock)
A valóság:
A valóság az, hogy a strucc feje száz méter mélyen a homokban van. Ördögi kör: mert az alkohol adta nekem ezeket a problémákat, és most mégis, az alkohol az egyetlen, ami kicsit jobbá teszi. Ha ezeket a problémákat egyenként szépen kivonom az egyenletből, akkor vajon az alkoholt is ki tudom?
Talán hiba az, hogy az alkoholizmus KIVÁLTÓ OKÁT, nem pedig a JELENBEN LÉVŐ OKOKAT, KÁROKAT szemléljük? Vajon aki, mondjuk, tizenöt éve iszik, ugyanazért iszik ma is, mint amikor elkezdte?
Ad még programot. Viszont…
Valamelyik nap elgondolkodtam, hogy vajon mi lesz velem, ha majd nem iszom? És azt kell mondjam, bár egyfelől nagyon szeretném, ha már itt tartanánk, részben azért ijesztő is a dolog. Elképzelni nem tudom jelen pillanatban, hogy milyen lesz majd az, ha nem iszom. Annyira az alkohol köré szerveződött az életem az elmúlt három évben, hogy szabályos rituálévá vált. És megijeszt kicsit, ha válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy mi a francot fogok csinálni utána? Rohadt nagy paradoxon ez: tönkretesz minket, mégsem tudjuk elképzelni nélküle.
A valóság:
Éltem az alkohol előtt is, nem? Valamit csináltam az előtt is, nem? Nyilván ugyanazt fogom csinálni. És ugyanazt kéne most is csinálnom. Csak tudnám, mi volt az… A valóság az, hogy az ivás pont, hogy megfosztott a régi programjaimtól, rituáléimtól, és magának követeli az egyetlen helyet.
Mielőtt alkoholista lettem, az alkohol egyébként sokkal többet adott. Új ismeretségeket (lássuk be, buliban jó dolog új emberekkel barátkozni), jó sztorikat (évek múltán is röhögünk rajtuk, és egyik sem egy tál cézársaláta és egy frissen facsart narancslé mellett kezdődött), önmagunkhoz viszonyított szárnyalást (elsőre mindenki bátrabb, jópofább, viccesebb, karakteresebb, ha iszik, nem?), szórakozást vagy akár csak egy kellemes gasztroélményt.
Aztán azt mondta, hogy „te, kedvesem, velem jössz, és kettesben folytatjuk”, és elvett minden felsorolt „előnyt”:
Nem kötök új ismeretségeket, hiszen alig járok el itthonról a kötelező körökön kívül.
Nincsenek jó sztorik, mert otthon ülve, bezárkózva, lehúzott redőny mellett sok minden nem történik. Pláne nem jó.
Már nem mondanám szórakoztatónak.
Már nincsen gasztroélmény: persze egy jó bor finom, de már nem tudok rá így nézni. Nekem az már a napi adag.
És főleg nem szárnyalunk tőle, sőt, ahogy egyre többet iszunk, mi, alkoholisták kezdünk rohadt cinkessé válni.
Az az érdekes, hogy gondolatban ennél azért hosszabb „mit ad” listát képzeltem el…
A valóság az, hogy az alkohol nem ad semmit azoknak, akik nem tudják kontrollálni. Kizárólag maradékokat, sok önáltatást, sok kifogást és egy vagon homokot, hogy beledughassuk a fejünket.
Az jutott eszembe, hogy olyan ez, mint egy rossz párkapcsolat: az elején általában minden szép és jó, kapunk valamit (legalábbis azt hisszük), ezért belekezdünk a kapcsolatba. Aztán idővel ha megromlik, valamiért sokszor mégis benne maradunk.
Talán az alkohollal kapcsolatban sem kizárólag az okokat kéne ennyire erőltetni, hanem azt, hogy miért tart benne minket ebben a „rossz kapcsolatban”. Hogy aztán szakítani tudjunk végre.
Forrás: Józan akarok lenni
Karafiáth Orsolya: Szirén
Vajon milyen eséllyel lesz ép önértékelésű felnőtt egy kislányból, aki alkoholista családban nő fel? És kihez fordulhat segítségért az, akinek az ital maradt az egyetlen barátja? Karafiáth Orsolya Szirén című, negyedik regényében egy terhelt környezetből érkező kislány, Anna életét követhetjük végig egészen felnőttkoráig. Három generáció nőtagjainak életén keresztül tárja fel a szerző, miképpen örököljük meg anyáink terheit, szorongásait, függőségeit. Mert könnyen ítélkezünk a nő fölött, aki a sárga földig leissza magát. De valóban az a gyenge, aki elbukik? Mennyi szerepe van a függés kialakulásában a családi mintáknak? És mit tehet a környezetünk azért, hogy megtanuljunk ellenállni az alkohol szirénhangjainak? A nyolcszázezer alkoholista országában többet ér ez a regény, mint egy kijózanító pofon. Sokkolóan őszinte és hasznos írás – az első sörétől az utolsóig!