Kulka János: “Nem akarok hős lenni”

– Szereted a macaront? Volt egy kis ünneplés nálunk, és hoztam neked belőle.

– Hm, de jó, isteni! Köszönöm!

– Nemrég jelent meg szakácskönyved, ezek szerint szeretsz főzni. Mikor szoktál beszabadulni a konyhába?

– Szerencsére olyan lett a házam, hogy csak egy ugrás a konyha a ház bármelyik pontjáról. Nagy álmom valósult meg ezzel, olyan most, mint egy loft, egy nagy tér, aminek az egyik fele konyha. Nagyon szeretek főzni, de mivel egyedül élek, ahhoz nincs türelmem, hogy saját magamnak komoly menüsorokat készítsek. Azért ha valamit megkívánok, és éppen elmegyek egy hentes vagy zöldséges mellett, akkor nekiállok. Igazából nagy társaságnak szeretek főzni.

– Mennyi a legtöbb vendég, akikre főztél?

– Van egy stabil kör, a családom, akik jönnek családi ünnepekkor, születésnapokon, karácsonykor, húsvétkor, összesen tizenketten, az egy abszolút belátható mennyiség. Azért is élvezem ezt, mert kevés dolog marad utánunk, színészek után. A színészi hivatásból adódik, hogy amit létrehozol, olyan illékony… Ha van mód olyat alkotni, ami kézzelfogható, ehető, az nekem nagyon nagy élmény.

– A nemzeti színházas kollégákkal lesz búcsú-összejövetel?

– Igen, már szervezem, csak nehéz időpontot találni. Itt a színházban is tartunk egy társulati búcsúbulit a Mephisto utolsó előadása után, és 30-án játsszuk a Búcsúgála című előadást Mohácsi János rendezésében a Nemzeti Nagyszínpadán, ami a parkban kivetítőn is követhető.

– A jegypénztárat gondolom most is rendesen kifosztották.

– Ezt nem tudom, de ez így volt az elmúlt öt évben is, csak akkor senkinek nem tűnt fel. Olyat nem nagyon láttam, hogy ne lett volna tele a színház, soha nem játszottunk foghíjas nézőtér előtt.

– Milyen most a hangulat itt a színházban?

– Azt eldönteni, hogy elmegyek, egyszerűbb volt, mint gondoltam. A nehezén szerintem túl vagyunk. Szeretek gyorsan válni, ezért ezeket a hosszú átmeneteket nem bírom, és tényleg nagyon hosszúra nyúlik ez a búcsúzás. Nem nagyon tudjuk már befogadni azt az elképesztő mennyiségű szeretetet és rajongást, ami a nézőtérről jön, és az ember ettől kicsit szívtelennek érzi magát.
Persze csodálatos érzés, hogy ennyi híve volt ennek a színháznak. Most viszont abban az állapotban vagyok, amikor már sírni sem tudok. Annyi minden történt, hogy elfásultam érzelmileg. Ez egy iszonyatos közhely, hogy mindennek a vége valaminek az eleje, és tényleg tele van a jövő szépreményű új helyzetekkel. Ennek a várakozásnak az öröme el tudja feledtetni a búcsúzás bánatát.

– Ki fog a legjobban hiányozni innen?

– A társulat nagyon, a büfések, őket iszonyatosan szerettük, van egy csodálatos szakács itt, és az öltöztetőnőm. Tíz év azért sok egy helyen, de az nem fog hiányozni, hogy ki kell járni ide a Közvágóhídhoz, és nem fog hiányozni ez a rettenetes épület sem.

– Szép dolog volt, hogy kiálltál, és szót emeltél a buzizás ellen.

– Hátra is néztem, hogy rohannak-e utánam, de valahogy senki sem. Ez is úgy fájt, azt hiszem, hogy ezért van ilyen rossz kedvem. Nem hős akarok lenni, egyszerűen nem tűröm, hogy a munkánkat semmibe vegyék és ilyen ocsmányul elintézzék. Persze tiltakozott kicsit később a Független Előadóművészek Szövetsége és a Magyar Színházi Társaság is.

– Sokszor előfordul, hogy helyzet van, és várná az ember, hogy valaki szólaljon már meg, akinek adnak a szavára…

– Ez apai-anyai örökség, mind a ketten nagyon harcos, igazságszerető emberek, ezt biztosan tőlük örököltem. Ha olyan kormány van hatalmon, amelynek a politikájával nem értek egyet, azt miért ne mondhatnám el? Miért kell hősként ünnepelni valakit, aki elmondja a saját véleményét? Abszurd, hogy félve szorongatják a kezemet, hogy köszönöm. Miért kell félni? Miért nem lehet az a követendő példa, hogy független magyar állampolgárként kiállsz, és mondod a magadét?
Mindenki azt mondja, az egzisztenciális félelmek miatt, és hogy könnyű nekem, mert nincs gyerekem. Tudom, hogy könnyebben ugrálok, mint mások, mégis furcsa ez a teljes fásultság, hogy mennyire nem becsülik magukat az emberek, hogy nem tesznek a sorsukért, miközben látják, hogy a szemük előtt megy tönkre rengeteg dolog.

– Ezt a rengeteg történést ki tudod majd pihenni valahogy?

