Ha egy nő gyereket akar

Szily Nóra: Miért szánta rá magát az írásra?
Csermely Gyula: Szerettem volna egy olyan szórakoztató könyvet írni, amely informál, és nem egy sokadik, unalmas, várandósságról szóló kötet. Végigcsináltam három terhességet két gyerekkel. A második babavárásnál átéltünk egy középidős vetélést, ami nagy stressz és óriási szomorúság volt. Kapaszkodót akartam nyújtani, hogy mire fontos figyelni, és mire nem. A magyar terhesgondozásban rengeteg a tévhit, sok a fölösleges vizsgálat, és közben kimaradnak igazán lényeges tesztek. Sok rossz tanácsot kapnak a páciensek.

Sz. N.: Szandra, tizennégy éve voltatok már együtt, tíz éve házasok, amikor Panna végre megérkezett. Mennyi idő telt el úgy, hogy már szerettetek volna babát, de nem sikerült?
Béres Alexandra: Sok idő, és ennek különböző szakaszai voltak. Türelmes ember vagyok, és az volt az álmom, hogy egyik reggel úgy ébred fel a párom, gyereket szeretne tőlem. De ez nem jött könnyen. Őt 18 évesen szülte az édesanyja, tudta, hogy milyen, amikor egy gyerek mellett alig jut idejük a felnőtteknek a saját életükre. Szerette volna kitolni ezt a pillanatot. A mi kapcsolatunk nagyon jó, és nem akarta elveszíteni a kettőnk közti harmóniát. Én már 23 éves koromtól bármikor vállaltam volna babát. Amikor erről elkezdtünk beszélgetni, akkor voltam 28. Még évek teltek el, amíg meghoztuk a döntést, hogy mostantól bármikor jöhet. Akkor szembesültünk azzal, hogy hiába szeretnénk, mégsem történik semmi.

Sz. N.: Benned mi zajlott?
B. A.: Élsportoló vagyok, aki sokszor súrolta a teljesítőképessége határait. Hittem benne, hogy lesz gyerekem, és nem értettem, mi az akadálya. Aztán kiderült, nálam minden rendben van, és hogy a férjemnél egy korábbi sérvműtéte kapcsán történt valami, ami miatt ott a bökkenő. Akkor ijedtem meg. Az volt az első pillanat, amikor úgy éreztem, természetes úton talán nem is lehet gyerekünk. Korábban tettem olyan kijelentéseket, hogy szívesen örökbe fogadnék egy babát. De akkor döbbentem rá, hogy én TŐLE szeretnék! Megerősítette bennem a ragaszkodást a férjem iránt, és felmerült, hogyha együtt nem sikerül, nekem talán soha nem lesz.

Sz. N.: A férjed miként élte meg ezt az időszakot?
B. A.: Mindent meg akart tenni, de csak miattam. Az érdekelte, hogy én boldog legyek. Ő élte volna tovább az életét úgy, ahogy azelőtt. Kettesben velem. Igazán akkor értette meg az apaságot, amikor a kezébe vette Pannát.

„Ha valaki az anyaszerepért feladja a női szerepet, vagy az apaiért a férfiszerepet, akkor az tönkreteheti a kapcsolatot.”

Sz. N.: Nézzük az orvosi oldalát! Meddig inti türelemre a pácienseit?
Cs. Gy.: Egy normálisan élő, egészségesnek tűnő párnál egy év várakozás természetes. Ha valakinek két éven át nem sikerül, akkor érdemes foglalkozni vele. Tény, hogy ahogy múlik az idő, egyre nehezebben esik teherbe egy nő. Van egy érdekes pszichés tényező. Gyakran azután fogan meg egy asszony, amikor elindítjuk a kivizsgálást. Megbeszéljük, hogy jelentkezik a következő menzesz után. És akkor jelzi, hogy „nem jött meg, most mi legyen?”. Mondom, akkor csináljon egy terhességi tesztet! És általában a teszt pozitív!

