Hol vannak az igazi férfiak?

Akár az előadásaim végén, akár a könyvbemutatóimon való közönségtalálkozón, akár a lelki wellnesseimen, akár privátban, szinte mindig ugyanezt a kérdést teszik föl nekem a nők. És hogy mit kezdjen magával a társ vagy szerető után epekedő magányos minőségi nő az idő alatt, míg – remélhetőleg – megtalálja a fent említett, minőségi férfit. Épp a legutolsó lelki wellnessemen mesélte az egyik asszonyka, hogy Müller Péter legutolsó könyvében van egy mondat (nem ismerem, nem olvastam), ami nagyon benne maradt: „Magyarországon jelenleg három értelmes nőre egy értelmes férfi jut.” Na, erre felhorkant a körülöttem levő 17 nő, és közösen megszavazták, hogy szerintük a 10-re jut egy a reális arány.

Tény, hogy volt, aki a másik oldalt is képviselte, és azt mondta, ő sok normális férfit ismer, akiknek éppen az a problémája, hogy nem talál normális nőt. Szóval a dolog kétoldalú. Ők azt mondják, hogy hiányoznak azok a nők, akik gyengédek, nem nyomják el őket egy kapcsolatban, akikre lehet számítani stb. Ehelyett van a domináns, mindenben föléjük kerekedő nőfajta, aki mindenbe beleköt, aki akkor érzi jól magát, ha a férfit megalázhatja, és akinek már egyáltalán nem fontosak a családi értékek. Szerintem mindkét félnek igaza van.

A napokban megjelent legújabb könyvemben (Új egyensúly – Fordulópont a férfi nő viszonyában) épp ezeket a kérdéseket boncolgatom. Igen sok szempontból járom végig a témát. Szilágyi Gyula szexológus-szociológus erről így ír: „Eljutottunk odáig, hogy többen tanulnak hölgyek a felsőoktatásban, mint férfiak, most már Magyarországon is. Ez a tendencia Hegyeshalomtól nyugatra egyre erősebb. Sikeres pályafutás előtt állnak a diploma birtokában, következésképpen elindulnak egy karrier felé. Régen egyszerű volt a szereposztás. Valamikor a férfi a munkájának élt, a nő pedig a férfinak. Most, hogy a hölgyek eljutottak odáig, hogy a felsőoktatásban jelentős létszámban képviseltetik magukat, ők is a hivatásuknak élnek. Ez annyit jelent, hogy kevés idejük marad a magánéletük megszervezésére. És ha a magánéletük nem szerveződik meg, akkor óhatatlanul egyedül maradnak.”

A férfiak macsósága azért tűnt el, mert ezek a hölgyek esetleg sokkal sikeresebbek professzionálisan vagy gazdaságilag, és legyünk őszinték, az egyedülálló nőnek, aki sikeresebb a férfinél, több módja van arra, hogy konditerembe járjon, törődjön a testével, egészségesen táplálkozzék, pihenjen, amitől szebb is. Vannak tehát egyfelől ezek a csodálatosan szép, okos, gazdag lányok, másfelől meg a maximum érettségivel rendelkező férfiak, akik meg sem merik szólítani a hölgyeket. Egyszerűen a férfiak annyira eltaknyosodtak már – elnézést a kifejezésért –, hogy félnek leszólítani, megszólítani a hölgyeket, mert annyira összetöri őket a visszautasítás, hogy utána semminek érzik magukat. Önértékelési problémáik vannak. Nagyon finom virágnyelven kezdeményeznek, de tulajdonképpen hetekig-hónapokig gyötrődnek. Járok konditerembe és ott sokat beszélgetek fiúkkal, ilyesmiket mondanak: „Öregem, micsoda bombázó!” „Hát, menj oda és szólítsd le.” „Én? Na ne hülyéskedj! Nézz már rá!”

A XXI. századi nő kiéhezett a tudásra (külön ajánlom a könyvemben a lánynevelés, nőoktatás története című fejezetet, meg fogtok lepődni, meddig nem tanulhattunk), a minőségi szexre (először lehet erről a nyilvánosság szintjén is beszélni), a szabadságra és az önmegvalósításra. Ez pedig egyszerre sok a férfinak. (Ismételten ajánlom a www.mentsükmegaferfiakat.hu site-ot…)

Akkor mi legyen az egyedülálló nőtársaimmal? Éhezzenek, (testileg, érzelmileg) és a végtelenségig maradjanak egyedül??? Vagy kössenek kompromisszumot? Vagy hosszú kitartó munkával emeljék spirituális és érzelmi fejlettségben és érettségben is magukhoz a sok elanyátlanodott, érzelmeit meglátni és kifejezni nem tudó és megszeppent férfit? Vagy esetleg mint egy puzzle, több képből rakják össze az „összkomfortos” hím egyedet?

A régi asszonyoknak az volt a mantrája, hogy „tűrni, viselni kell!”. A XXI. századi nő erre már képtelen, mert olyan nagy a fájdalomteste (Eckhart Tolle kifejezése), azaz a generációk asszonyainak a felgyűlt fájdalma, tűrése, elfojtása, hogy ez a mantra már nem működik. Illetve mást jelent. Azzal, hogy mennél jobban beleéljük magunkat az elégedetlenségünkbe és követelőzünk, csak rontunk a helyzetünkön. Az is elképzelhető, hogy illúziókat gyártottunk és gyártunk mind a mai napig. Szerintem a férfi erejének egy jelentős része a nő erejéből adódott, amikor még alárendelte magát. Most, hogy kihúztuk alóluk magunkat, kiderült, hogy nem is olyan magasak, erősek. Amin nem tudunk változtatni, azt mindenképpen érdemes elfogadni. Amin viszont tudunk, azért érdemes tenni. Vajon hogyan csinálhatunk magunknak férfit? Ez itt a kérdés. Legközelebb ezt fejtegetem, addig te is gondolkozz rajta – ha gondolod…