Csilla harminchét éves múlt, projektmenedzser, egy harmincöt négyzetméteres budapesti lakás tulajdonosa, amit a maga erejéből vett és újított fel. Egy nőinek is hívott városi autóval jár, a szülei besegítettek, nem sokat, de sokat jelentett. Csilla közgazdász, állítása szerint racionálisan látja a világot és benne saját magát. Egyedülálló. Szeretne férjhez menni, és két gyereket. Hétvégenként biciklis túrákat a Dunakanyarban.
“Nincs ideálom, idősebb vagyok már annál, mint hogy szőke, kék szemű vagy szőrös mellkasú férfi után vágyakozzak. Szeretném, ha pár évvel idősebb lenne nálam, ennyi. De ettől még nem vagyok hajlandó rossz kompromisszumokra – jelenti ki tárgyilagosan. – Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem vagyok hajlandó osztozkodni – néz rám jelentőségteljesen. – A pasinak nem lehet előző házassága, gyerekei pláne ne legyenek – mondja, és nekem felszalad az amúgy kiváló házi limonádé az orromba, amitől fuldoklom ugyan és vartyogó hangokat adok ki, de legalább
nem szalad ki belőlem a zsigeri óbaszdmeganyukám.
Csilla értetlenül mered rám, mikor azt kérdezem tőle, vajon mi a realitása annak, hogy talál olyan férfit, aki negyven-negyvenkét évesen egyedülálló. Egy férfit, akinek jelenleg nincs, és nem is volt sem élettársi kapcsolata, sem házassága, és ezekből a kapcsolatokból nem született egy, de inkább két gyerek. És azt sem értem, hogy ha nem talál ilyet, az miért baj. “Mert akkor a pasi ezer szállal kötődik az exhez, a gyerekeihez, és nem a közös gyerekek lesznek az elsők. El lesz cseszve az összes ünnep, az összes nyaralás. És akkor az öröklési hercehurcáról még nem is beszéltünk” – mondja.
Szörcsögök a szívószállal, bámulok a poharamba, és nézem a körözgető mentaleveleket. Felesleges produkció, mire felnézek, Csilla behunyt szemmel napozik, nem kíváncsi a véleményemre. Csilla nemcsak racionális, de tudja is, hogy mit akar.
Én meg azt tudom, hogy Csilla irracionális elképzelésekkel vág neki a párkeresésnek, és annak általában sírás lesz a vége. És nem csak Csilla, sok más nő is így van ezzel. Akik amúgy sincsenek könnyű helyzetben, hiszen ott van az a sok-sok harmincas egyedülálló férfi, akinek esze ágában sincs sem elköteleződni, sem családot alapítani, se anyu szoknyája mellől elszakadni. Jól elvan a szerepjátékaival, a pornóval és a félig virtuális, félig valóságos azonos nemű ismerőseivel. De róluk majd máskor.
Most meséljenek a többiek, akik nem találnak senkit. “Mert nincs egy normális pasi sehol.”
Lívia harminchat éves, hat éve nincs párkapcsolata. Volt, hogy nagyon akart, volt, hogy őt akarták nagyon, pasik jöttek-mentek, de két-három hónapnál tovább nem tartott egyik dolog sem. “Nem tudok olyannal együtt lenni, aki nem tett le annyit az asztalra, mint én. Keményen dolgozom, fegyelmezett vagyok nap mint nap. Nem volt diákhitelem, mert az egyetem mellett is dolgoztam, nyelvet tanítottam, pultoztam, ami jött.
Szabadúszó lettem, kiépítettem a kapcsolataimat, rengeteget mosolyogtam, és még több békát lenyeltem. Profi vagyok. Ugyanezt a profizmust várom el a másiktól is. Hogy legyenek céljai, rövid és hosszú távú tervei, legyen egzisztenciája, megtakarítása, hogy ha beüt a krach, ne kerüljünk a híd alá. Legyen mindig bé tervünk, és fontos, hogy több lábon álljunk. Legyen benne becsvágy, legyen benne küzdeni akarás. Akarjon feljebb jutni, célra törni!
Itt volt Máté, még mindig dühös vagyok, ha rá gondolok. Hazajön, és csak úgy mellékesen közli, miközben bámul be a hűtőbe, hogy a cégnél kiírtak egy belső pályázatot, igen jó pozíció, majdnem kétszer annyi fizetés, egy pillanatra meg is fordult a fejében, hogy megpályázza, aztán hazafelé végiggondolta még egyszer, és úgy döntött, mégsem. Napi tizennégy óra munka és a rengeteg stressz, ami a mindennapjait kísérné, nem érné meg.
Hisztérikusan röhögtem percekig a kanapén.
