Világnapot tartani a fogamzásgátlásnak (amúgy szept. 26.) elsőre kicsit borúsan hangzik. Hiszen a gyerek érték, az ember érték, az élet érték. Úgyhogy felületes szemlélőnek ez az esemény afféle „antievolúciós”, „antitermészet-”, „antiösztön”-világnap.
Sokan inkább szeretnének gyermekszületés-, fogantatás- meg „szülessen sok magyar” világnapot tartani. Ők azonban megfeledkeznek egy (több) nagyon fontos szempontról.
A gyerek (az ember, az élet, satöbbi) nem mennyiségi kérdés, pontosabban semmi jóra nem vezet, ha bárki akként áll hozzá. Mert valóban, minden magzat, minden gyerek érték, azonban ő maga sem sokra megy azzal, amíg ez elmélet marad.
Igazán az az ember válik értékké, akit értékelnek. Az tud felnőve adni egy társadalomnak, aki gyerekkorában kapott.
Aki fizikailag és mentálisan – legalább a lehetőségekhez képest – egészséges, mert kezdettől volt legalább egyvalaki, aki szeresse, aki akarta, hogy megszülessen, vagy legalábbis mire megszületett, elfogadta őt.
A megfelelő időben érkező várandósságnál nincs nagyobb boldogság. A nem megfelelő időben érkezőnél kevés kétségbeejtőbb dolog van.
Úgyhogy nem, nem jó, ha minél több gyerek születik. Az a jó, ha minél több vágyott gyerek születik. Magának a gyereknek is az a jó.
Így függ össze a két, látszólag ellentétes fogalom: fogantatás és fogamzásgátlás; gyermekvállalás és védekezés. Egyik nélkül nincsen a másik, ami pedig összeköti őket, az a tudatosság. Hiszen az ember élete nagy részében gátolja a nemzőképességét, és talán eljön az az általában sokkal rövidebb néhány szakasz, amikor elősegíteni igyekszik. De mindkettőhöz kell az, hogy jól ismerje önmagát, saját testét és biológiai működését – és tudja, merje befolyásolni akkor is, ha ezzel valaki más viselkedését is befolyásolnia kell. Mert kell, hiszen – bár erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni – ebben a történetben ketten vannak: férfi és nő. És valamit nagyon nem csinálnak jól.
(Fotó: Profimedia)
Ha mindent jól (tudatosan, felvilágosultan és felelősen) csinálnának, akkor is végeznének az orvosok abortuszműtéteket. A fajfenntartó ösztön, a szinte önálló életet élő evolúciós program és a kiválóan kitalált biológiai működésünk (milliószám termelődő sejtekről beszélünk) együtt vannak olyan erősek, hogy nincs az az óvszer, aminek a szakítószilárdsága versenyezhet velük, így óhatatlanul létrejönnek nem kívánt terhességek. Persze lehet duplán és triplán bebiztosítani az ellenkezőjét, de ez nem igazán életszerű. Illetve… a felettes én precizitása le tudja győzni az ösztönént, csak hát: minek, ugye. Ez a baj: a szex ma már messze nem egyenlő a gyermeknemzéssel, és bizony az az ösztönösség, ami az egyiknek kifejezett előnye, az a másiknak inkább hátránya – ahogy az abortuszok száma is mutatja.
Ha elmegyünk egy nőgyógyászati műtő várójába, és megkérdezzük a pácienseket, hogy ha nem akartak, mégis miért estek teherbe (nyilván nem szól ez a kérdés azokhoz, akiknél egészségügyi probléma miatt kerül sor a megszakításra), sokféle választ fogunk hallani. A másik gyengesége, az óvszer gyengesége… vállvonogatás és: „Nem is tudom. Becsúszott.” A valódi válaszok azonban árnyaltabbak ennél. Mert a párok mögött ott vannak azok a szülők, akik túlszemérmeskedték magukat, az a rendszer, amelyben sokak számára anyagilag nem elérhetők a (majdnem) biztos módszerek, és az a társadalom, amelyben túl sok helyen túl sokszor a férfi igényei diktálnak.
Egy választ nem fogunk hallani: „Hülye voltam.”
