Matt Wheelhouse csak egy félmaratont akart lefutni. Azt, hogy csak, persze idézőjelben értjük: a hozzá hasonló negyvenes apák többségének még ez is túl nagy falat lenne. Matt viszont készült rá, keményen edzett, igaz, öt-tíz kilométereket futott csak, ami ugye egy teljes maratonhoz kevés. Csakhogy a nagy eseményről, a manchesteri félmaratonról lekésett, ám mivel a hely így is tele volt futókkal, azt hitte, még van ideje, főleg, hogy a brossúra alapján is azt gondolta, jó helyen van. 

Nem volt jó helyen: az eredeti félmaraton korábban és kicsit máshonnan indult, Matt a teljes maraton startvonalánál volt. Mire erre rájött, már rákészült a versenyre, megkérdezte hát gyorsan a szervezőket, átigazolhat-e. Engedték neki, méghozzá kivételesen ingyen. Például azért, mert Matt jótékony céllal futott, egy helyi kórháznak gyűjtött, illetve az ott elhunyt apja emlékére. Nem volt mese, le kellett futnia a teljes 42 kilométert.

Mint később mesélte, pokoli volt, főleg az utolsó 8 kilométer, akkor már nagyon-nagyon fájt mindene. A bajtársiasság viszont elképesztő volt. „Azonnal meglapogattak vagy húszan, ahogy megálltam egy kicsit összeszedni magam” – mesélte. A távot végül jó idővel, 4 óra 47 perc alatt teljesítette, és a közönség és a családja is nagyon büszke volt rá. A lánya még egy házi készítésű „szép volt” szalaggal is megjutalmazta. Mint Matt később elmesélte, az egész családjára jellemzőek a hasonló akciók, úgyhogy annyira nem lepte meg, hogy eltévesztette a saját futóversenyét. Jövőre valószínűleg már tudatosan nevez a teljes maratonra. „Igaz, magamat ismerve véletlenül valami triathlonon vagy hasonlón kötök ki.”

Forrás: Lad Bible

További cikkek a témában

• „940 méter, remélem, az új lábammal lefutom” – minden, csak nem verseny a Vivicittá a sérültek közt
• Tízezernél is több futó lepi el Budapestet