Sz. N.: Szandra, amikor még nem derült ki, mi a gond, futottál fűhöz-fához?
B. A.: Van egy csodálatos nőgyógyászom, dr. Bardóczi Zsolt, és amikor kiderült, hogy lombikbébiprogrammal kell próbálkoznunk, elkerültem egy specialistához, dr. Vass Zoltánhoz, a férjem pedig dr. Kopa Zsolthoz. Amikor a párom orvosa közölte, jó esélyünk van rá, hogy így sikerül, a nyakába ugrottam a folyosón. Emlékszem, mennyire meglepődött!

Sz. N.: Mikor jön el az a pillanat, amikor azt mondja, a lombikbébiprogram a lehetőség?
Cs. Gy.: Azért is szoktam lebeszélni a pácienseimet, hogy túl korán elkezdjük, mert hosszú, drága és unalmas vizsgálatok követik egymást. Van úgy, hogy ennek az útnak már az elején kiderül valami, de lehet, hogy csak sokkal később. Az is előfordul, hogy nem derül ki az égvilágon semmi, és mégse esik teherbe a nő.

Sz. N.: Mégis, ha megszületik a döntés, mit lát a páciensek tekintetében?
Cs. Gy.: Megkönnyebbülést. Ha van megoldás, az mindenkinek megnyugtató.
B. A.: Mi is ezt éreztük.

Sz. N.: Nektek hál’ istennek másodikra sikerült. Az első kudarcnál nyilván volt benned csalódottság.
B. A.: Persze. De én nagyon pozitív vagyok, és azt gondoltam, jó így, mert legközelebb már tudom, mi fog történni. Amikor a másodikba belekezdtünk, nyugodtabb voltam, hisz semmi nem ért váratlanul. Szerencsére sikerült! De tudom, hogy elhúzódhatott volna.
Cs. Gy.: A józan határokon belül nem kell föladni. Jók a módszerek. Én nem vagyok az a típus, aki azt mondja, hogy az ember akaratával mindent el lehet érni, de fontos a bölcs belátás, a türelem és a hozzáállás.

Sz. N.: Milyen tévhitek vannak a lombikprogram kapcsán? Sokan azt hiszik, hogy veszélyeztetett terhességet jelent, és fekvést.
B. A.: Nekem azt mondta az orvosom, hogy nyugodtan éljem az életem, majd szól, hogyha gond van, és persze a szűréseket rendesen el kell végezni. Fontos, hogy ne féltsük túl magunkat, mert mégis csak kilenc hónapról van szó!
Cs. Gy.: Az életmód szempontjából ez igaz. Rengeteg a tévhit. Az, hogy magnéziummal bármit el lehet érni a koraszülés kezelésében – nem igaz. A másik, hogy azonnal lefektetik a kismamát. Ezzel mentálisan tönkreteszik. Rögtön úgy érzi, hogy iszonyatos áldozatot hozott a terhességéért, pedig semmi értelme. Ha valakit ágyba kényszerítünk, rosszul érzi magát, depressziós lesz, elsorvad az izma, nő a trombózis kockázata, ráadásul így nem lehet megelőzni a koraszülést.
B. A.: Nehezen szültem meg a kislányomat. Közel négykilós volt, és keskeny a csípőm. Ha nem lett volna erőnlétem, nem tudtam volna az izmaimat kontrollálni, és vágni kellett volna. Így is elég kevésen múlt.

„Sokszor lehet látni, hogy »anyagéppé« válik valaki. Gyakran a környezet is ezt erősíti. Én minden túlzást veszélyesnek tartok.”

