Néhány éve még újnak számított a kifejezés: dubajozás. Azokra a zömmel kelet- és közép-európai nőkre utal a szó, akik Dubajba vagy a szomszédos emírségekbe járnak pénzt keresni, leginkább szexuális szolgáltatással, „eszkortmunkával”. A folyamatosan dagadó botrányok miatt azonban már az is szégyelli kimondani utazása célpontját, aki éppen nyaral, vagy új életet tervez felépíteni az Egyesült Arab Emírségek gyöngyszemében. Pedig több magyar nőt is találni, akik maximum hírből ismerik a dubajozást, és hosszú évek óta kemény munkával építik a karrierjüket a világ egyik legfontosabb üzleti központjában. Exkluzív riportunk szerzője és fotósa őket kereste fel.
Kalandvágyó építész
Annát az utolsó egyetemi évében találta meg egy lehetőség, hogy kijusson az Emirátusokba. A végzettségét tekintve építész lányt legfőképpen a kalandvágy hajtotta, amikor jelentkezett egy volt iskolatársa által alapított abu-dzabi cég álláshirdetésére. Maga is meglepődött, amikor végül felvették, és már pakolhatott is a nagy útra. „Az első munkahelyemen majdnem egy évet töltöttem, de azt éreztem, hogy szakmailag többre vágyom. Szinte pontosan ekkor kerestek meg egy másik – szintén abu-dzabi székhelyű – építészeti cégtől, és igent mondtam a lehetőségre. Náluk rengeteget tanultam, és sikeresen lépkedtem felfelé a szakmai ranglétrán is. Főként privát villákat építettünk, még az uralkodói család részéről is kaptunk megbízásokat. Három év után fogalmazódott meg bennem, hogy ideje váltani. Akkoriban már közel egy éve Dubajban laktam, és a munka miatt mindennap utazni kellett, ami nagyon sok energiát emésztett fel. Az élet olcsóbb volt Dubajban, és ott volt minden barátom, így nem volt nehéz meghozni a döntést.” Most építész-dizájnmenedzserként dolgozik, és úgy látja, hogy még mindig nagyon sok lehetőség kínálkozik a szakmai fejlődésre. „Maradok még egy darabig. Számomra most ez a legjobb opció, ennél jobb munkám talán nem is lehetne. Korábban próbáltam tervezni, hogy meddig maradok, hogy mikor megyek haza, esetleg máshová, de az élet mindig felülírta ezeket a terveket. Itt már kialakítottam egy életet, szinte több barátom van, mint otthon. Megszerettem Dubajt, a jobb életkörülményeket, a hihetetlenül jó közbiztonságot, a nyugalmat. Persze nem zárom ki, hogy egyszer majd visszaköltözöm Magyarországra. Ha ezután új dologba kezdenék, akkor az már mindenképp egy saját cég lenne – belsőépítészettel szeretnék foglalkozni. Volt már itt egy baráti megkeresésem, egy helyi showroom látványvilágát kellett megtervezni. A pozitív visszajelzésnek köszönhetően nagyon bízom benne, hogy sikeres lehetek ezen a területen.”
Céltudatos stewardess
A Dubajban töltött évek számát illetően az erdélyi származású Orsi a rangidős. A közel öt éve stewardessként dolgozó lány története egészen meseszerű. „Amikor utolsó éves voltam az egyetemen, elfogott egy érzés, hogy most kell cselekednem, és azonnal beadtam a jelentkezésem egy hajózási társasághoz, illetve az Emirátusok legelismertebb légitársaságához. Már szinte le is tettem a dologról, amikor hat hónappal később megkerestek a légitársaságtól, hogy hamarosan toborzást tartanak Romániában, és várnak szeretettel.” Miután túl volt a stewardessképzésen, és letette a záróvizsgákat is az egyetemen, két hét múlva Dubajban találta magát. A hathetes felkészülés, a különböző tesztek és helyzetgyakorlatok teljesítése után Orsi hivatalosan is munkába állt mint légiutas-kísérő, és azóta is szorgalmasan lépeget egyre feljebb a ranglétrán. Eleinte óriási kihívás volt, hogy helyreállítsa az időeltolódások miatt teljesen felborult bioritmusát, és igaz barátságokat is nehéz kialakítania, részben a munkabeosztása, az életvitele miatt.
