A családunknak először a kilencvenes évek elején, még a húgom születése előtt lett kocsija. Nem olyan világoskék, mint amit most láttam, hanem egy piros darab. Emlékszem, nagy becsben tartottuk, sokáig tartott, hogy autó álljon a házhoz. Apám autóőrült volt, attól fogva, hogy meglett a kocsi, a vonat és a busz gyakorlatilag nem létezett többé számunkra, illetve maximum olyankor, ha a barátaimmal akartam menni valahová. Ma már egészen hihetetlennek tűnhet, de tíz-tizenkét évesen lazán elengedtek otthonról, hogy mondjuk elbuszozzak egy tőlünk huszonöt kilométerre lévő falu strandjára felnőtt felügyelet nélkül, de ebbe ne is menjünk bele jobban, az még egy másik világ volt.
Apám hűtőgépszerelő volt, járta a környező falvakat és kisvárosokat, és ehhez korábban is volt egy ütött-kopott furgonja a cégtől, ami ugyan arra jó volt, hogy néha eldobjon valahová, de családi kirándulásra teljesen alkalmatlannak bizonyult. Az új kocsi gyakorlatilag olyan lett számunkra, mint egy ötödik családtag, kinyílt tőle a világ. Emlékszem, annyira lelkesek voltunk, hogy szerettünk csak úgy nekiindulni az utaknak. Néztünk ki az ablakon, figyeltük a tájakat, a gyalogosokat és a mellettünk elsuhanó autókat. Akkor még nem volt ennyi különböző típus, szín és modell, arra viszont tisztán emlékszem, hogy a miénkhez hasonló Suzukikat már távolról felismertük – ez ahogy ma, úgy korábban sem volt nehéz. Még gyerekként sem. Nem volt különösebb tervezés, inkább ilyen „majd lesz valahogy” alapon utaztunk. A mai benzinárakkal ez már luxusnak tűnhet, de egy hibrid autó fogyasztása mellett azért talán nem ördöngösség.
Bele a vakvilágba
Máig élénken él bennem az emlék, amikor apám kitalálta egy nyári reggelen, hogy látogassuk meg Adri néniéket (családi barátok) Budaörsön. Fel sem hívtuk őket előtte – csak két házzal arrébb volt feléjük vonalas telefon, és macerás volt a szomszédon keresztül elérni őket –, mondván, hogy úgyis örülni fognak nekünk, egyszerűen csak összecsomagoltunk pár napra a bőröndbe, aztán autóba ültünk és kora este már ott parkoltunk a házuk előtt és nyomtuk a kapucsengőt. Senki nem válaszolt. Felcsengettük a szomszédokat – akkoriban ez egy bevett módszer volt, ha valaki nem volt otthon: úgyis tudtak valamit –, és megtudtuk, hogy esküvőre mentek: csak valamikor éjjel érnek haza.
Apám nem volt szívbajos, úgy volt vele, hogy ő innen már haza nem megy – nagyjából százötven kilométert kellett volna autóznia –, elment a család sétálni, beültünk egy restibe, megvacsoráztunk, aztán jó sokáig ültünk ott egy Bambi mellett, mert nem volt sietős a dolgunk. Aztán egy nagy séta után visszaballagtunk az Adri néniék háza előtt parkoló autónkig, ahová beültünk és lehúzott ablakok mellett a nyári éjszakában elaludtunk. Fogalmam sincs, hogy az akkor kb. hároméves húgom ezt hogy viselte, de az rémlik, hogy valamikor hajnaltájt arra ébredtünk, hogy egy kocsi reflektora világít ránk. Félálomban, ásítozva kikászálódtunk a kocsiból: Adri néniék jöttek meg, és hiszed vagy sem, tényleg örültek nekünk. Mondom, az még tényleg egy más világ volt.
Irány a Balaton!
