Nem, sajnos a történet közel sem kitalált, hanem nagyon is valóságos, itt történt meg, nálunk, Magyarországon. És még fog is ilyen történni, meg történt is már hasonló biztosan, de ettől még nagyon szomorú. Mert elkerülhető lett volna. Hogy kinek a dolga lett volna ezt megelőzni? Azt gondolom, hogy az orvosé, a kórházé, mint ahogy a felelősség is az övék.
„A családunk nagyon régi és jó barátja cukorbeteg, sok éve inzulinozza magát. A közelmúltban megállapították, hogy a szívének is baja van, szívbillentyűt kell cserélni, erre a műtétre pedig a lakhelyétől viszonylag távol kerül majd sor. Eddig rendben is van a dolog, bár egy szívműtétet senki nem fogad dalolva, de a házaspár meghányta-vetette otthon a dolgot és abban maradtak, hogy legyen. Azt mondták nekik, hogy a műtét előtt egy nappal jön a férfiért egy autó hajnalban, elszállítja a kórházba, a műtét pedig másnap lesz. Így aztán jó korán felkeltek, a férj reggelizett – hiszen cukorbeteg –, aztán beült a mentőbe, és elindult a távoli kórházba. Abban állapodtak meg, hogy a felesége este hívja, másnap pedig ő maga is utazik, és a műtét előtt még találkoznak. Végül semmi nem így történt.
A feleség kapott egy telefont délben, hogy most tolták be a műtőbe a férjét, mert megürült egy hely, és majd másnap érdeklődjön. Hiába kérdezte döbbenten, hogy hogyan és miért, hiszen másnapról volt szó, és hogy a férje reggelizett, nem altathatják, mindez mit sem számított, megszakadt a vonal. Másnap a feleség hajnali fél ötkor felszállt a távolsági buszra, és fél nyolckor már ott ácsorgott a vidéki kórház intenzív osztályán. Hiába ment azonban, a férjéhez nem engedték be, a műtét ugyan sikerült, de olyan nyugtalan volt, hogy visszaaltatták, nem látogatható – tájékoztatták a feleséget.
Másnap szintén nem akarták beengedni a férjéhez, de akkor nem fordult ki a kapun szó nélkül, hanem addig mondta, hogy látni akarja a férjét, amíg beengedték hozzá. A férfi valóban aludt, de a felesége legalább ekkor tudott végre orvossal is beszélni, aki megnyugtatta, hogy minden oké, ne aggódjon, holnap felkeltik. Másnap azonban hiába keltegették, úgy tűnt, kómába esett. Ez volt a negyedik nap, amikor a felesége már nem beszélt vele, és ekkor kérdezte meg az orvost, hogy vajon beadták-e neki az inzulinját az elmúlt napokban, hiszen súlyos cukorbeteg. Nagy és döbbent csend fogadta a kérdést, láthatóan senkinek nem volt tudomása arról, hogy a páciens cukorbeteg. Valószínűleg azért, mert meg sem kérdezték erről, hiszen a megérkezése után azonnal ment a műtőbe. Vagy, ki tudja mi történt pontosan, hiszen azt csak ő tudná elmondani, de vele nem nagyon lehet beszélni. Egyébként azóta sem. Mikor végre magához tért, napokkal később, akkor is nagyon zavart volt, és ez fikarcnyit sem változott.”
Műtét előtt a betegeket ki szokták kérdezni arról, milyen betegségeik vannak, és milyen gyógyszereket szednek
Nem dolgunk megítélni azt, hogy ki hibázott, de az szinte biztos, hogy egy kapkodásban előkészített betegnél elsikkadhatnak dolgok. Hogy a felesége miért nem szólt? Fel sem merült benne, hogy a legfontosabb gyógyszeréről, betegségeiről nem faggatták ki a férjét, elvégre az lehetetlen…Vagy mégis lehetséges?
A hagyományos eljárás az az, hogy a műtétek előtt vizsgálatokon kell részt venni, és minden gyógyszerről, betegségről, allergiáról, korábbi műtétről ki kell kérdezni a beteget. Egy mélyaltatásos műtétnél az aneszteziológus jóváhagyása nélkül nem is kerülhet műtőbe a beteg. A beavatkozás előtt mindenkinek alá kell írnia egy sok kérdésből álló ívet, hogy megfelelően tájékoztatták a műtét kockázatáról, részt vett a vizsgálatokon, és beleegyezik az eljárásba.
„A nagyapámnak szürkehályog-műtétje volt, ez egy abszolút rutineljárás, hamar megvan, nem is fáj jobb esetben, ilyenkor egy műlencsét raknak be. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a leszedálás után tök véletlenül derült ki – talán egy nővér megkérdezte az utolsó pillanatban –, hogy nagyapámnak volt korábban lézeres látásjavító műtéte. Jaj, hát miért nem mondta korábban? – kérdezték tőle, majd megműtötték, de elképesztő fájdalmai voltak közben. (Másik ismerősünket is nemrég műtötték, neki egyáltalán nem fájt egyik pont ugyanilyen műtéte sem.) Nagyapám többször volt előtte a szemorvosánál, akinek egyszer sem jutott eszébe megkérdezni, hogy volt-e korábban másik szemműtétje, és a műtét után még le is tolta a nagyapámat, miért nem mondta, szép kis lelkiismeret-furdalást keltve benne. A családnak kellett mondania, hogy ne magát hibáztassa, az orvos és a nővérek dolga lett volna rendesen kikérdezni. Azért akadtam ki pláne, mert a szemorvos simán zsebre tette a hálapénzt is már előre, de megkérdezni, hogy mi az előtörténete a leendő műtöttjének, már nem jutott eszébe… Egyébként, amikor a másik szemét műtötték annak a tudatában, hogy volt már előtte lézeres szemműtétje, nem volt fájdalmas, mint az előző beavatkozás.”