Hisztikrónika – A vibrátortól az elfojtásig

„A főnököm egy hisztérika.” „Az anyósom elviselhetetlenül hisztis.” „A barátnőm olykor tomboló őrült.” Ezen jellemzések mentén kerestem meg alanyaimat, hogy meséljenek az állapotukról. Megdöbbenésemre rendre azzal találkoztam, hogy a nevezett „hisztisek” kikérték maguknak a dolgot, többen egyenesen megsértődtek.
„Én nem vagyok ilyen” – nézett rám hatalmas szemekkel egy barátnőm tizennyolc éves lánya is, holott alig pár órával azelőtt verte ki a patáliát előttünk a kövérsége miatt. Két órán át zokogott, és öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem kap pénzt zsírleszívásra. Vagy negyvenszer kiabálta az arcunkba, hogy a hájas testében nem tud tovább élni. Az anyja persze – nagyon bután – belement a kis játszmába, mondogatta, hogy milyen csinos és szép, ami csak olaj volt a tűzre. Végül bizonyos fogyókúrás szerek megvételében egyeztek meg. A nyugalom gyakorlatilag a paktum megkötésével helyreállt, viszont a lány mereven elzárkózott az elől, hogy meséljen nekem a rohamairól. A barátnőm szerint szégyelli a dolgot, többször is kérdezte, hogy mi vajon utáljuk-e és megvetjük-e őt ezért.

„Hisztinek a jelentéktelen helyzetekre adott túlzott érzelmi reakciót nevezzük, amikor nem keresünk megoldást a problémánkra – mondja Fiáth Titanilla pszichológus. – Szégyenként élheti meg a jeleneteit az, akinek a viselkedését mások kínosnak vagy gyerekesnek címkézik.
Tegyük fel például, hogy az éjszakai busz az orrunk előtt ment el, és mínusz tíz fok van. Ha földhöz vágjuk a retikülünket, csapkodunk, folyamatosan hangosan káromkodunk, és a következő busz megérkezéséig ezzel idegesítjük a többieket, az hiszti. Ám ha hívunk egy taxit, az problémamegoldás. A hétköznapi hisztit azonban a nézőpontok különbözősége miatt nehéz meghatározni. Ami külső szemlélőként túlzott érzelmi reakciónak tűnhet, az a helyzetet átélő szempontjából helyénvaló. Előfordulhat ugyanis, hogy az illetőnek hetek óta egyre depresszívebb a hangulata, így a busz lekésése az utolsó csepp a pohárban, ami alátámasztja, hogy neki semmi sem sikerül. A táska földre dobása így nem a távozó buszra adott reakció, hanem egy tönkrement életre.”

„A 19. századig a hisztéria gyógymódjaként a szexuális érintkezést javallották.”

Vissza a múltba

A hisztériát eredetileg női betegségnek tartották, és ez a tévképzet egészen a 19. századig tartotta magát. A kifejezés olyanfajta kezelhetetlen érzelemkitöréseket fedett, amelyeket a méh működésével, az általa okozott zavarokkal hoztak összefüggésbe. Azt gondolták, hogy ez a szerv vándorol, és a mozgása nem kontrollálható, olykor szárazzá válik, összehúzódik, emiatt a nőre heves rángások, görcsök törnek. A betegség neve is innen ered, a görög méh szóból (hystera). „A hisztéria gyógymódjaként a szexuális érintkezést, de még inkább a terhességet javallották. Azt gondolták ugyanis, hogy a magzat rögzíti a méhet – mondja Varga Benedek, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgatója. – Ám ezzel párhuzamosan több ókori tudós, köztük a legnagyobb, Galénosz (2. század) is azt tartotta, hogy a méh helyzete rögzített. Ez azért érdekes, mert bármekkora tekintély is volt Galénosz, a vándorlóméh-elmélet évezredekig fennmaradt. Csak a kora újkori anatómia (16. század) és a mikroszkópos vizsgálatok (17. század) írják felül az elképzelést. De mint tünetegyüttes és speciális, nőkre jellemző betegségtípus egészen a 19. századig fennmarad.”