Sz. N.: A fizikai erőn túl az is fontos, hogy lelkileg milyen állapotban van egy nő.
Cs. Gy.: Azt látom, hogy amikor valaki az anyaszerepért feladja a női szerepet, vagy az apaiért a férfiszerepet, akkor az eróziókat okozhat. Ha valaki extrém módon megváltoztat mindent valamiért, akkor lehet, hogy az az egy dolog sikerül, de körülötte minden más tönkre tud menni. Amikor csak ez válik fontossá, és egyébként minden elszürkül, a házasság veszélybe kerül.
B. A.: Sokszor lehet látni, hogy „anyagéppé” válik valaki. Gyakran a környezet is ezt erősíti. Én minden túlzást veszélyesnek tartok. Persze mi sem voltunk szuperhősök. Ha valaki ilyen sokáig vár, természetes, hogy aggódik. Sok mindenre megtanított az a kilenc hónap: lehiggadni, a munkáimat átrendezni. Vigyáztam magamra, de figyeltünk egymásra is.

Sz. N.: Ön átélte, milyen aggódni, hiszen a feleségének volt egy vetélése a második terhességénél. Utána jött a harmadik várandósság – és egy nehéz időszak.
Cs. Gy.: Amikor a 25. héten elkezdett újra vérezni a feleségem, akkor azt mondtam, hogy rám ezt mérte a sors. Addig fantasztikus életem volt, most pedig meg kell vívnom egy olyan gyerekkel, aki nem biztos, hogy egészséges lesz. De ha nagy a baj, én nyugodt leszek. Hálát adok az Istennek, hogy átvészeltük azt a kritikus időszakot, és minden rendben van a fiammal. Anno a vetélésnél se pánikoltam. Bár azt mondjuk a pácienseknek, hogy az nem egy szülés, hanem vetélés, a 17. héten mégiscsak egy magzattól kellett búcsút vennünk. Nem volt könnyű, de igyekeztem előre nézni.

Sz. N.: Beszéljünk a vizsgálatokról. A terhességhez is majdnem mindenki úgy ért, mint a focihoz. Hogy rakjon egy kismama rendet a fejében?
Cs. Gy.: Úgy, hogy ennek van egy nagyon jó nemzetközi protokollja. A Down-szűréssel kapcsolatosan még mindig nagy a zűr a fejekben. Az alapján döntenek róla Magyarországon, hogy ki hány éves. Pedig abból csak azt a következtetést lehet levonni, hogy annak a korcsoportnak mennyi a kockázata, nem pedig az egyéné. Valamennyit már javult a helyzet. Szeretném hinni, hogy az én munkám révén is. Mi 100 downos esetből 98-at kiszűrünk. Több kongresszuson mutattam be eseteket, amikor értelmetlenül kockáztattuk a magzat életét a kromoszómavizsgálattal. Ez egy szomorú része annak a valóságnak, amelyben élünk.

Sz. N.: Szandra, te hogyan hoztál döntéseket?
B. A.: Az édesapám sebész, aki szereti kiszűrni a kockázatokat. Édesanyám fejlesztő analitikus, aki nem riad vissza a gyógyszerektől, az injekcióktól. És vagyok én, aki megpróbálnék valamilyen természetes utat választani. Konzultálok velük, mert imádom őket, és a tudásukat is elismerem. Aztán ott van még a nőgyógyászom is, akiben bízom. Így lavírozom, de általában a beszélgetések végén közös álláspontra jutunk.

Sz. N.: Nehéz lehetett lavírozni a terhességre várva, pláne ismert emberként. Hiszen amikor még csendben küzdöttetek a gyerekért, állandóan faggattak az újságírók: „Mikor lesz már baba?!”
B. A.: Mindig azt válaszoltam, hogy „szeretnénk”. Sokan azt képzelték, karrierista vagyok, azért nem szülök. Előfordult, hogy szomorú voltam, de minden rosszat elfelejtettem, amikor Panna megszületett. Az ismertséggel sok jó dolog jár, és számos rossz is, de ugyanúgy, mint minden más az életben, végül ez is egyensúlyba kerül. Miért gondolnánk azt, hogy minden csak szép? A lényeg az, hogy már mosolyogva tudok beszélni erről, és rohanhatok a családomhoz.