„2008 júliusában úgy jöttem ide, hogy senkit sem ismertem. Beköltöztem egy lakásba, ahol volt két lakótársam, akikkel sosem találkoztam azelőtt. Később persze sikerült szert tennem ismeretségekre, de tartós barátságokat, őszinte kapcsolatokat nehéz kiépíteni. Akikkel együtt dolgozom, gyakran a szerződésük lejártával elköltöznek, vagy befejezik a munkájukat légi kísérőként, és bár egy darabig még tartjuk a kapcsolatot, az idő múlásával ezek a szálak meggyengülnek.” Új kapcsolatok persze könnyen születhetnének, hiszen az utasok szívesen ismerkednének a stewardessekkel. „Ilyenkor igyekszem kedvesen jelezni, hogy vannak határok, amiket jobb, ha betartanak.” Orsi, amint van egy kis szabadideje, mozog. Korábban is imádott sportolni, és Dubajban erre minden lehetősége megvan: teniszezik, úszik és fut, sőt nemrég teljesített egy félmaratont is. Nagyon céltudatos, ami a terveit illeti. Légiutas-kísérőként csupán egy lépcsőfok van hátra, és az előléptetés már nem sokáig várat magára. De a repülés nem minden. „Úgy gondolom, hogy 30 éves koromig szeretnék repülni, de utána is hasonló területen maradnék: utazás, vendéglátás, szállodamenedzsment – ezek valamelyikén helyezkednék el. Szeretnék Dubajban maradni, de a világ bármely más pontján is el tudom képzelni magam.”
Elhivatott gyógypedagógus
A szerelemnél erősebb motiváció aligha kell. Kata több mint egy év távkapcsolat után, 2011 januárjában döntött úgy, hogy a párja után ő is Dubajba költözik. Mivel az angoltudása akkoriban még jócskán fejlesztésre szorult, elsőként intenzív nyelvtanulásba kezdett. Számára azonban a kijutás sem volt egyszerű: éppen akkoriban robbant hazánkban a „dubajozós botrány”, és a rendszer szigorításai miatt elsőre Kata vízumkérelmét is elutasították. „Emlékszem, miután eldöntöttük, hogy utazom, elmentem orvosi vizsgálatra. A rendelőben az orvosnak megemlítettem, hogy az Emirátusokba, Dubajba költözöm, mire ő nevetve megkérdezte, hogy »dubajozik?«, én meg – mivel akkor még fogalmam sem volt, mit takar a kifejezés – szemrebbenés nélkül azt válaszoltam: igen! Néhány nappal később a nagymamáméknál egy bulvárlap címlapján vettem észre a nagybetűs szalagcímet: Dubajozók. Akkor hirtelen leesett, mit jelenthet a szó. Azóta nem találkoztam azzal az orvossal…” Végül 2011 augusztusában sikerült kiutaznia, ám kezdetben nem alakultak túl rózsásan a dolgok. A munkakeresés és a turistavízum 60 napos érvényességi idejének szorítása rányomta a bélyegét a fiatal gyógypedagógus kedélyére, arról nem is beszélve, hogy a teljesen új környezet és kultúra is igencsak sokkolóan hatott rá. „Amikor megérkeztem, éppen ramadán volt, és rettenetes hőség. Tájékozódni is borzasztó nehéz volt, számomra egyformának tűntek a házak, a városrészek. Nincsenek utcanevek, és a legtöbb esetben maguk a taxisofőrök sem tudják, mit merre találni, és az utastól várják az útbaigazítást.” Aztán szerencsés fordulat következett: állásajánlatot kapott egy autizmussal élő és Asperger-szindrómás gyerekekkel foglalkozó iskolától. Kata szinte azonnal csatlakozott az intézményhez, és azóta is tanárnőként dolgozik náluk. Lelkesen mesél az élményeiről és a tanítási technikákról. „Jelenleg zenés foglalkozásokat tartok a gyerekeknek. Elhoztam otthonról a citerámat is, amit nagyon szeretnek, és itt kifejezetten különlegességnek számít, de számos más hangszerrel is dolgozunk. A gyerekeket személyre szabott programmal fejlesztjük, hiszen mindannyian más-más megközelítést igényelnek. Nagyon fontos, hogy érezd, mikor meddig mehetsz el, hogy az adott pillanatban mennyire befogadó a gyerek, milyen fejlődési szinten tart. Az sem egyszerű, hogy nemcsak a gyerekek, de a tanárok is a világ különböző tájairól érkeztek, máshol és másképpen sajátították el a tanítási technikákat.” Az arab világ nőkre vonatkozó szabályrendszeréből már Kata is kapott némi ízelítőt. „Egyszer el kellett mennem a rendőrségre beszerezni egy – talán az otthoni erkölcsi bizonyítványnak megfelelő – hivatalos iratot. Már vagy két órája vártam, amikor szóltak, hogy menjek haza, mert aznap már nincs bent női kolléga, férfi pedig nem érhet hozzám, így nem tudják levenni az ujjlenyomatomat. Azt, hogy a férfiak gátlástalanul megbámulnak, viszonylag hamar megszoktam.” Kata és párja hosszabb távon terveznek Dubajban maradni, de családot például biztosan máshol alapítanának. Egyelőre azonban megragadják a lehetőségeket. „Otthon a gyógypedagógusi szakma kihalásos alapon működik. Itt viszont nincs képzés, csak a bevándorlók rendelkeznek ilyen képesítéssel, ezért itt kapkodnak utánunk, míg otthon a gyógypedagógusok kapkodnak a néha-néha felbukkanó álláslehetőségek után.”