Megoldás: szex

A Hisztéria című film valósághűen festi le, miként kezelték anno a heves természetű hölgyek indulatait. Valóban 1860 körül készítették el az első olyan szerkezetet, amivel irritálni lehetett a méhet. Ez egy haspánt volt, melyhez tekerős nyomóeszköz párosult. Ugyanekkor kezdték el erős vízsugárral kezelni a női genitáliákat is. Ezekből a módszerekből alakult ki az 1880–90-es évekre a vibrátor, amellyel már közvetlenül a csiklót célozták, hogy ingerlésével levezessék az érzelmeket. A kezelések mindig egy női tanú jelenlétében történtek.
A 19. század vége és a 20. század eleje között, az elektromosság felfedezésével, a jókora, hajszárítószerű vibrátorok terjedtek el, főleg otthoni használatra. Ez idő tájt figyeltek fel arra is, hogy a polgári, középosztálybeli nők minimum 30-40 százaléka hisztériás, míg a munkás és paraszti sorban ez a probléma nem vagy alig jelentkezik.

„Ezt azzal magyarázták, hogy a polgárnők erényesebbek, magyarán a szexuális életük lapos, unalmas, célja nem az örömszerzés, csupán a gyerekáldás. A kezelésekkel így a felsőbb osztályokat célozták meg, ami busás haszonnal kecsegtetett – meséli Varga Benedek. – A szemléletbeli változás lassanként jött el. Jean-Martin Charcot, a francia neurológia atyja kutatta a témát, és arra a következtetésre jutott, hogy a hisztéria öröklött idegrendszeri betegség.” Ezzel párhuzamosan a német orvostudomány felfedezte, hogy már egy kisgyermek is lehet hisztérikus. Felvetették tehát, hogy talán eltúlzott a betegség szexuális megközelítése.
A hisztéria történetének „mérföldköve” volt Freud is, aki úgy gondolta, hogy az érthetetlen bénulások, rángások és érzékkiesések hátterében egy traumatikus élmény vagy az egyén számára elfogadhatatlan gondolatok, fantáziák és késztetések elfojtása áll. A 20. század elejére, a pszichológia fejlődésével, egyre kevesebb kórt neveztek hisztériának. Az EEG feltalálásával például az epilepsziát már külön betegségként kezelték. Később pedig leváltak a fogalomról a különféle depressziók, a skizofrénia, a szorongásos betegségek és a borderline állapotok is.

„Az érzelmek azonnali kisütése helyett inkább a megoldásra kell fókuszálni.”

A férfiak is hisztiznek

Miután kiderült, hogy a hisztéria nem csupán a nőkre jellemző, a férfiak bizonyos reakcióit is egyértelműen ide sorolták. Gerlóczy Márton író és publicista is vallja magáról, hogy időnként elragadják az indulatai, és ilyenkor túlzott hevességgel reagál egy-egy helyzetre. „Tinédzserkoromban a dühkitöréseim alkalmával pukkancsnak szólítottak a családtagjaim – meséli Gerlóczy Márton. – Ma már tudom, hogy akkor leszek ilyen indulatos, ha valami nem működik, vagy nem úgy, ahogy szeretném. Ekkor pánikba esem, és szétverek valamit, vagy üvöltök egy jót. A legjobb ilyenkor leülni a sarokba és röhögni rajtam, vagy segíteni a tárgy szétverésében. Azt viszont nem tudom, hogyan reagáljak, ha egy nő hisztizik. Egyszer például a barátnőm talált egy női bugyit a közös lakásunkban a saját fehérneműi között. Abszurd helyzet, mert egy férfi nem tartja számon a bugyikat, fogalmam sem volt, hogy kié lehet. Hiába mondtam volna, hogy majd hülye leszek vendégül látni valakit az ágyamban, és azt követően meztelenül kitenni az utcára. Azt is hiába mondtam, hogy a bugyi mérete túl nagy ahhoz, hogy én annak a tulajdonosát szívesen lássam az ágyamban. A lány megőrült és elviharzott, aztán én is megőrültem, és egész nap nyomoztam a gazdája után. Végül a tűzre dobtam a délutáni grillezésen. Később kiderült, hogy a szomszéd lányé az alsó, akivel közös volt a mosógépünk. Ugyanezzel a lánnyal korábban egy falnak mentünk neki egy bérelt kocsival, mert éppen megjött neki. Akkor képes voltam kezelni a hisztériát, mert falnak menni jó.”

