Tudunk-e még valóban boldogok lenni?

Psziché: Szokott még magyarul beszélni?
Csíkszentmihályi Mihály: Nagyon ritkán még olvasok magyarul verseket, de egyébként nem. Ezért is örülök, hogy megint itt lehetek, mert 68 éve nem beszéltem magyarul, most kezdek újra belejönni. Az első nyelv, amelyet megtanultam a nevelőnőmtől, a német volt. A szüleimmel magyarul beszéltem, de mivel akkoriban Itáliában éltünk, az olasz nyelvet is elsajátítottam. Német, magyar, olasz – ezek a hatások egy időben értek, eltérő kontextusban, és ez megtanított rá, hogy felismerjem a kultúrák relativitását. Ez arra indítja az embert, hogy elgondolkodjon, ki is ő, milyen is a világ, mert nem veszi adottnak a dolgokat. Akik túl sokáig élnek egy helyen, és jól érzik magukat a saját környezetükben, azoknak nem kell feltenniük ezeket a kérdéseket, mert természetesnek veszik rá a válaszokat.

Psziché: Mikor döntötte el, hogy azzal a kérdéssel fog foglalkozni, mitől érzik magukat az emberek boldognak?
Cs. M.: Azt hiszem, akkor kezdődött, amikor 1944 októberében elhagytuk Budapestet. Akkoriban Olaszországban éltünk, mert az édesapám a magyar követségen dolgozott, de egy idő után Itáliát egyre több bombatámadás érte, és akkor apám azt javasolta édesanyámnak, biztonságosabb lenne hazaköltözni Magyarországra. Ő Olaszországban maradt, de mi 1943-ban visszajöttünk, és nagyon jól éreztük magunkat, népes család vett körül minket. Aztán keletről elindultak az oroszok, és édesapám azt mondta, talán jobb lenne visszamenni Olaszországba. Emlékszem arra az októberi délutánra a Nyugati pályaudvaron, vonattal indultunk Velencébe, és a családunk számtalan tagja kísért ki minket. Kérdezgették anyámat, mit akarunk csinálni októberben Velencében, az oroszok biztosan nem érnek ide.
Közben hallottuk az orosz ágyúk dörgését. Felszálltunk a vonatra, később megtudtuk, ez volt az utolsó, amely elhagyta Budapestet. Engem arra tanítottak, a felnőttek tudják, mi fog történni, és most kiderült, hogy semmit sem tudtak. A következő hónapokban jó néhányan azok közül, akik kikísértek a pályaudvarra, meghaltak az ostrom során. Rádöbbentem, hogy senki nem tudja, mi fog történni. Meg akartam tudni, miről is szól az élet. Filozófiát, vallástudományt tanultam, de egyik sem volt meggyőző. Véletlenül találkoztam Carl Jung tanaival, és lenyűgözött, ahogyan próbálta megérteni a gondolkodást. De Olaszországban akkor még nem oktattak pszichológiát az egyetemen, ezért mentem Amerikába.

Psziché: Hogyan született meg a flow-elmélet?
Cs. M.: Azt akartam megérteni, milyen egy festőnél az a művészi lelkiállapot, amely a festményt eredményezi. Aztán feltűnt, hogy sok fiatal művész hónapokat dolgozik egy képen megszállottan, és ha elkészül, soha többet nem pillant rá. Ezt furcsának találtam, hiszen a pszichológia azt tanítja, hogy az embert a jutalom és a büntetés motiválja, és a jutalom folyamatos pozitív visszajelzés. Ezek az emberek azonban amint befejeztek egy képet, elveszítették iránta az érdeklődésüket, és nekikezdtek egy újnak. Arra jutottam, hogy nem egy festményt akarnak létrehozni, hanem festeni akarnak. De vajon mi annyira jó a festésben, hogy újra és újra vágynak rá? Csak a festők érzik ezt? Rájöttem, a legtipikusabb tevékenység, amit az emberek csak úgy, minden ok nélkül csinálnak, a játék. Tanulmányozni kezdtem a felnőtt játék formáit, a zenét, a sportot, és amikor megkérdeztem az embereket, milyen érzés, ha jól megy nekik a játék, hasonló dolgokat mondtak. Ez alapján alkottam meg a modellt, milyen az, amikor olyasmit csinálunk, ami autotelikus. Ez a görög szó azt jelenti, a cél magában az aktivitásban rejlik, önjutalmazó. A görög szó viszont Amerikában nem mondott sokat, ezért átkereszteltem flow-nak, mert az állapot jellemzésére sokan használták az „áramlat” metaforát.

Psziché: Ez az a lelkiállapot, amikor annyira elmélyedünk valamiben, hogy közömbössé válunk minden más iránt. Ilyen lenne a boldogság?
Cs. M.: Eredetileg nem neveztem boldogságnak, csak leírtam, hogyan érzi magát az, aki ilyen lelkiállapotba kerül. Ám az emberek elkezdték mondogatni, hogy amit én tanulmányozok, az a boldogság, és minél többször mondogatták, annál inkább beláttam, hogy ez valóban a boldogság egyik lehetséges módja.