Újrakezdő kézműves
Az eredetileg óvónő végzettségű Ági újoncnak számít interjúalanyaink között, nagyjából egy éve él az Emirátusokban. A férje egy hirtelen jött álláslehetőséget megragadva 2012 januárjában költözött ki, Ági és kislányuk, Szofi áprilisban követték őt. Történetük abból a szempontból is különleges, hogy bár a foglalkozásuk Dubajhoz köti őket, ők mégsem ott, hanem a határos Sharjah városában élnek, ahol sokkal konzervatívabb és szigorúbb szabályok uralkodnak, mint a viszonylag megengedőbb Dubajban. „Az első három hónap nagyon furcsa volt. Eleinte a sok újdonság, a teljesen más világ, majd a nyár beköszöntével a hőség lepett meg. Rettentő nehezen bírtam a tikkasztó meleg miatti folytonos otthon ülést, a bezártságot. Energikus, pörgős embernek tartom magam, Magyarországon folyton programokat szerveztünk, így számomra ezt a négy hónapot átvészelni volt a legnehezebb. Ehhez még hozzáadódtak a ramadán megszorításai és a helyiek megvető pillantásai is. Szőke, kék szemű nőként folyton a tekintetek kereszttüzében voltam, és az utcán sétálva is folyamatosan dudáltak a férfiak. De ezt az ember egy idő után megszokja, és az ittlétünk pozitívumai felülírják ezt a néhány kellemetlenséget.” Ági hamar belerázódott a helyi életbe. Mivel a kislányuk már Sharjahban kezdte meg a tanulmányait, és korábban nem beszélt angolul, így a házaspár úgy döntött, Ági otthon marad, hogy segíthesse őt a tanulásban, a felzárkózásban. A szabadidejében pedig visszatért ahhoz, amit mindig is imádott, de korábban csak hobbiszinten űzött: a kézműveskedéshez. „Szofi a szülinapjára karkötőkészítő szettet kért, és amikor a hőség miatt be voltunk szorulva a lakásba hosszabb időre, azzal ütöttük el az időt. Megtetszett a technika, és elkezdtem utánanézni az interneten. Annyira rákaptam, hogy később már szinte minden este fonogattam. Egyre többet és többet tanultam, és egyre több alapanyagot gyűjtöttem be, a karkötők pedig csak gyűltek. A férjem ötlete volt, hogy találjunk ki egy márkanevet az ékszereimnek, én pedig lelkesen belevágtam a dologba. Elkészítettük a saját felületünket egy közösségi oldalon, márkanevet találtunk, logót terveztünk, én pedig közben kialakítottam a karkötők egyéni, rám jellemző stílusát.” Az elhivatottság és a lelkesedés töretlen, a „családi vállalkozás” pedig egyre több rajongóra tesz szert. Beszélgetésünk alatt Ági és a családja egy dubaji kézművesvásáron árusítottak, ahol már tavaly október óta minden hónapban jelen vannak. Magyar és helyi vásárlói is vannak, és elég nagy a kereslet az ékszerei iránt. Lelkesen sorolja a terveit az új technikák elsajátításától kezdve az új felületeken való megjelenésen át az óvónőként való elhelyezkedésig. Egy dologban mind a négyen egyformán vélekedtek: Dubaj a lehetőségek városa. Keményebben kell dolgozni, mint Európában, és időnként nehéz áthidalni a kulturális különbségeket, de a magasabb életszínvonalért, a nyugalomért és a lehetőségekkel teli jövőért mégis mindannyiuknak megérte váltani. Ahogy Ági fogalmaz: „Itt sokkal több a lehetőség arra, hogy megtervezd a saját jövődet vagy a gyerekedét. Tisztán látom, hogy van esélyünk egy szebb jövőt teremteni a kislányunknak.”
A cikk a Marie Claire májusi számában jelent meg.