Még azt is mondta, hogy neki elég ez a pozíció, jól érzi magát itt, és jól kijön a kollégákkal, a pénz is elég, amit keres, szóval ő jól van itt, ahol van. Attól a pillanattól nem tudtam rá férfiként nézni. És lefeküdni se tudtam vele. Nem volt sírás, nem tartóztatott, mikor összepakoltam. Ne haragudj, most mennem kell, lesz egy tárgyalásom, és utána még egy. Folytassuk máskor – felcsapja a filofaxot, lapozgat benne –, jövő héten csütörtökön fél háromkor neked jó?
Nem tudom, mosolygok magamban, és arra gondolok, milyen jó, hogy az én életemben már megfér egymás mellett a lustaság, a fegyelem és a tervszerűség, persze így néha szétfolynak a napok, kifolyik a kezemből az idő és néha a pénz is, de én ettől érzem magam embernek.
A gyerekemnek se sípjele van, hanem neve, a férjemet pedig nem a munkaerő-piaci helyzete alapján ítélem meg, mert nem a háerese vagyok, hanem a felesége. Még filofaxom sincs, a telefonomba jegyzetelek. Aztán azt mondom, szerintem elég lesz ennyi is.
Krisztina egy országosan ismert cégnél végez nem túl fontos adminisztratív munkát, de elégedett. Magával, a munkájával, a bérezésével, és úgy általában mindennel. Kriszti igazi töltött galamb. Lenne, ha manapság nem plus size típusnak kéne hívni ezt a testalkatot. Mindenben trendkövető: a hajviselete és a ruhái is divatosak. Szereti a filmsorozatokat, és odavan Jennifer Lawrence színészi tehetségétől. Már most kész a karácsonyi dekoráció a lakásban és az irodában is, a lakberendezésre amúgy is sok időt fordít. Anyám szerint Kriszti lakása egy igazi kis ékszerdoboz, és a lány igazi főnyeremény egy pasinak.
Kriszti magas, kissé arisztokrata típusú, világos színekkel rendelkező (sic!) férfit szeretne férjéül. Az öltönyös típust. Aki ha laza, akkor is galléros piképólóban van, és bermudában is elegáns. Intelligens, nem baj, ha szemüveges. (Itt jutott először eszembe Gattyán György.) 37–42 éves, önálló egzisztenciával rendelkezik, munkájában sikeres. Például építészmérnök. Önálló vállalkozása (irodája) van vagy szabadúszó. Szeret olvasni, romantikus, nem szégyelli a könnyeit. Szeret enni, utazni, imádja a napsütést, a tengert és jó a humora.
Hogy mennyi esélye van annak, hogy ez a férfi – aki a leírás szerint most éppen elmenekült a nyárba, és a saját jachtján zokog az Igazából szerelem című filmet nézve piképólóban a Karib-tenger partjainál – és Kriszti, aki egy vidéki kisvárosban az otthon-melóhely-otthon háromszögben kóvályog naponta tömegközlekedéssel összetalálkozik, nos az csak engem aggaszt, Kriszti gondolom már látta a jelenetet valamelyik filmben. Én a Serendipityre tippelek.
A három lány vallomását megmutattam egy ismerősömnek, Attilának, aki elolvasta, belekortyolt a teába és azt mondta: “Úgy látszik, sokan a nők közül a Hufnágel Pistihez akarnak hozzámenni, pedig a Mézga Gézák vannak többen.
Sok nő van egyedül, és látom azt is, hogy vágynak a társra, a családra. A gond a kommunikációjukkal van. Hogy mit üzennek magukról a külvilágnak. Itt van például a kollégám, Kinga. Harmincnyolc lesz, de simán letagadhatna tíz évet. Hosszú barna haja van, stílusos az öltözködése, jó eszű csaj. Egyik nap együtt ebédeltünk, na, amit akkor előadott, attól másnap is csak pislogtam, mint a pincebéka.
Először is felsorolta, hogy ő mit tett le az asztalra: két diploma, két nyelv, bedolgozta magát ide a szakmába, és nevet szerzett magának. Vett lakást, kocsit. Bejárónője van, és külön fizet egy nénit, aki vasal rá, és ha elutazik, meglocsolja a virágait, üríti a postaládáját, vigyáz a lakására. Ez a minimum. Ennyit tegyen le a férfi is az asztalra, ha vele akar lenni, ha őt akarják. Elmondta, hogy elege van a gyáva, anyámasszony katonája férfiakból és azokból, akik tipikus anyukakisfiai. Neki férfi kell nagy F-fel. Nem egy gyerek. Ő fel akar nézni a férfira, aki mellette van, és az úgy nem megy, ha a férfi nem üti meg ezt a mércét.
Engem ez megijesztett és sértett is egyben. Ugyanabban a pozícióban dolgozunk, de alakulhat úgy, hogy egy következő projektben ő lesz az én felettesem. Ezzel máris kiestem a választható férfiak közül?