Pedig érdemes lenne ezt is kimondanunk néha. Hülye voltam, amikor hagytam, hogy sodorjon magával az eksztázis és az öt gin-tonic lendülete. Hülye voltam, amikor úgy emlékeztem, hogy még csak most ért véget a menzeszem. Hülye voltam, amikor elhittem, hogy menstruáció alatt nem lehetséges, hogy szoptatás közben nem lehetséges. Hülye voltam, amikor nem láttam át, hogy ha a csaj teherbe esik, az az én életemet is felboríthatja. Hülye voltam, amikor a másikra bíztam a védekezést. Amikor annyira meg akartam felelni, hogy semmi nem számított, és hülye voltam, amikor ezen az egészen nem is gondolkodtam, mert még a gondolatát is távolítottam, hogy velem ilyen megtörténjen. Amikor azt hittem, az a házibuli, az az este olyan jó, hogy örökké tart, hogy a másnap nem is létezik, az a nap pedig biztosan nem, amikor egy rideg váróban kell ülnöm. Hülye voltam, amikor megkönnyebbülve léptem tovább csak azért, mert a lányom legyintett: “ugyan, anya, én már rég tudok mindent”. És hülye voltam, amikor legyintettem az anyámra – ezek szerint lehet, hogy mégis tudott volna újat mondani. És hülye voltam, amikor azt hittem, azért, mert fiam van, nekem kevésbé kell tartanom egy nem kívánt terhességtől.
Tulajdonképpen az a furcsa, hogy nincs sokkal, de sokkal több abortusz.
A párkapcsolatban élő magyar nők 59 százaléka fél a nem kívánt terhességtől, miközben 33 százalékuk egyáltalán sehogyan sem védekezik, 15 százalékuk pedig megbízhatatlan módszerrel (Richter a Nőkért Index). Így szól a kutatás összefoglalója – bár végtelenül igazságtalannak tartom azt, amikor bármilyen reprodukciós területet érintő kérdésben, legyen az fogamzásgátlás, abortusz, örökbe adás vagy csecsemőgyilkosság, túlnyomórészt nőkről esik szó, miközben minden egyes nem kívánt terhesség két ember szereplésével jön létre.
Ugyanakkor… bár nem ismerek annál szebb szerelmi vallomást, amikor a társam figyelmeztet arra, hogy közeledik a peteérésem, amikor együtt beszéljük meg a lehetséges védekezési módokat (persze csak azért, hogy egyszer majd a két csíknak örüljünk mindennél jobban), én azt mondom, jobb, ha mindenki magára vigyáz. Vagy inkább: magára is.
Annyit, de annyit veszíthet az ember – akár férfi, akár nő – azzal, ha műtétre kerül a sor, vagy ha nélküle nő fel a gyereke, hogy e téren jobb, ha nem adunk százszázalékos bizalmat senkinek.
Még akkor sem, ha szembetűnő, hogy a nő fogamzásának meggátolása mennyivel nagyobb terhet ró rá, mint egy férfire, és még akkor sem, ha nincs ez így jól sem anyagi, sem egészségügyi, sem egyenjogúsági szempontból.
Az én testem, és én örülök, hogy tízszer annyi lehetőségem van védeni, mint egy férfinak (még ha ezek a lehetőségek mind kompromisszumosak is, némelyik nem is kicsit). Ugyanakkor nem örülök, hogy sok férfi milyen magától értetődően él vissza ezzel (voltaképp felháborítónak tartom).
A lányokat általában jobban féltik a nem kívánt terhességtől, ami valahol érthető, de szerintem egy egészséges aggodalom a fiús szülőkre is ráférne. És mindig meglepődöm, amikor azt érzékelem, hogy sokan a „felvilágosítás” mibenlétét abban látják, hogy arról kell beszélni, „hogyan készül a gyerek”.
Szerintem ebben a korban sokkal inkább arról kéne beszélni, hogyan NEM készül, hogyan ne is készülhessen.
Nem elég felíratni a gyógyszert a kamaszlányunknak (ha már feltétlen gyógyszer a szer). Át kell beszélni a ciklus mibenlétét, feltérképezni a saját ciklusát, elmagyarázni a termékeny napokat, és elmondani, mi hogyan függ ez ügyben a férfiak szexkultúrájától, azt – ha szükséges – hogyan lehet, szabad befolyásolni és hasonlók.
Persze, a tiniket érthető módon a szex maga sokkal jobban érdekli, mint annak a holdudvara. Ha már itt tartunk, szerintem a szexről is jóval többet volna érdemes beszélni magánál a fő technikai részletnél, de ha a gyerekünk erről nem kíván velünk értekezni, az elfogadandó. A tudatos, a másikért is felelősséget vállaló fogamzásgátlást megtanítani viszont nem véleményes. Úgyhogy a reménykedő-aggódó „de ugye védekeztek?” kérdés nem csak, hogy édeskevés, de eléggé megkésett is.