Tudod, hogy valójában ki irányítja a gyerekedet?

nlc | 2012. Május 21.
Néha nagy szükség van a szülő-gyerek konfliktusokra, hogy gyermekeink egészséges felnőtté váljanak. Ranschburg Jenő pszichológus ránk örökített írása ennek felismerésében és megértésében segít.

A szülő-gyermek kapcsolatban két olyan természetes krízis fordul elő, amelyek kikerülhetetlenül jelen vannak, és fontosak a személyiségfejlődés szempontjából – mondhatni a gyerek jövőjének meghatározói. Ezek közül az első már az élet hajnalán jelentkezik, a második pedig serdülőkorban.

Apu és anyu belülről irányít
„Amíg az én házamban élsz…!” Serdülők szüleinek szájából – leginkább az apáéból – gyakran elhangzik ez a mondat (sokszor abszolút jogosan), és ettől minden kamasz haja égnek áll. De közben a gyerek is ezt gondolja: „Amíg az én házamban élsz, addig közöttünk nem lesz béke!” Mit is jelent ez? Hol van a gyerek háza? A fejében! „Amíg nem tudok kibontakozni, önmagam lenni, mert te (apa vagy anya) a fejemben uralkodsz fölöttem, addig nem lesz közöttünk béke!” Meggyőződésem, hogy ez az identitásprobléma – attól függően, hogy miként oldódik meg, és megoldódik-e egyáltalán – a felnőtt létet alapvetően meghatározza. A kétéves kor utáni időszakot, az úgynevezett dackorszakot folyamatos összetűzések jellemzik. A gyerek megpróbálja bemérni, hogy meddig terjed a hatásköre. Ez egy óriási krízis, ami ha minden jól megy, háromévesen kezd rendeződni, öt-hat éves korra pedig megoldódik, méghozzá egy különleges trükk révén. A szülő látja, hogy a gyerek szeretne „megszabadulni” tőle (vagyis önállóan felfedezni a világot), ezért szép lassan belopja magát a kicsi fejecskéjébe. Ő pedig már hároméves korában ott viseli magában anyut és aput, vagyis azokat az értékeket, normákat, amelyeket élete első három évében megtanult. Mire öt-hat esztendős lesz, előttünk áll egy kicsinyített felnőtt, akinek a szabályok, a törvények, melyeket a szülőtől megtanult, szentek és sérthetetlenek. Persze ne legyünk naivak: ezeket ő naponta többször is megszegi, de az eszébe sem jut, hogy maguk a szabályok esetleg rosszak. Ezért megjelenik a gyerek életében az a kellemetlen érzés, amit bűntudatnak, lelkiismeret-furdalásnak nevezünk. Azt a furcsa szülői homunkuluszt, kisembert pedig, aki odabújt a fejébe, felettes énnek vagy szuperegónak hívja a pszichológia. A felettes én fentről irányít, de a hatéves ezt nem veszi észre. Ő azt hiszi, hogy már minden szabályt és törvényt ismer, ha pedig megszegi ezeket, akkor lelkiismeret-furdalása támad. Tíz-tizenegy éves kor körül azonban rájön – akár megfogalmazza magának, akár nem –, hogy becsapták. A szülők belebújtak, így hiába hitte azt, hogy egyedül dönt, bentről úgy irányítják, mintha ott lennének vele. „Hohó! Te itt élsz az én házamban – de akkor hol vagyok én? Ki vagyok én? Mindaz, amit eddig láttam magamból, a homunkulusz volt bennem – most arra vagyok kíváncsi, hogy én ki vagyok!”

 

Segítségkérő csápok
Ez a fajta krízis intrapszichikus, azaz belül zajló jelenség. Ilyenkor mondja a szülő: „Tanár úr! Az első négy osztályban a gyerekem kiválóan tanult, otthon is minden rendben volt. Most meg nem lehet elviselni! Tizenkét éves, és ha este hétkor indul valahová, én pedig óvatosan megkérdezem: hová mész, kisfiam?, már ettől is kitör a botrány. Ilyenkor megkapom, hogy semmi közöm hozzá! Elrohan, becsapja az ajtót, én meg ott maradok leforrázva. Mit rontottam el!?” Nem tudja a szülő, hogy a gyerek maga se érti, mi történik, és ahogy kiér az ajtón, megkérdi magától: „Úristen, ezt most miért csináltam?” De fontos neki, hogy így viselkedjen, mert meg akar szabadulni a felettes éntől, azt akarja, hogy saját maga lehessen. Az esetek java részében azonban tizenöt-tizenhat éves korban a gyerek észreveszi, hogy magányos. Miközben persze sok társ veszi körül, igazából egyedül van, ezért elkezdi kinyújtani a csápjait. Ezt abból lehet észrevenni, hogy azt mondja: „A szüleim nem értenek meg”. Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert egy évvel korábban még fütyült rá, hogy megértik-e a szülők – most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg. Vagyis van öt-hat nehéz év, amit emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az viszont nagyon lényeges, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat. Ha ugyanis a tizenegy–tizenhat éves nem talál kapaszkodót, akkor visszahúzza a csápjait, és ez a szülő-gyerek kapcsolat elromlásához vezethet.

Visszatalálunk egymáshoz?
A Nyitott Akadémia sorozat legújabb kötetében Ranschburg Jenő, Bagdy Emőke, Vekerdy Tamás és F. Várkonyi Zsuzsa kitűnő írásait olvashatjuk el a szülő-gyermek kapcsolat konfliktusairól és megoldási lehetőségeiről. 

Fény az alagút végén
Az egyik lányom rettenetesen nehezen serdült, kétségbeesve vártam az időt, hogy legyünk már túl rajta. Először akkor éreztem, hogy kifelé tartunk ebből a szakaszból, amikor olyan kedvesen, elfogadóan lenéző kezdett lenni velem. „Jól van, apu, jól van.” Mert a serdülő ellenérzése, az a hatalmas belső vágy, hogy ne irányítsa őt belülről a szülő, mindennapi dolgokban jelenik meg. „Rettenetes, ahogy apu csámcsog! És ahogy öltözik!” Tehát rengeteg látszólagos apróság van, amit alig bír elviselni, de higgyük el: ő kifejezetten keresi ezeket az idegesítő dolgokat. Ez a konfliktus ugyanis fontos számára. A továbbvezetett, valódi identitáson alapuló élet ennek a konfliktusnak a megoldására épül. Ne féljünk tehát a szülő-gyermek kapcsolat természetes kríziseitől, és ne akarjuk elkerülni ezeket: nagy szükség van rájuk az egészséges fejlődéshez!

Cikkünk a Nők Lapja Psziché Párkapcsolat különszámában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:

Exit mobile version