– Most nem, mert nagyon nagy örömmel elkezdtem próbálni Mohácsi Jánossal a Hippolytot a Belvárosi Színházban, és ezzel elmegy az egész július. Hihetetlenül szellemes a darab, nagyon mai, ismerős történet lesz ebből a régi klasszikusból.

– Akkor hogyan töltődsz fel?

– Sportolni szeretek, teniszezni, kocsmázni vagy csak elüldögélni a színházban előadás után. Szerencsére nagyon sok jó dolog van az életemben, és miután csupa olyan előadásban játszom, amit szeretek, ez igazából nem fáraszt. Inkább az nehéz, ha belegondolok, hogyan fogok egy hónapban harmincnégy előadást játszani…

– Sokat járod az éjszakát?

– Járnám, ha nem fáradnék el egy hosszú előadás után, de ha vannak vállalkozó kedvűek, akkor
elindulunk, de inkább csak nyáron.

– Merre szoktál megfordulni?

– A Mika Tivadarban, a 400-ban, körülbelül a Kazinczy utca vonzáskörzetében, de van egy nagyon jó hely a Corvin Áruház mögött is, a Jelen, azt nagyon szeretem.

– A Nemzeti után a Katona József Színházban játszol, ami régi vágyad volt.

– Már rég leszámoltam azzal, hogy valaha ott legyek színész, és tényleg váratlanul nagy öröm ért, amikor leszerződtettek. Sokakat jól ismerek onnan, a fiatalok is nagyon tehetségesek, az egy elképesztően jó társulat. A Nép ellenségét már bemutattuk, nagyon jó munka volt, és lesz ott egy másik bemutatóm jövőre, április végén.

– Volt ebben kihívás, nagyon mást kértek tőled, mint addig?

– Egy nagy mesterrel dolgozni, mint amilyen Zsámbéki Gábor, kicsit olyan, mintha megpucolnák a színészetedet. Mintha megtisztítana egy rozsdás vasdarabot, és eltávolítaná róla a rárakódott rozsdát, a modorosságot. Szelíden terelgetett, bízott bennem, azt éreztem, hogy kíváncsi arra, milyen megoldásokat találok. Nagyon élveztem.

– Valahol azt mondtad, nagyon szeretsz apákat játszani, pedig saját gyereked nincsen.

– Biztos pont azért. Nekem nem lenne már türelmem egy gyerekhez. Más a tempóm, mint hogy egy két-három éves gyerekkel játsszak hosszasan. Az életemnek másfajta a ritmusa, de színpadon vagy vendégségben iszonyatosan nagy élmény gyerekekkel időzni. A színpadon olyan természetes, hogy van egy gyerekem, bennem is egy csomó más érzelmet szabadít fel. Ez jó dolog. Egyébként van két csodálatos unokahúgom és egy zseniális unokaöcsém. Persze ők már nagyok, 18, 30, 31 évesek. Emlékszem gyerekkorukból, milyen érdekes látni, ahogy felnőnek, okosodnak, hogy milyen érzékeny, különös viszony egy felnőtt-gyerek kapcsolat.

– Úgy tapasztalom, nagyon pozitív kép él rólad az emberekben, önfeledtnek, kiegyensúlyozottnak tűnsz, pedig biztos vannak nehéz pillanataid.

– Sok bajom volt magammal is és a világgal is egész életemben. Vagy túlérzékeny voltam, vagy túl sok mindent vettem magamra, vagy túl sok mindenből csináltam feleslegesen nagy problémát. Valahogy pár éve sikerült elkezdeni megnevelni magam, megpróbálni nem idegeskedni fölöslegesen, nem megbántódni dolgokon, hanem elfogadni a világot, magamat. Ötvenéves korodra valami tudást tényleg összegyűjtesz magadról és a világról. Életem talán legnyugodtabb évei ezek, kifejezetten jól érzem magam, soha nem is gondoltam volna, hogy ennyi örömöm lesz, soha nem voltam ilyen jól, ilyen harmóniában magammal.

– Ez jó hír.

– Jó bizony, ne félj, jó lesz, meglátod… Annyit lótottam-futottam, nyüzsögtem, olyan feleslegesen pattogtam dolgokon, annyi energiát felemésztettek vélt vagy valós problémák. Ezután olyan jó találni egy nyugodt közepet.

– Van még valami, amit szakmailag szeretnél elérni?

– Semmi. Kevesebbet kellene dolgozni, csak közben annyira nem tudtam magamnak más hasznos időtöltést kitalálni az életemben, nyilván ez a sorsom, hogy ennyit játsszak. Filmeket forgatni nagyon szeretnék, azt nagyon megkedveltem. Csináltuk a Vizsga című filmet Bergendy Péterrel, a Terézanyu rendezőjével, és olyan élménynek bizonyult az a forgatás, hogy azóta csak arra várok, hogy újra mehessek. Ma voltam castingon a Terápia című kedvenc sorozatomhoz. Annyira jó lenne megkapni, apaszerep! Egy politikus. Tényleg isteni szerep. Enyedi Ildikóval dolgoztunk pár jeleneten, és annyira jó élmény volt megint kamera előtt ülni!

– Akkor most várod, hogy visszahívjanak?

– Hát visszahívni már csak visszahívnak! De igen, azt várom, hogy visszahívjanak azzal, hogy az enyém.