– nevet keserűen Attila, aztán folytatja. – Én három éve vagyok ebben a szakmában. Előtte egy másik területen vállalkoztam, de nem működött. Be kellett látnom, hogy a vállalkozásom csak viszi a pénzt és adósságot halmoz fel, ezért úgy döntöttem, nem folytatom tovább, felszámoltam a cégem.
Szerencsém is volt, és talpraesett vagyok, hamar megtaláltam a helyem egy másik területen, jól keresek. Az előző vállalkozásomban volt némi adósságom, azt kifizettem, és megvetettem újra a lábam, gyarapodok. Próbálkoztam valamivel, nem jött be. De ettől én még egy okos, dolgos, szorgalmas, talpraesett és a jég hátán is megélő férfi vagyok, nem pedig egy lúzer, aki nem ér fel a kétdiplomás amazonhoz, aki azt harsogja, magára sem mos, vasal és takarít, majd egy férfire fog, mi?
Ez a nő társat keres magának. Csakhogy az a férfi, aki családot akar alapítani, miért menne oda udvarolni egy olyan nőhöz, aki ordítva közli saját magáról, hogy házimunkát nem végez, ő egy kapcsolatban nem lesz a másik cselédje, aki rámol és pakol. Aki azt harsogja, hogy ő egyedül is képes eltartani magát.
Ha azt kommunikálja, hogy nincs szüksége senkire, a másikban csak a széthagyott büdös zoknikat látja, akkor hogyan várja, hogy valaki a társául szegődjön?
Ez a nő családot szeretne, gyerekeket. Közben ordít, hogy nem akarja feladni a karrierjét. Most 12-14 órát dolgozik naponta. Én is. Tegyük fel, hogy mi ketten összeházasodunk. Hogy mindketten ennyit dolgozzunk, ezt gyerek(ek) mellett nem lehet megtenni. A gyereket kihordani és megszülni, szoptatni nyilvánvalóan csak az anya tudja, a kérdés, hogy ki maradjon otthon később? Ő, aki már most kategorikusan kijelenti, hogy nem akarja feladni a karrierjét, vagy én, akiről azt ordítja, hogy ha nem teszek le annyit az asztalra, mint ő, akkor nem tud rám férfiként tekinteni? Akkor majd tud, ha én leszek otthon gyesen, én várom holtfáradtan, és én érzem úgy, hogy semmi másra nincs szükségem, kizárólag alvásra? Akkor tud rám férfiként nézni, ha én kerülök anyagi függésbe?
De fordítsuk meg a dolgot. Ő elmondta, mit vár egy férfitól. És ő mit tud nekem adni? Tud elköteleződni? Tud alázattal lenni a család iránt?
El tudja fogadni azt, hogy én úgy is szeretném megélni a férfiasságom, hogy a nőm támogatom és védelmezem? Hogy nekem szükségem van a közös családi ebédekre, vacsorákra, és nem mindig étteremben szeretnék enni? Megtenné a kedvemért, hogy megtanul főzni? Hogy vacsorát főz? Vissza tudna húzódni, ha azt kérném, ne domináns legyen, hanem elfogadó is?
Senki sincsen kész, még azok sem, akik érett, kiforrott személyiségnek tartják magukat. És az embert a párkapcsolat igencsak próbára teszi. Nem lehet nem tudomást venni erről a változásról. Ezt nevezzük összecsiszolódásnak. Ennek a folyamatnak mindketten részesei, és sokszor nem békésen megy végbe. Egy kapcsolat nagyon melós, azt látom, hogy a nyilatkozó lányoknak elvárásai vannak dögivel, de változásra való képességük van-e?
Tiszteletre méltó az a nő, aki ebben a kemény és férfias világban egyedül boldogul, sok embernek ez családban sem sikerül, szegényednek el, csúsznak le az emberek. Nekem nagyon fontos hogy meg tudom-e élni a munkámban a sikert, hogy pénzt keresek, hogy anyagi biztonságot tudjak teremteni a családnak.
De versenyezni, versengeni a piacon akarok, a szakmában, a lóvásáron. Ott azonban mindegy, hogy nő vagy férfi, a szakmai riválisomat akarom legyőzni, nem az embert. A párkapcsolatomban, a családomban nem akarok versengeni. Ott segítő, támogató kapcsolatra van szükségem. Mert egyszer nekem fut jobban a szekér, másszor a másiknak.
Egyszer én szorulok támogatásra, később én vagyok az, aki támogat. Erről szól a jóban-rosszban. Nincsen semmiféle tanácsom azoknak a lányoknak, nőknek, akik társat keresnek – int oda a pincérnek – Talán annyi, hogy adjanak esélyt a »Gézáknak« is. Én is kaptam. És én is adtam.”
