Bátran állíthatom, hogy D a legrégebbi barátnőm. Egy faluból származunk, szinte pólyás korunk óta ismerjük egymást. Gyakorlatilag ő az egyetlen ember, akivel régi, szűkebb patriarchámból tartom a kapcsolatot. Sosem voltunk sülve-főve-összenőve, de azért mindig tudtunk egymásról. Most mind a ketten a fővárosban vagyunk. És szinglik.
Hétvégén együtt vacsoráztunk egy szuper belvárosi olasz étteremben, garnélás tésztát és carbonarát ettünk, fehér bort ittunk hozzá. Persze a munka mellett szóba kerültek a pasik, illetve az otthoni témák. Anyukáink részéről mindig jól informáltak vagyunk az otthoni történésekből, így akarva-akaratlanul arra terelődött a szó, hogy az otthon maradtak közül lassan mindenki férjhez ment már. Két falat között D felnézett, és azt mondta:
– Te, szerintem ha otthon lennénk, mi is megállapodtunk volna már.
Mekkora igazság! A múltkor pont erről értekeztem Édivel. Hogy otthon még megvan ez a természetes folyamat. Senki nem foglalkozik a karrierépítéssel, nincs nyomás, minden megy a maga útján. Egymásba szeretnek, lagzi, gyerek, azt’ csá, élnek boldogan.
Eljátszadoztunk a gondolattal, milyen életünk lenne, ha a szülőfalunkban élnénk. Én második diplomám megszerzése után kútba dobtam volna nagy álmaimat és írói ambícióimat, és hazaköltöztem volna. A közeli kisvárosban kaptam volna valami állást. D-vel vonattal járnánk be a városba dolgozni, délután haza. Telekszomszédok lennénk, sütit vinnénk egymásnak.
Bizonyára már lenne egy gyerekem is. Boldogok lennénk? Ki tudja. – Ezen én is sokat gondolkodtam már – mondja D. – De otthon hol kapni ilyen isteni garnélás tésztát? Sehol. Na látod!
Nevetünk.
A folytatást elolvashatod a Caféblogon.