Persze takarékoskodjunk az energiával, spóroljunk a vízzel, és tegyünk is félre a fizuból, hogy aztán gondoskodhassunk nyugdíjas éveinkről. Na de hol van az ésszerű és a kicsinyes spórolás határa? Olvasóink meséltek önmagukról vagy takarékoskodó ismerőseikről, miközben az is kiderült, hogy a spórolás nem kizárólag élethelyzet-függő, olykor talán embertípus kérdése is.
Még a fenyőfát is karácsony napján szerzi be
Lili (32) Rita barátnőjéről mesélt, aki már-már garasoskodó, indokolatlan spórolásával akasztja ki. „10 éve ismerjük egymást, és semmit nem változtak a vásárlási szokásai, pedig esküszöm nincs oka erre. 33 éves, bejelentett havi 180 nettós fizuja van, az új barátja lakásában élnek a gyerekével, kocsija van, és most örökölt. De például karácsonyra a fenyőfát mikor veszi? Szent délután. Még életében nem vett fát 2000 forint felett. Direkt a misztikus gyertyagyújtás előtti órákban megy ki a nagybani piacra, ahol az ott lézengő pakoló árusoktól pofátlan összegekért kunyizza el a fát. A borravaló intézményét egyáltalán nem ismeri. Annyira spórol, hogy ha az előző pasija küldi postán a gyerektartást, inkább nem nyitja ki a postásnak az ajtót, hagyja, hogy a postaládába dobja az értesítőt, csak hogy ne kelljen a postásnak adni egy forintot se. A kábeltévéjüket az »egy zsinór« elvén a szomszéddal felesben fizetik. Szinte sose hív vissza senkit, legjobb esetben is a munkahelyéről intéz minden telefont.” Lehet, hogy az ilyesmi valakinek ellenszenves, ugyanakkor Ritának valószínűleg több van a bankszámláján, mint sokunknak…
Semmi nem megy szemétbe
Gábornak a téma hallatán egyből kollégája jutott az eszébe, aki a közös ebédlőjükben lévő kávéfőzőből nem rest még a kávézaccot is összegyűjteni és hazavinni újrafőzésre.
„Gyula nagyon sóher gyerek. Nem kellene, hogy az legyen, mert nem megélhetési gondjaik vannak, egyszerűen ilyen. Az talán mindent elmond, ha azt mondom, nem fizet szemétdíjat. Náluk aztán tényleg nincs kidobva semmi. Családi háza van, amit fűteni kell, ezért minden háztartási szemetet eléget, és még a munkahelyéről is hazavisz a kis fészerébe minden éghetőt. Kis falu lévén ritkán mennek el az emberek csak úgy egy egészségügyi sétára, Gyula azonban minden este megteszi ezt, és sose tér haza üres kézzel. Minden útjába kerülő gallyat, fahulladékot hazavisz gyújtósnak. A technikai újításokról hallani sem akarnak, az asszony ezért még mindig körtárcsás mosógéppel mos, és a szennyvizet felfogva a WC öblítésére használják. Ha mégis pénzt adna valamiért, minden esetben alku előzi meg a vásárlását, még a faluvégi vegyes boltban is. Ha pedig a zöldséges vagy a hentes visszakérdez a »maradhat-e pér deka plusz?« üzletpolitikájával, Gyula átlát a szitán, és természetesen csak annyit mond, »maradjon, amennyit én kértem«.”
Csak a márkagazdaságosban hisz
Olívia (30) arról a barátnőjéről mesél, akinek típusa, gyanítjuk, mindenki ismeretségi körében megtalálható: ő az az ember, akit ha meg is kínálnak valamivel, inkább soha senkitől nem fogad el semmit, mert azt egyszer úgyis vissza kell adnia. Ha pedig mégis, annak fajsúlyi pontossággal egyenlíti ki tartozását. Nem szeret tartozni, nem szeret költeni, és feleslegesen nem ad ki pénzt semmire. „Egyszer valahol együtt voltunk, már fájt a feje az éhségtől, és mivel más nem volt nálam, neki adtam a joghurtomat, mert tudtam, hogy úgysem fog venni magának semmit. Másnap visszahozott nekem két apró tojást a húsvéti csokiarzenáljából, és hozzátette »ennek az ára pont annyi, mint az előző napi joghurt«.
De az egyébként is jellemző, ha esetleg közös programunk van, nem ülhetünk be egy kávéra, nem ehetünk meg egy fagyit, mert egyből az a válasza, kávét otthon is tud főzni, minek adna érte máshol pénzt, az otthoni literes jégkrém meg jobban megérni az árát. Én még tényleg nem láttam ilyen embert, de az ő bevásárlókocsija kivétel nélkül mindig márkagazdaságos termékekkel van tele, vagy azzal, amely a polc előtt rögtönzött, tollal és papírral végzett, saját összehasonlító versenyében a legtöbb pontot kapja olcsóság szempontjából. És mindenből azt a kiszerelést veszi le a polcról, amelynél grammra vagy milliliterre lebontva a legjobb árat kínálják. A kedvencem azonban a WC-papír és papírtörlő választása. Először is megnézi a lapok számát a csomagoláson, de nem hagyja magát becsapni, mert a zacskókban a papírgurigák átmérőjét is összehasonlítja, és amelyik fóliában a legvékonyabbak vannak, ergo több rajtuk a használható papír, azt veszi meg. Tulajdonképpen ügyes, azt el kell ismerni.”
“Mániám a lejárt termékek felhajtása”
Tamás (45) egy nagyvállalatnál dolgozik beszerzési vezetőként, ahol minden vásárlásról, eladásról szóló döntést az ő feladata és felelőssége meghozni. Nem is csoda, ha beszerzői énjéből otthon sem tud kibújni. Ez annyit jelent, hogy a bevásárlás teljes egészében az ő hatásköre.
„Az otthonunk vonzáskörzetében négy bolt van és két piac, s mivel hét éve itt lakunk, pontosan tudom, mit hol kell megvennem. Mindent tudok ezekről az üzletekről, minőség, ár-érték arány tekintetében, de még az akciókat is belekalkulálom. A mániám például, hogy a beszerzőkörút alkalmával számolok a szavatossági idő lejártához közeledő termékek 50-60 százalékos leárazásával. Vásárláskor első a minőség, de csak jó áron! Ha meglátok egy árcédulát, menthetetlenül osztok-szorzok, a nettó tömeggel visszaosztom az árat.”
Kicsit ciki, de rengeteg pénzt megtakarít vele
Zsuzsa (26) arról mesélt nekünk, milyen az, amikor a családban nem lehet elolvasni egy újságot anélkül, hogy ne lenne belőle kivágva valami a lap másik oldalán. „A sógornőm a kuponok megszállottja. Nála ez már lassan szertartás. Én például kuponos fogkő-eltávolítást kaptam tőle nemrég a szülinapomra. Sokszor cikinek tartom ezt a mániáját, de valljuk be, rengeteg pénzt megtakarít ezzel.”