A pszichológus szerint a kritikus pillanatban nem jó módszer a kinevetés, az maximum utólag, a roham lecsengésével működik. „A hisztériázó véresen komolyan veszi azt az ügyet, amiért cirkuszol – állítja Titanilla. – Ha együtt nevetne a többiekkel kénytelen volna elismerni, hogy csak hisztizett. Ahelyett, hogy tovább bőszítenénk azzal, hogy komolytalannak bélyegezzük, jobb, ha óvatosan csillapítjuk. Hosszabb távon pedig célszerű a jeleneteit figyelmen kívül hagyni, nem reagálni rájuk. Ugyanakkor erősíteni kell a figyelmünkkel, amikor számunkra is elfogadható formában adja elő a problémáit.”

Cirkusz vagy betegség?

Mindannyiunk környezetében vannak olyan emberek, akik állandóan a figyelem középpontjában szeretnének lenni, az érzelmeiket rendszeresen dramatizált formában fejezik ki, miközben azok többnyire sekélyesek. A körülmények vagy más emberek könnyen elragadják őket, csábíthatóak, sodorhatóak, azonban életük fordulatai nem hagynak mélyebb nyomot bennük. Ruházatuk sokszor hivalkodó, szokatlan. Beszédstílusukban pedig igen kedvelik a hangulatkeltő, teátrális elemeket. „Hisztrionikus személyiségzavarról akkor beszélhetünk, ha ezek a sajátosságok rendszeresen megjelennek különféle helyzetekben, és meggátolják a mindennapi életvitelt, illetve a kapcsolatok elmélyítését. Terápiája évekig is eltarthat, hiszen kamaszkortól vagy fiatal felnőttkortól jelen lévő, a viselkedést, a gondolkodást és az érzelmeket átható mintázatról van szó, amelyet nehéz megváltoztatni. Ráadásul ez a fajta személyiségzavar tipikusan az a betegség, amely inkább a környezetnek okoz szenvedést – fűzi hozzá a szakember. – Az ilyen páciensek nehezen vonhatók terápiába, betegségbelátásuk nincs, ha el is kezdik a kezelést, azt többnyire szintén a környezetük elkápráztatására teszik: »Látjátok, nekem komoly betegségem van«.

Egy idő után elmagányosodástól, a korábban szoros kapcsolatok megszakadásától szenvedhetnek, azonban feltűnő viselkedésük és látszólagos lazaságuk miatt könnyedén találnak új partnereket. Legnagyobb ellenségük az idő. Az öregedés, a lehetőségek beszűkülése komoly depressziót eredményezhet náluk.” Legtöbbünk életét persze inkább a kisebb és rövid lecsengésű hisztik színesítik, amelyeket jól lehet kezelni. De tapasztalatból tudom, hogy vissza lehet szorítani a komolyabb rohamok számát is, és nem lehetetlen az intenzitásuk csökkentése sem. Érdemes megtanulnunk, hogyan tudunk az érzelmeink azonnali kisütése helyett inkább a megoldási lehetőségekre fókuszálni. Nem csupán a környezetünk, mi is jobban fogjuk magunkat érezni.