De nemcsak budaörsi barátokhoz vagy távoli rokonokhoz mentünk így, hanem hasonló volt a készültségi fokunk olyankor is, amikor elindultunk a Balatonhoz. Emlékszem a dugókra, és arra is, hogy légkondi híján négy teljesen letakart ablakkal lehetett csak kibírni odabent – ma már ez mennyivel komfortosabb. Az számított kivételnek, ha pontosan tudtuk, hová megyünk, de ilyen alkalom csak egy volt: szerintem akkor laktam életemben először szállodában. A jellemző inkább az volt, hogy csak úgy útnak indultunk a kempingcuccokkal, és az volt a cél, hogy foglaljunk valami szobát, de ha ez nem jött össze, majd kempingezünk meg sátrazunk valahol.
Az rendben van, hogy a mai nagy családi járgányok csomagterébe már kényelmesen el lehet férni, de amikor most újra láttam a régi kocsinkat, felmerült bennem a kérdés: hogy a fenébe tudtunk ebbe bepakolni egy négytagú családnak? A megoldás nyilván a tetőcsomagtartó lehetett volna, de olyan nekünk sosem volt: apám még a gondolatát is rühellte, úgyhogy olyan helytakarékosan pakoltunk, hogy valahogy beférjenek a cuccok és a kocsi se robbanjon le a túlsúlytól és a megerőltetéstől a nyári melegben. Az azért rémlik, hogy a hátsó ülésen a lábamnak alig volt hely: jobbról a szódásszifon nyomta, balról meg a hűtőtáska.
Korabeli booking
Emlékszem, amikor berongyoltunk valamelyik Balaton környéki faluba, és sorra álltunk meg a zimmer frei táblákkal felszerelt házaknál. Rengeteg ilyen volt. Minél inkább benne voltunk a szezonban, annál rosszabbak voltak az esélyeink, de akkoriban a turizmus ilyen szempontból nagyon hatékonyan működött. Ha egy nyaraló tulajdonosának épp nem is volt kiadó szobája/háza, jó eséllyel tudott valakit, akinek van, így sorra kaptuk a tippeket. „Menjetek a Mariskához a Vörösmarty utca 7-be, az csak három sarokra van innen. Nála mindig van valami” vagy „Józsit keressétek a templom melletti házban. Annak meg a családjának sok háza van. Biztos tud valamit”. Ne kerteljünk, ez volt a korabeli booking.com és tényleg elég hatékonyan működött. Főképp, ha az embernek nem voltak nagy igényei, és nekünk aztán tényleg nem voltak. Volt olyan, hogy nekem nem jutott már ágy, és akkor egy felfújható strandmatracon aludtam, ami reggelre már jócskán leengedett alattam. De gyerekként így is jó volt, hozzátartozott a kalandhoz.
Apuékkal ellentétben én a házaknál jobban szerettem a kempingeket. Tudom, sokkal kényelmetlenebbek, meg a sátorban alvás olykor tényleg szörnyű tud lenni – ma már a negyvenes éveimet taposva például eszembe nem jutna –, de akkoriban azért szerettem, mert ott sokkal jobban lehetett barátkozni, teli volt minden ismeretlen gyerekekkel. Amíg édesanyám a kocsink mellé kirakott kempingágyon napozott, olvasgatott és hallgatta az elemes táskarádiót, apám meg sorra szisszentette a hűtőtáskából előszedett söröket ki tudja, melyik alkalmi haverjával, addig én naphosszat zsugáztam, pingpongoztam vagy épp csak labdáztam a vízben újdonsült alkalmi barátaimmal. A legtöbb ilyen barátra ma már alig emlékszem, de nem volt lehetetlen a tartós barátságok kötése sem. A fent említett Adri néniéket is így ismertük meg, a lányukkal, Gabival pedig egész gyerekkorunkban jóban voltam, pedig ez is csak úgy indult, hogy ők voltak a szomszédaink egy balatoni kempingben. És mindez onnan jutott eszembe, hogy hosszú idő után ismét láttam egy olyan autót, mint az apumé volt. Azt hiszem, abban sosem voltam bekötve. Mondom, más idők jártak.