Psziché: Vajon az ember alapbeállítása az, hogy boldog legyen?
Cs. M.: Az kellene, hogy legyen. Ha megnézzük a gyerekeket, ők mindig a flow állapotában vannak. Egy kétéves gyerek, aki most tanulta meg, hogyan kell felkapcsolni a villanyt, megismétli tízszer-százszor egymás után, és örömmel nézi, ahogy működik. De azt hiszem, sokan, mire felnőnek, elfelejtik ezt az érzést. Az Egyesült Államokban és Németországban végzett kutatásokból az derül ki, hogy az emberek 10-15 százaléka soha nem tapasztalta meg a flow-érzést. Majdnem ugyanennyien mondják azt, hogy mindennap részük van benne. A legtöbben viszont a középső csoportba tartoznak, nekik időnként jut ilyen élmény. A normál állapotunk az lenne, hogy összekapcsolódjunk az élettel, kipróbáljunk új dolgokat, fejlődjünk, a korlátok azonban sokak számára ezt lehetetlenné teszik.

„A munka valójában hasonlít a játékhoz, hiszen világosak a célkitűzések, a visszajelzések, sok ember jobban is élvezi
a munkáját, mint a családi életét.
”

Psziché: Ezért foglalkozik a legújabb könyvében azzal, hogyan tudnak beilleszkedni a fiatalok a munka világába?
Cs. M.: Amerikában a szegényebb városrészekben a fiatalok többnyire azt tervezik, ha felnőnek, rendőrök lesznek, biztonsági őrök, vagy hamburgert fognak sütni. 10 százalékuk azonban hisz benne, hogy ügyvéd, orvos lesz. A kutatások azt mutatják, a kreatív munka megítéléséhez két aspektust kell figyelembe venni. Az egyik, hogy mennyire érdekes a munka, ám az emberek a legérdekesebb hivatást is unalmasnak találhatják, ha nincs vele kapcsolódási pontjuk. A külső lehetőségeket tehát kombinálni kell a belső játékossággal és önfegyelemmel, így élvezetesnek találod majd a munkádat anélkül, hogy beszűkültnek éreznéd magad. Vannak olyan, egyszerű feladatokat végző, mondjuk futószalag mellett álló emberek, akik ügyesen megoldják ezt. Tehát meg kell tanítanunk az embereknek azt a képességet, hogy átalakítsák az unalmas feladatokat izgalmassá.

Psziché: Hát az nem mindig könnyű.
Cs. M.: De lenyűgöző, ha mégis sikerül! Egy évvel ezelőtt Szöulban jártam a polgármester meghívására, aki attól félt, hogy a főváros önkormányzatának alkalmazottai unatkoznak. Megdöbbentett, mennyire szervezett a város élete. Ha egy lakosnak bármi kérdése van Szöul működésével kapcsolatban, felhívja a városházát, és hét másodpercen belül választ kap. Így képzik ki a recepciósokat, a telefonközpontosokat, mind óriási számítógépek mellett ülnek, és bármit ki tudnak keresni.
Szerintem ez szörnyen unalmas munka, viszont érdekessé teheti a tudat, hogy emiatt egyre több ember költözik a városba, hiszen látja, hogy ott minden működik, és több adót fog fizetni. Mindez sokba kerül, de közben pénzt is hoz. Első este együtt vacsoráztunk a polgármesterrel, és megkérdezte, szerintem mi a legfontosabb egy intézmény dolgozói számára, hogy lojálisak legyenek. Azt válaszoltam, az, hogy érezzék, tiszteletet kapnak a cégtől. Ha úgy érzed, tisztelnek, akkor lojális leszel. Másnap reggel a szállodában bekapcsoltam a tévét, és az egyik csatornán kit látok? A polgármestert, amint a városi színházban befejezi a hivatal új alkalmazottait üdvözlő beszédét, majd odasétál a színpad szélére, letérdel, előrehajol, és a földet érinti a homlokával. A kamera közben a közönséget mutatja, arcukon döbbent kifejezéssel. Dél-Korea rendkívül hierarchikus ország, és a polgármester meghajol előttük! Délután megkérdezte, láttam-e, milyen jól átvitte a gyakorlatba, amit tanácsoltam. Arra gondolt, ha kifejezi irántuk a tiszteletét, akkor valóban megnyeri az új alkalmazottak lojalitását. Felkerült a címlapokra, olyan szenzációt keltett. Nagy hatást gyakorolt rám, hogy ott egy vezető, aki jól végzi a dolgát, mégis kész tanulni, új eszméket befogadni. Lehet, hogy ez csak szimbolikus volt, de gesztusértékű.

Psziché: Ön a saját életében mikor érzi a flow-t?
Cs. M.: Fiatal koromban sokszor éreztem, például amikor festettem, versenyszerűen sakkoztam, sziklát másztam, most leginkább a munkámban találom meg. Élvezem az adatgyűjtést, az analizálást. A munka hasonlít a játékhoz, hiszen világosak a célkitűzések, a visszajelzések, sok ember jobban is élvezi a munkáját, mint a családi életét. De nem csak ebben lelem örömömet, szeretek hegyet mászni, most nyáron pedig Montanába megyünk, ahol újra lesz időm írni és olvasni.

A cikk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
Már kapható a magazin legfrissebb száma.
A tartalomból:

• Kudarc az ágyban – A szexről őszintén
  
• Féltékenység – Mikortól beteges?
  
• Vekerdy Tamás – Gyereklélek váláskor
  
• Nyelvtanulás felnőttkorban – Csak legenda, hogy nehezebb?
  
• Modern fóbiáink – Szorongás a parkolástól,  elhízástól, szállodáktól, nevektől, egyedülléttől 

Előfizetnél a magazinra? Katt ide!