Szülők nélkül, magányosan – válaszol a szakértő

Szülők nélkül magányosan

Kedves Nóra!
Huszonöt éves vagyok, azok közé tartozom, akik későn repültek ki a családi fészekből. Egyetemista éveim jelentős részét a szülői házban töltöttem, mivel nem volt szükség arra, hogy albérletbe vagy kollégiumba költözzek. Mindig is szerettem otthon lenni, hisz a szüleimmel, különösen édesanyámmal nagyon jó a kapcsolatom, de azért az utóbbi pár évben már gyakran éreztem, hogy „mehetnékem” van. Két hónapja élek a szüleimtől távol, egyedül egy lakásban. Az első hónapban még élveztem az önállóságot, azonban amint elmúlt az újdonság varázsa, az egyedülléttől való szorongásom egyre csak fokozódott. A tudat, hogy nincs senki a szomszéd szobában, akihez fordulhatnék, csak ront a helyzeten. A lakásomat nem sikerül szépen belaknom, továbbra sem érzem az otthonomnak. Nem merek a szüleimmel beszélni erről, mert nem szeretném, hogy emiatt aggódjanak. Mennyi idő alatt lehet eljutni arra a szintre, hogy az ember élvezze az önálló életet? És mivel tudnék enyhíteni a szorongáson, amit az egyedüllét okoz?

Kedves Hanga!
A szülőkről való leválás nem is olyan könnyű, mint ahogyan azt sokan képzelik. A legtöbb „gyereknek” – és bármennyire furcsa, a szülőknek is – hosszú idő kell ahhoz, hogy megszokják ezt az új helyzetet. Van, akinek összejön, hogy saját lakása legyen, mások albérletbe költöznek, és vannak olyanok is, akik először barátnőkkel vagy a barátjukkal bútoroznak össze, így nem egyedül kezdik az önálló életet. Az is változó, hogy kinek mikor jön el az a pillanat, amikor egyszer csak elkívánkozik a gyermekkori otthonból. Leveledből azt érzem, hogy te magad hoztad meg a döntést, és valószínűleg ez így volt helyes. Persze a kezdeti szabadságérzés mulandó, és az ember egyszer csak rájön, hogy az egyedüllét nem is mindig olyan kívánatos.
Ha szerető, odafigyelő családból jöttél, bizonyára hiányoznak a közösen töltött órák, és a tudat, hogy bármikor ott vannak körülötted a szüleid. Ők adták a biztonságot és egyfajta állandóságot a mindennapokban. Az ő jelenlétük tette azt az otthont otthonná, ami most hiányzik. Az érzéseid természetesek, ne bánkódj miattuk! Az önálló életedben viszont neked kell kialakítani ezt az „otthonérzést”, ami nem könnyű feladat, hiszen a megszokottat nem egyszerű felülírni. Nyugodt szívvel beszélhetsz erről a szüleiddel, persze nem kell őket kétségbe ejteni, de elmondhatod, hogy furcsa ez a nagy „önállóság”. Kérd meg őket, hogy meséljenek arról, ők miképp kezdték annak idején, mit éreztek, hogyan szokták meg a saját felnőttségüket. Biztosan örülnének annak, ha éreznék, hogy hiányoznak neked – ez nem szomoríthat el egy szülőt sem!
Hívd el magadhoz anyukádat, adjon ötleteket a lakáshoz, hozz el pár kedves holmit, egy kedvenc virágot tőlük, ami a régi otthonodra emlékeztet. Attól, hogy külön élsz, még haza-hazamehetsz egy jó vacsira, beszélgetésre. Alakíts ki saját szokásokat új otthonodban, főzz-süss, hívj barátokat – nem remetének mentél! Adj időt magadnak, ne siettesd a dolgokat, két hónap, az semmiség, lassan megtalálod majd az igényeidnek megfelelő életritmust, tárgyakat és szokásokat. De addig is, esetedben a legjobb szorongásoldó a társaság, a mozgás, egy kellemes zene (és esetleg egy kiscica), vagy bármi, ami boldogságot okoz. Az új helyzet megszokásához idő kell, nem is kevés! Sok örömet hozzá!